Szeretem a feleségem. Ez nem bevezetés, hanem tény. Olyan, amit nem szokás vitatni, legfeljebb elfelejteni, amikor fontos lenne. Otthon ülünk, kávé van előttünk. Nem sietünk sehová. A hírek mennek valahol a háttérben, de egyikünk sem figyel igazán. Inkább beszélgetünk. Vagy legalábbis próbálunk.

-A legfontosabb a biztonság, a gyerekeink biztonsága – szisszent fel a feleségem
-Nem provokálni akarlak, de mit értesz biztonság alatt?

Ez tényleg érdekel. Mert rájövök, hogy én sem tudom pontosan, mire gondolok, amikor ezt a szót használom.

-Magyarország egy biztonságos ország. Nem özönlöttek el minket a közel-keleti migránsok, nincsenek zavargások, nincsenek no-go zónák.
-A Józsefvárosban dolgozol. Te magad mondod naponta, hogy ez egy no-go zóna. Hogy sokszor menekülve futsz át az út egyik oldaláról az út másik oldalára a metró megállóba. Hogy nincs rendőri jelenlét. Hogy sötétedés után mindig megvárod, ameddig legalább egy férfi kolléga mellé tudsz csatlakozni.
-Igen, de a Józsefváros mindig is no-go zóna volt.
-És nem sok minden történt, hogy ez megváltozzon…
-A migránsok csak rontottak volna a helyzeten – mondja és érzem, hogy ebben sziklaszilárdan biztos.

Hallgatom, és közben azon gondolkodom, hogy vajon tényleg ez-e a biztonság. Szerintem nem sok menekült akarna itt megállapodni. Nehéz a nyelv. A társadalom nem kifejezetten befogadó. Az állami bürokrácia inkább kirekesztő, mint segítő. A fizetések nem túl csábítóak. És Ausztria tényleg csak egy házzal van odébb. Ha én lennék menekült, valószínűleg én is továbbmennék. Akkor mi más fenyeget minket?

–Az ukrán háború – mondja.
-De hogyan? – kérdezem.
-A NATO elviszi a fiainkat egy idegen országba meghalni
-Ez teljesen irreális. Magyar sorkatonákat nem fognak Ukrajnába, vagy bárhova küldeni, legfeljebb néhány hivatásos katonát, ahogy Magyarország korábban is küldött katonákat Afganisztánba és mai napig küld Koszovóba, vagy Csádba meg a fene tudja, hogy hova máshova.
-És ha még több katonára lesz szükség? És ha a hivatásos katonák létszáma már nem elég?
-Akkor nem küldünk többet.
-És ezt majd pont te fogod eldönteni…de várj, még nem végeztem!
-…?
-Az ukránok lehet, hogy ha lezárják az orosz háborút, akkor bosszúból fognak megtámadni minket.
-Lehet, hogy viszket a tenyerük és az is lehet (sőt biztos), hogy ha egy az egyben az ukrán hadsereg nekifeszülve a magyar hadseregnek, akkor pár nap alatt lerendezne minket, de ők mit nyernének vele? Ez nem így működik.
-Miért is nem így működik? A bosszúállással és egy sikeres területhódítással mindig lehet választásokat nyerni. Amit esetleg elveszítenek az oroszok ellen, azt rajtunk tudnák behozni.

Felvillant, hogy a második világháborút követően a Szovjetunió hogyan tolta Lengyelországot 150-200 kilométerrel nyugatabbra. Csak minket nincs hova nyugatabbra tolni. A feleségem világképe alapján minket simán bele lehet tolni a Lajtába.

-Csakhogy minket megvédene a NATO – ellenkeztem.
-Ebben miért vagy biztos? Miért vagy biztos abban, hogy a NATO bárkit is megvédene? Mert van róla egy szerződés? És akkor mi van? A szerződések aránytalanok, aszimmetrikusak. Ha mondjuk felgyújtom a szomszéd házát, akkor abból lesz egy büntető ügy, elitélnek, börtönbe kerülsz. Ha egy kis ország, mondjuk Magyarország összerúgja a port az Egyesült Államokkal, akkor mi lesz? Hágai bíróság. Kimondják, hogy nekünk van igazunk. Másnap Hágát lebombázzák. Utána mondjuk baráti figyelmeztetésként…Székesfehérvárt, vagy Szolnokot.
-…
– Aztán felmerül egy harmadik lehetőség is: az oroszok elfoglalják Ukrajnát, és nem bírnak megállni, célt kell találni a felfűtött hadseregnek, tehát mennek tovább, mint egy gőzhenger. Nem holnap. Nem jövő héten. De egyszer. Még a mi életünkben.
– Ha az oroszok a jelenlegi ütemben hódítják az ukrán területeket, akkor még az unokáink életében sem érnek el a magyar határig.
– Ha. és mi van akkor, ha az ukránok összeomlanak?
– Ezért kellene mindent megtennünk, hogy ne omoljanak össze.
– De akkor meg felpiszkáljuk az oroszokat. Az sem jó.
– Itt két fél életre-halálra háborúzik. Nem tudsz mindegyik féllel jóban lenni. És talán nem is kell. Inkább pontosan tudnunk kell, hogy hol van a helyünk.
– Nem biztos, hogy van helyünk. Nem mi fújjuk a passzátszelet. Alkalmazkodnunk kell és akkor talán megmaradunk.
– Van helyünk. Nem játszhatjuk el Svájc szerepét, mert nem vagyunk Svájc.
– Ötszáz éve nem nyertünk háborút. Tehetségünk van abban, hogy mindig a vesztes oldalra kerüljünk. Nem tudunk nyerni. Képtelenek vagyunk rá. Döntetlenre kell játszanunk.
– A döntetlenhez sokszor nagyobb hadsereg szükséges, mint egy megnyert háborúhoz. Eszembe jutott egy régi vicc.
-…?
-Melyik országokkal határos Oroszország?
-…?
-Amelyikkel csak kedve tartja.

Hallgatunk egy kicsit. Konkrétan ténylegesen melyik háborús veszélyről beszélünk? Melyik az igazi? Nem derül ki. A félelem ott van, de nincs egyértelmű tárgya. Vagy túl sok van, és egyik sem fogható meg. Vagy talán nem is a háborúról van szó.

-Anyagi biztonság – vetem fel. Ebben nem állunk túl jól. Mármint a mi családunk. Mások majd eldöntik magukról.. Az árak nőnek. Háborús infláció van, amelynek felpörgése fél évvel korábban kezdődött, mint maga az ukrán háború. Honnan tudta az infláció, hogy háború közeleg? És ha már háborús inflációról beszélünk, miért van az, hogy nálunk magasabb az infláció, mint Ukrajnában?
-Mert Ukrajnát mi finanszírozzuk!
-Hm… hogyan?
-Úgy, hogy nem hozzánk jönnek az EU-s pénzek, hanem egyenesen az ukránokhoz!
-De a többi országba mégis mennek EU-s pénzek és mégsincs is ilyen durva infláció!
-Honnan tudod?
-Nézem az Eurostat adatokat.
-Az Eurostat szerint nálunk sem vészes az infláció.
-Igen, de a mi adataink meg vannak kozmetikázva.
-Akárcsak a többieké.

A korrupció is szóba kerül.
-Minden országban van – mondja. A svédeknél is.
-Persze – válaszolom –, de ott börtönbe kerülnek érte.
Erre megkérdezi: honnan tudom ezt ilyen biztosan? Nem tudom. Olvastam. Hallottam. Elhittem. Ugyanúgy, ahogy ő is elhisz dolgokat máshonnan. Megint két valóság ül egymással szemben, ugyanannál az asztalnál. Nem veszekszünk. Nem kiabálunk. Nem próbáljuk legyőzni egymást. Csak nem értjük, hogy a másik mitől fél. És azt sem, hogy a saját félelmünk pontosan miből áll.

A kávé kihűl. A beszélgetés nem ér véget, csak elfárad.

Szeretem a feleségem. És közben arra gondolok, hogy talán nem az a legnagyobb baj, hogy félünk. Hanem az, hogy ugyanazt a szót használjuk rá, miközben teljesen mást értünk alatta.

Ez volt a Kávészünet. Nem lettünk okosabbak. Csak pontosabban látjuk, mennyire nem ugyanazt látjuk.

Nézőpont – Párhuzamos valóságok

Ray Bradbury amerikai író volt, de a „science fiction” szó nála mindig félrevezető. Nem a technológia érdekelte, hanem az ember. A félelmei, a vágyai, és leginkább az a furcsa képessége, hogy egymás mellett élve is képes teljesen külön világokban létezni.

A marsi krónikák egyik rövid történetében egy földlakó és egy marslakó beszélget. Udvariasan. Nyugodtan. Szinte barátságosan. A földlakó elmondja, hogy a marslakók egy járványban kipusztultak. A marslakó meghallgatja, majd elmagyarázza, hogy a Föld és az emberek csak a másik képzeletének szüleményei. Mindketten biztosak a saját igazukban. Nem hazudnak. Nem gúnyolódnak. Egyszerűen nem fér el bennük a másik világa.

A beszélgetés nem ér véget vitával, mert nincs miről vitatkozni. Ami az egyiknek tény, az a másiknak lehetetlen. A valóságuk kizárja egymást.

Bradburynél ez a jelenet nem a Marsról szól. Hanem rólunk. Arról, hogyan lehet ugyanazokat a szavakat használni, mégis teljesen mást érteni alattuk. Hogyan lehet egy térben, egy időben, és mégis párhuzamos valóságokban élni.

A Kávészünet – Félelmeink ugyanezt a helyzetet hozza közelebb. Nem idegen bolygón, hanem egy konyhaasztalnál. Nem civilizációk között, hanem egy házasságban. A szó ugyanaz: biztonság. A jelentése nem. Az egyik fél számára fizikai fenyegetések, a másiknak gazdasági kiszámíthatatlanság. Mindkettő valós. És mégsem ugyanaz.

Bradbury történetében nincs feloldás. A Kávészünetben sincs. Nem azért, mert az író nem tudná a választ, hanem mert nincs közös válasz, csak egymás mellett létező világok.

Talán nem az a legnagyobb tragédia, hogy nem értünk egyet. Hanem az, hogy néha észre sem vesszük: nem ugyanarról a valóságról beszélünk.

—————————————————————————————————————

Ez az írás a Montiverzum Miért félünk? sorozatának része, amely az emberi félelmek mögött álló társadalmi és gazdasági mechanizmusokat vizsgálja. Ha a montiverzum további történeteit is szeretnéd elolvasni:

– nagyapám történeteit ITT találod, én EZZEL kezdeném
– Erdély világa ITT nyílik meg, és én EZZEL indítanék
– a felnőtté válás és morális kalandok ITT, kezdésnek EZT ajánlom
– a világra tartott görbe tükröt pedig ITT, és talán EZZEL érdemes kezdeni