Egy hamburgi kávéházban két férfi beszélgetni kezd a múltjáról. Ami egyszerű családi történetnek indul, lassan egy generációkon átívelő rejtéllyé válik. Aleppó, örmény gyökerek és egy pillanat, amikor minden megkérdőjeleződik. Mivel ennek a novellának van egy előzménytörténete, ezért javasolom, hogy az olvasást ezzel kezdd: Kicsi a világ.

2016, Hamburg – egy kávéház a kikötő mellett

 – Nézd, Monti, őszinte leszek: fél órám van – mondta DRAB, miközben a zakója ujjára pillantott, mintha az időt ott mérné.
– Elég is lesz. Sőt!
– A kórházban egymásra kupacolják a hullákat, miközben én itt lógatom a lábam. Nincs sok kedvem családi legendákat bogozni.
– Pedig pont ezért vagyunk itt – feleltem. Mert ami nálam legenda, az nálad lehet, hogy emlék.

Ő fanyar mosollyal bólintott, és a kávéját kevergette.

 – Kezdjük az elején. Neked mi a sztorid? – kérdezte
 – A nagyapám Aleppóban született, de egy Aleppó melletti örmény településen, Kessabban töltötte a gyerekkorát, ameddig el nem kezdődött a népirtás. Ráadásul a családneve Baruján, akárcsak a tied. És te is ezer szállal kötődtél Aleppóhoz, ha jól emlékszem. Szóval egyszerűen azóta is gyötör a kíváncsiság.
– Jól van, Monti, de Aleppóban a fénykorában százezer örmény élt. És a Baruján nem egy kifejezetten ritka örmény név.
– Elfogadom. De ha már így összejöttünk, mesélj az őseidről, mindet, ami csak eszedbe jut!
– Hát, Monti…ez a minden egy majdnem semmi. Ha valami közös pontot kellene találnunk, akkor messzibb kellene visszamennünk, mint ameddig ellátunk. Konkrétan a népirtásig, illetve azon is túl. Annyit tudok, hogy nagyapám akkoriban, a népirtás idején született egy, a svájci állam által fenntartott menekülttáborban.
– Hogyan, milyen csoda folytán került a dédanyád a svájci menekülttáborba?
 – Ja, most, hogy mondod… a dédi nem volt teljesen örmény. Svájci útlevele volt, ez mentette meg az életét.

 – Svájci? – mit keres a világ végbélnyílásában egy svájci? – kérdeztem.

– Ugyan, Monti, a svájciak mindenhol ott vannak. Az Alpokban, a bankokban, az órákban… miért pont Aleppóban ne lettek volna? Egyébként én is ezt kérdezem magamtól már sok-sok éve, de sosem állt össze a kép. Nekem inkább mese maradt, mint családi történelem. Feltételezem, hogy a svájciak próbáltak minél több embert kimenekíteni, persze elsősorban német nemzetiségűeket, mert a Törökország és Németország ugye szövetségesek voltak. És ha a mellékvizen bejött egy-két francia nemzetiségű…miért is ne? A törökök meg úgy voltak a svájciakkal, hogy jobb lesz velük nem ujjat húzni, mert a svájciak minden balhéból úgy jönnek ki megerősödve, hogy közben bele sem mennek a sűrűjébe.
– Azt mondod, hogy a dédid francia volt?
– Svájci francia. Az nem ugyanaz, mint a francia-francia.
– Aha – mondtam. – És persze pont Aleppóban kötött ki.
– Miért, Monti, te talán jobban tudod, hova kell mennie egy szerelmes svájci francia nőnek? – csípett oda, és úgy ivott bele a kávéjába, mintha én mondtam volna a világ legnagyobb hülyeségét.
– Hm…hmm…
– Mi van Monti, te még ugye nem láttál svájci franciát?
– Csak eszembe jutott egy furcsaság. De tényleg, csak egy mellékág mellékága.
– …?
– Nagyapám hét nyelven beszélt. Ebből hat nyelvre egyértelmű magyarázat volt: az örmény, a török, a bolgár, a magyar, a román és a jiddis.

– Jiddis? – vonta fel a szemöldökét DRAB.

– Ne kérdezd. Egy másik mellékszál. És nem is értem, hogy miért nem inkább a bolgár nyelvre kattantál rá.
– Monti, komolyan, a családfátok lassan úgy néz ki, mint egy balkáni menetrend. Mindig jön egy új vonat, ami rossz vágányra fut.
– De – és most kapaszkodj – a nagyapám folyékonyan beszélt franciául is.
– Na és? – vonta meg a vállát DRAB. – A francia egy világnyelv, tanulhatták iskolában is. Ha nagyapád megtanult hat nyelvet, bizonyára a kisujjából kirázta a hetediket.
– Nem, DRAB. Ő soha nem tanult franciául. Gyerekként ragadt rá, legalábbis mindig ezt mondta. És amikor rákérdeztük, elszomorodott.
– Vagy csak attól félt, hogy franciául kell majd adóbevallást kitöltenie – morogta DRAB.  – Abba bárki beleszomorodik.

Megálltam egy pillanatra. Most először éreztem, hogy nem képzelődőm. A kirakós egyik darabja kattanva a helyére ugrott.

– De azt továbbra sem értem, hogy mit kereshetett egy svájci francia hölgy Aleppóban azokban a zűrös időkben?
– Nyilván férjhez ment dédapámhoz, aki jól menő orvos volt. A szerelem meg hülye, vak és süket. Meg az első világháborút nem lehetett előre látni, legalábbis nem a kisember szintjén. És az első világháborút követően, egészen 1970-ig Szíria egy kifejezetten jó helynek számított. Aztán jött Asszad.
– Állj! Azt mondod, hogy a dédapád orvos volt?
 – Igen, miért?
– Az én dédapám is az volt!
– Persze, Monti… a múlt századelőn minden második örmény férfi orvosnak, kereskedőnek, vagy fényképésznek készült. Ha még kiderül, hogy mindketten szőlőt is termesztettek, akkor tényleg összeáll a világképed.
– Szerencsédre a dédanyámról semmit nem tudok. Még a nevét sem. Így nincs miről trollkodnod.
– Pedig, ha most bizonyítani szeretnél valamit, akkor bemondom, hogy Agnes volt a neve, amire te azt mondod, hogy „jé, az én dédim neve is Agnes volt”.
– …
– Na? Mond valamit az a név, hogy Agnes?
– Nem. Sajnálom. Mondtam, hogy nem emlékszem, hogy nagyapa említette volna az édesanyja nevét. Ha róla beszélt, csak annyit mondott, hogy „az édesanyám”.
– Kár. Reméltem, hogy ráugrasz az Agnes névre, mert akkor le is zárhattuk volna a beszélgetést.
– Miért?
– Mert ez egy csapda volt. Nem Agnes hanem Juliette volt a dédim neve.
– Szép név. De nem jutottunk előrébb. És valóban, sokkal több érv szól amellett, hogy nincs közünk egymáshoz, vagy évszázadokat kellene visszatekernünk, hogy találjunk egy közös őst. Egyébként nagyapám is arról mesélt, hogy egy öccse volt, aki meghalt a halálmenetben, őt magát kimenekítette az apja, ami elég hosszú történet, de nincs emlékképem arról, hogy az édesanyjával mi történt.
– A francba Monti, most meg nekem ugrott be egy kép. Képzeld, a dédim azt mesélte…

– A dédid? Mesélte?

– Nem említettem? Kilencvenkilenc évesen halt meg. Motorbalesetben. Jó, most vicceltem, valójában a ház tetejéről zuhant le. A cserepeket igazgatta és ne kérdezd, hogy miért mászik fel valaki a ház tetejére kilencvenkilenc éves korában. Emlékszem még rá, a térdén lovagoltam. Ha hülyeséget csináltam, akkor adott egy taslit. Ha nem csináltam semmit, akkor néha kettőt is.
– A dédid kilencvenkilenc évet élt? Pont mint a nagypapám!
– Hát igen. Erős asszony volt. De visszatérve a történetre…hadd már meséljem el…a halálmenetben négyen voltak. Először meghalt a kisebbik gyerek, utána élve eltemették a nagyobbat…
– Élve eltemetni? – szisszentem fel. (Most mondjam el neki, hogy hogyan is zajlott le nagyapa első temetése? Ez talán egy forró nyom? Vagy ott valami divatja volt az élve temetésnek?)
– Hát, Monti, akkoriban nem volt Netflix. Valahogy szórakoztatni kellett a tömeget. – mondta DRAB keserű gúnnyal.
– Picit sem tűnsz kegyeletsértőnek!
– Picit sem. Elvégre az én őseimről van szó, nem a tiedről. Szóval utána a nagyapám apját, vagyis a dédapámat a dédanyám szeme láttára agyonverték  valami balhé miatt, így egyedül a dédim maradt életben, majd isteni szerencséjével kimentették őt a svájciak és hamarosan megszülte nagyapámat.
– Ha belegondolok…hányban halt meg a dédid?
– 1984-ben. Miért?
– Te jó ég! Ezer…kilencszáz…nyolcvan…nééégy? Csak nem halhatatlan volt az öreglány?

– Olyasmi. A kaszás sírva kérte tőle a receptet.

– 1984-ben még simán találkozhatott volna nagyapámmal.
– Ha lett volna értelme…teszem hozzá – vigyorgott DRAB.
– Félig tele a pohár, félig üres – sóhajtottam – de én azért inkább telinek látom.
– Én meg nem látok sem teli, sem üres poharat – vont vállat DRAB – Maximum egy kávéscsészét. És az is inkább üres. Ha gondolod, megosztok néhány képet Aleppóról és Kessab-ról. Meg a családomról. De most fizetek, tényleg mennem kell. Várnak a betegek. Meg a halottak. Na jó, a halottak viszonylag türelmesek.
– Én fizetek. Cserébe én is megmutatnám, milyen aranyos gyerekeim vannak. Egy-két családi fotó, miegymás.
– …
– Egy fénykép közös barátunkról, Sevimről.
– Nicsak, az albán tolvaj, az a rohadék emberkufár!
– Igen, ő az.
– Haha. Monti, te vagy az egyetlen ember, aki képes egy családfakutatást albán gengszterek fotóalbumára építeni. Egyébként nemrég lesittelték. Belgrádban. Nem túl jó hely az egy albán bűnözőnek. Habár a börtönben ők képezik a nem is olyan csendes többséget.

– Rasszista vagy!
– …
– …
– Aranyosak a gyerekeid.
– …
– Szóval még mindig nem bizonyítottunk semmit – mondta DRAB, miközben a zakóját igazította. Fél óra eltelt, Monti, és csak több kérdésünk lett.
– A jó történetek mindig így kezdődnek – vágtam vissza.
– A még jobb történetek meg ott érnek véget, ahol nem teszünk fel több kérdést.
– …

– EZ MEG MI A KURVA ÉLET MONTI? HOGY KERÜL A MOBILODRA A NAGYAPÁM FÉNYKÉPE?

– Mi van? De hát ez nem a te nagyapád, hanem az enyém!
– Jézusom, Monti, ezt nézd meg…ez az én nagyapám fényképe, az én mobilomon!
– A te nagyapád?
– Meg a te nagyapád…
– Te…ezek…ezek…édes testvérek voltak, és nem is sejtettek egymás létezéséről!

További novellák a montiverzumban:

– nagyapám történeteit ITT találod, én EZZEL kezdeném
– Erdély világa ITT nyílik meg, és én EZZEL indítanék
– a felnőtté válás és morális kalandok ITT, kezdésnek EZT ajánlom
– a világra tartott görbe tükröt pedig ITT, és talán EZZEL érdemes kezdeni