1990 szeptemberében, egy budapesti találkozón húsz erdélyi fiatal beszél jövőről, karrierről, Nyugatról és lehetőségekről. A főhős azonban napok óta alig evett, és még egy korsó sört sem engedhet meg magának. Amikor egy félmondattal elárulja, hogy „éhgyomorra nem iszik”, a társaság nevet rajta – kivéve egy lányt.
1981-ben, a magyar–román focimeccs után két diákot kihallgatnak, mert a feleki tetőn túlhevült állapotban román zászlót égettek. Montit is kihallgatják, bár ő végig otthon volt. A szekusok megpróbálják vallomásra bírni, de gyorsan kiderül, hogy Monti nemcsak a matekpéldatárakat, hanem Szókratész retorikáját is bújja és „concessio ad absurdum” nevű csapdába csalja őket.
Egy milánói pizzéria teraszán Montit egy román pincér egyetlen mondatból felismeri: beazonosítja az erdélyi akcentust — utcára, iskolára, gyerekkorára pontosan. A finom nyelvészjáték végül egy negyven éve eltűnt lippai szakasztárs felbukkanásába torkollik.
Egy kilencéves kisfiú születésnapi meglepetésből televásárolja a hűtőt, hogy édesanyját kiszabadítsa a nélkülözésből – de közben ráébred: nem is a pénzért kell harcolnia, hanem…