1970-es évek, Szamosújvár

Akkoriban még nem tudtam, hogy szeptember harmincadika az örmény naptár egyik legfontosabb napja. Nekem csak annyi volt: délelőtt nincs iskola, délután meg nagyapa ünneplőben sürög-forog a házban, mint egy ideges ministráns.
– Ma kiviszlek a templomba – mondta. – Világosító Szent Gergely napja van. És megnézzük a Rubens-festményt is.
Úgy mondta, mintha legalábbis a Fehér Házba készülne bevinni egy kolozsvári proligyereket.
– A mit? – kérdeztem. – A Rubenst?
– Rubens, fiam. Festő. Nagy festő. Nem mozi, nem kabaré, hanem festmény. De olyat nem sokat látsz majd az életedben. Ezt a festményt a szamosújvári örmények magától a császártól kapták, jószolgálatukért cserébe.

A „császár” akkorra már több mint másfél évszázada halott volt, de ez a mondat úgy zengett, mintha még mindig ő írná alá a városban a céhek iparengedélyét.
– És mit tettek ezért az örmények? – kérdeztem. – Milyen jószolgálat volt?
– Majd egyszer elmondom. – Ezt a mondatot nagyapa akkor használta, amikor nem akart hazudni, de még nem akarta az igazságot sem rám borítani. Vagy ő maga sem tudta a választ.

A templomhoz vezető utcán már messziről látszott, hogy ez a nap nem egy szokásos vasárnap. Buszok álltak ferdén a járda mellett, amilyeneket addig csak Kolozsváron láttam: Párizs, Marseille, Bécs, idegen betűk, különös plakátok az ablakban. Nők kendőben, férfiak sötét öltönyben, mindannyian valami ideges ünnepélyességgel.
– Ezek mind örmények? – kérdeztem.
– Örmények, fiam. – mondta nagyapa halkan. – Vagy azok leszármazottai. Sokan közülük már csak törve beszélik a nyelvet. De ide még visszatalálnak.

A templom belseje sűrű volt, mint egy régi szekrény: viasz és tömjén szaga keveredett a gyapjúkabátok fojtott szagával. Fent a karzaton zúgott az orgona, a papok aranyszálas miseruhában lépdeltek, és minden mozdulat lassabb volt a kelleténél, mintha az idő is letérdelt volna.

– Na, ott van – bökött a fejével nagyapa az oltár felé – a festmény.

Felnéztem. A gyerekszemem csak annyit fogott fel: egy nagy, sötét kép, közepén egy világos testtel. Sok ember, összevissza lengő leplek, valami létra, karok, amik mintha egyszerre tartanának és engednének el valamit. Később tudtam meg, hogy „Krisztus levétele a keresztről” – akkor csak annyit érzékeltem: túl magas, túl messze, túl komoly.
– Szép, ugye? – kérdezte nagyapa.
Megvontam a vállam. Őszintén próbáltam valamit mondani, ami nem sértő.
– Hát… szép nagy.
– Még hálás leszel érte, hogy láthattad – sóhajtott. – Nem mindenkinek jut ilyen.

Közelebb nem mehettünk. A korlát megálljt parancsolt, a papok pedig valami hosszú imát mormoltak, amelyből én csak annyit értettem: „Surb, surb, surb…” – szent, szent, szent. A festmény pedig ott lebegett a füstben, mint egy elegáns, de fáradt színész, akit már száz éve ugyanabban a szerepben tapsol a közönség.
Nem hatott meg. Túl kicsi voltam ahhoz, hogy eltaláljon. Amikor vége lett a misének, a tömeg lassan kifelé indult.
A templom előtti tér zsibongott. Örmény, román, magyar szavak keveredtek, néha egy-egy francia kifejezés is felbukkant, mint egy dalban eltévedt hamis hang. A buszok körül csoportok verődtek össze, cigaretta, kávé, ölelés, régi ismerősök.
Már indultunk volna hazafelé, amikor a tömeg egyik sarkában az addig egy kupacban álló csoport egyszer csak felbolydult, mint egy felvert madárraj. Közelebb léptek. Valaki előrántott egy fekete-fehér fényképet, magasra emelte és mutogatni kezdte.
– Papík, papík! – hallottam egy rekedt női hangot. – Araj, aho! – Nézd, ott van!
Mutattak. Nem a templomra. Nem az égre. Hanem nagyapára. És a következő pillanatban már rohantak is felénk.

Nagyapának félreállni sem volt ideje. Körbevettek minket. A fényképet a nagyapja orra elé tolták. A kép sarkai meg voltak gyűrve, a széle kifakult.
– Ez ugye te vagy, de sokkal fiatalabb korodban? – kérdeztem halkan.
– Ezek…ezek az emberek összetévesztenek valaki mással!

A csoport egyszerre tört ki. Örményül kezdtek beszélni, de nem azon a dallamos, puha nyelven, amit otthon hallottam, hanem egy keményebb, hadaró változaton. Keleti örmény dialektus.
Az első férfi odalépett, megragadta nagyapa kezét, és megcsókolta. Nem udvarias, kézfejes puszi volt, hanem valami régi, ösztönös mozdulat, mint amikor az ember egy szentképhez ér. Aztán jött a következő. És a harmadik. Az egyik nő sírt közben, a másik valamit magyarázott, a harmadik csak ingatta a fejét, mintha még mindig nem hinné el, amit lát.
Éreztem, ahogy nagyapa keze az enyémben megfeszül.

– Nu… – kezdte, románul, aztán magyarra váltott. – Ne csinálják ezt, kérem…
De azok nem értették. Vagy ha értették, nem akarták érteni. A zarándoklat nem az a műfaj, ahol az ész érvelés útján kerekedik felül. Egy férfi elrohant a busz felé. Pár perc múlva visszatért és egy gyereket hozott a karjában.
Nem tudtam hány éves lehetett. Talán tizenhárom. Talán húsz. A teste vékony volt, mint a nádszál, a lábai furcsa szögben álltak, mintha valaki gyerekkorában rosszul rakta volna össze. A szeme félig csukva, a feje oldalra billenve.
Az apja – gondolom, ő volt az – odalépett nagyapához. Halkan mondott valamit, szinte könyörgés nélkül, tárgyilagos hangon. Úgy, ahogy az ember elmondja a betegségét egy orvosnak, miután elfogyott minden más lehetőség.
– Mit mond? – suttogtam.
– Azt kéri… – nagyapa lenézett rám, majd elfordította a tekintetét. – Azt kéri, tegyem a kezem a gyerek homlokára.

A tömeg köröttünk elcsendesedett. Mintha valaki lehalkította volna a világot. Csak a busz motorjának távoli hűvös zúgását hallottam, meg a térkő alatt motoszkáló hangyákat – ha voltak. Nagyapa egy pillanatig nem mozdult.
– Én… nem vagyok se pap, se szent – mondta magyarul. – Én csak egy öregember vagyok.

Senki nem válaszolt. A férfi csak állt ott, a karjában a gyerekkel, és várta, hogy történjen valami. Végül nagyapa kényszeredetten felemelte a kezét és ráhelyezte a gyerek homlokára. Nem volt benne semmi mozdulatnyi varázslat. Nem csendült fel angyali kórus, nem hasadt szét az ég. Csak egy ráncos, erezett kéz simult egy sápadt gyerek bőrére.
– Hayr mer, vor yerknis es… – motyogta alig hallhatóan. Az örmény Miatyánk kezdősorai. Nem tudom, hogy magának mondta, a gyereknek, vagy valakinek, akiben már rég nem bízott, de mégsem mert végleg lemondani róla.
Amikor nagyapa elvette a kezét, a férfi újra megcsókolta azt. Aztán a gyerek homlokát. Aztán megint a kezét. Az asszonyok sírtak, a férfiak keresztet vetettek, keletiesen, homlok-mell-jobb váll-bal váll. Valaki gyorsan kattintott egy fényképezőgéppel.
– Shnorhakal em – mondta valaki örményül, majd franciául. – Merci, merci…
Nagyapa bólintott. Nem mondott semmit. Megfordult, és elindult a tér széle felé. Én futólépésben követtem. Csak a sétatéren, a fák között álltunk meg. A város zaja elcsendesedett, a Szamos felől hűvös szél húzott végig az arcomon.
– Nagyapa… – kezdtem.
– Ne most – morogta.
Leült egy padra. Sokáig csak ült, előre bámulva, mintha azt figyelné, melyik falevél esik le előbb. Aztán mégis ő törte meg a csendet.
– Egyszer már majdnem meghaltam csak azért, mert örménynek születtem. Most meg tévedésből majdnem szentet csináltak belőlem.
– Miért volna ez baj? – kérdeztem gyerek módra. – Hát nem jó szentnek lenni?
Keserűen elmosolyodott.
– Fiam, én tudom, hogy ki vagyok és még jobban tudom, hogy ki NEM vagyok. Ezek a szegény emberek tévedés áldozatai. De amikor az én kezemre úgy néznek, mintha abban lenne az erő… az már túl sok. Egy pillanatig sem szabad azt hinni, hogy az én kezemben valami szent erő lenne. Én csak egy egyszerű öregember vagyok. A csodákat meg bízzuk másra!

2002 Szamosújvár

Évekkel később előkerült egy kartondoboz aljáról egy fénykép, a hátán örmény nyelvű szöveg. Sárgult, nyikorgó papír, rajta egy sovány fiú, egyik kezében mankó, a másikkal falnak támaszkodik. A lába furcsán áll, de szemlátomást megtartja a saját súlyát.

– Ő az? – kérdeztem. A gyerek, akit megáldottál?
Nagyapa sokáig nézte a képet, aztán letette.
– Nem tudom – mondta. – És talán nem is fontos.
– De hát… ha ő az, akkor az egy csoda!
– Az a csoda, ha valaki élni akar – felelte. – Mindegy, ki tette rá a kezét először. És hidd el, hogy én még soha nem szégyelltem magam annyira, mint azon a szeptemberi napon.

Most, felnőtt fejjel, amikor a montiverzum.hu sorai közé szorítom nagyapa életének darabjait, néha eszembe jut a festmény is. A „Rubens”, amelyről azóta kiderült, hogy talán nem is Rubens, hanem Sandrart, vagy egy másik korabeli mester alkotása. A császár ajándéka, amely adományról senki sem találja a papírokat. És abban sincs konszenzus, hogy melyik császár adománya.
És akkor az egészből mégis mi igaz?
Nem tudom. De az biztos: azóta is, valahányszor templom előtt tömeg gyűlik, vagy egy kép előtt csend lesz, mindig arra gondolok: most megint valaki többet vár egy emberi kéztől, mint amennyit az adni tud. És valahol, nagyon messziről, mintha hallanám nagyapa hangját:
– Én csak egy öregember vagyok, fiam. A csodákat bízzuk másra. Nekünk marad az emlékezet.

Kedves olvasó, ha a montiverzum további történeteit is szeretnéd elolvasni:

– nagyapám történeteit ITT találod, én EZZEL kezdeném
– Erdély világa ITT nyílik meg, és én EZZEL indítanék
– a felnőtté válás és morális kalandok ITT, kezdésnek EZT ajánlom
– a világra tartott görbe tükröt pedig ITT, és talán EZZEL érdemes kezdeni

A novellában nagyapa utal arra, hogy „Egyszer már majdnem meghaltam csak azért, mert örménynek születtem”. Ha szeretnéd elolvasni ezt a történetet is, akkor kattints IDE.