A naplót a doboz alján találtam meg, rendcsinálás közben. A borítója puha volt, szürke, mintha eleve arra készült volna, hogy elnyelje a szavakat.
– Ez mi? – kérdezte a lányom.
– Talán egy napló – mondtam. Rémlik is valami…
Elmosolyodtam, már azzal a mosollyal, ami akkor jelenik meg az ember arcán, amikor a gyereke felnőtt. És nemcsak felnőtt, hanem néhány hónapon belül diplomás orvos lesz, akárcsak a dédapja. Az én drága DOKTOR kislányom…egek, hogy repül az idő!
– Nézzük meg?
– Nézzük meg!

1990. augusztus 27., hétfő
Ma van az első munkanapom Magyarországon, Budapesten. Töretlen út első lépése a jólét és az új élet felé. Tudom, nem lesz könnyű, mert senkinek sem volt könnyű, aki erre az útra lépett, de ahogy Kennedy elnök mondta, van olyan cél, amelyet nem azért kell elérni, mert könnyű, hanem mert rohadtul nehéz. Igen, tudom, egy ideig hajléktalan leszek, meg a kaja is drága és alig van pénzem, de ennél jobb időben nem is érkezhettem volna. Augusztus van, gatyarohasztó meleg és eddig sem az volt a jellemző, hogy naponta háromszor ettem volna. Tegnap mindenesetre a vonaton az otthonról hozott szendvicsekkel jóllaktam. Lehet, hogy egy jó ideig nem fogok ennyit zabálni.
Mondjuk ki őszintén, nem állok túl jól, de nem is reménytelen a helyzet. Szerintem ez csak akaraterő kérdése. Ki fogom bírni. KI FOGOM BÍRNI. KI KELL BÍRNOM!

1990. augusztus 28., kedd
A tegnap a második munkanapomon lerománoztak. “Ti, románok”. Ez fájt. Semmi bajom a románokkal, de én nem vagyok román. Magyar vagyok. Csak felmerült bennem a kérdés, hogyha a második világháborút követően nem a szovjet hadsereg marad itt a nyakatokon, hanem a román, akkor most ti is románok lennétek? Vagy csak a soproni magyarok neveznének titeket románnak? És akkor hogyan éreznétek magatokat? Azt mondanátok, hogy “DA?”

Augusztus 29., szerda
Első két éjszakámat a Nyugati pályaudvaron töltöttem, de a zsaruk elzavartak. Azt mondták, hogy ha még egyszer meglátnak, akkor kipenderítenek az országból, Romániába, ahova való vagyok. Az új “otthonom” a Margit sziget. Itt nincs zárt tér, ezért hajnalban nagyon fáztam. Napközben, a munkahely melegében elmúlt.
– Nem múlt el – szólt közbe a lányom. – Csak napközben volt elég stresszhormonod ahhoz, hogy ideiglenesen melegen tartson. Hajnalban nincs ilyen segítség.
– Emlékszem arra a hidegre. Nem arra, hogy fázom, hanem arra, hogy én magam hideg vagyok.

Szeptember 1., szombat
Két napnyi naplózás kimaradt. Fáradt vagyok. Nem tudatosult bennem, hogy Magyarországon az élelmiszer sokkal drágább. A Nagyváradon tapasztalt árakkal számoltam és ez hiba volt. A napi élelmiszer adagomat az árakhoz kell igazítanom: egy kiflire, meg egy joghurtra kell csökkentenem. Ez költségként még mindig sok, ennivalóként viszont kevés. Nagyon kevés. Bármit meg tudnék enni. Annyira éhes vagyok, hogy el sem tudom mondani. Leírni még kevésbé.
Két és fél kilométer az út a Margit-szigettől az irodáig. Nem vészes. Illetve…be kell vallanom…nagyon kifáraszt. De még bírom. Talán segít az, hogy alig 60 kg-ot nyomok. Vagy csak nyomtam. Így nem kell egy nehéz testet cipelnem felfele a Szépvölgyi úton.
– Tudod, mit jelentett ez? – kérdezte a lányom. – Azt, hogy minden lépéssel a nemlétező izmaidból éltél. Nem zsírból. Izomból. Ezért volt kimerítő. Nem volt tartalékod.

Szeptember 2. vasárnap
Tegnap kigyalogoltam a kis boltig és két napra való ennivalót vásároltam. Két kiflit és két joghurtot. Meg három Túró Rudit (haha, vicceltem). Így ma energiát spóroltam. Kifeküdtem egy napfényes tisztásra. Állítólag vannak olyan emberek, akik a napfény fogyasztásából élnek. Mázlisták.
A lányom elmosolyodott ennél a résznél.
– A „haha” itt még működik – mondta. – Ez egy olyan pont, ahol az agyad próbálja normalizálni a helyzetet. A humor meg kevesebb energiát kér, mint a felismerés – felelte.
Lapozott vissza a napfényes tisztáshoz.
– Az, hogy kifeküdtél a napra, ösztönös és teljesen logikus. A tested akkor már nem kalóriát keresett, hanem meleget. A napfény nem táplál, de csökkenti az energiafelhasználást. Olyan, mintha a szervezeted ideiglenesen kikapcsolta volna a fűtést, és kívülről próbálta pótolni.
Egy pillanatig hallgatott.
– Ez adaptációs kísérlet volt egy nagyon rossz helyzethez.

Szeptember 3., hétfő
A hídon a szél mintha átfújna a bordáim között. Nem vagyok igazán fáradt. Csak lassabban megy minden.
– Ez már az agy – mondta. – Az elülső részek visszavesznek, mert drágák. Ami marad, az a végrehajtás.
– Öööö, miféle elülső részek?
– Homloklebeny, ezen belül különösen a prefrontális kéreg.
– Az meg mire való?
– Apa… az tesz emberré. Attól vagy több, mint egy amőba.
Egy pillanatra elhallgatott.
– Az gondolkodik helyetted. Tervez, mérlegel, észreveszi, ha baj van. Neked ez akkor már nem nagyon dolgozott. Az amőbának nincs prefrontális kérge. Elindultál az amőbává való átalakulás útján.

Szeptember 5., szerda
Tegnap este elaludtam, ezért kimaradt a naplózás. Valami másról kellene írnom, nemcsak az evésről, de furcsamód ezt mégis le kell írnom: az éhség eltűnt és ez megnyugtató.
– Ez egy veszélyes mondat – mondta halkan a lányom. – Itt már más üzemanyagra álltál át. Az a furcsa nyugalom nem béke volt, hanem tompítás.

Szeptember 6., csütörtök
Éjfélkor írom a naplót. Ma szuper napom volt. Találkoztam egy csomó erdélyi ismerőssel a Batthyány téren. Meg ismeretlenekkel is. Volt ott egy lány…róla majd még többet is fogok írni. Egy olyan lány, aki soha nem tudhatja meg, hogy hajléktalan vagyok.
-Az a lány, az ugye anya volt? Anya sokszor mesélte, hogy a Batthyány téren ismerkedtetek meg.
-Igen, majd erről is mesélek egyszer.

Szeptember 7., péntek
Reggel bementem a kisboltba. Kiflit és joghurtot vettem. Volna. Az eladó megkérdezte, hogy jól vagyok-e. Bólogattam. Apróval fizettem. Kiderült, hogy ötven fillér hiányzik. Így ma sajnos csak kiflit fogok enni. Holnap még lesz pénzem egy utolsó kiflire. Nem baj. Amúgy is kezdem megutálni a joghurtot. A hátizsákban még tartalékolok egy csomag kekszet, az igazán ínséges időkre. Azt hiszem, hogy most eljött a kekszes zacskó felbontásának megszentelt pillanata.
– Itt – mondta a lányom – nem döntést hozol. Az állapot dönt helyetted.
– Megutáltam a joghurt ízét – mondtam.
– Nem az ízét. Az erőfeszítést. A joghurt munkát kér. A kifli gyors cukor. A tested már csak azt kéri, ami nem terheli.
Hallgatott egy pillanatig.
– A bólogatás is ilyen. Kevesebb energiába kerül, mint beszélni.

Szeptember 8., szombat
AutoCAD. Új még, de megy. A kezem tudja. Furcsa…emlékszem arra, hogy megkaptam a szerkesztési feladatot, arra is emlékszem, hogy délután leadtam a munkát, de nem tudok felidézni egy munkával töltött pillanatot sem. Ez a munka hogy a búbánatban készülhetett el?
– A kezed igen, az még emlékezett – mondta. – A tudatos gondolkodásod nem. Ezért nem emlékszel rá később.

Szeptember 9.,vasárnap
A múlt hétvégén két napra való ennivalót vásároltam. Boldog idők! Ma úgy döntöttem, hogy vásárlás helyett pihenéssel töltöm a napot. Ákos, a szuper-művelt hajléktalan-társam késő estig Hölderin verseket szavalt. Németül. Egy kukkot sem értettem belőle, de lelkesen bólogattam. Este kekszet zabáltam. Nagyon fázok. Állandóan fázok.
A lányom itt megállt az olvasásban.
– Ez – mondta –, ez már kombinált kimerülési állapot.
Felnéztem rá.
– Nézd, egész nap pihensz, mert semmire sincs energiád. Ez nem lustaság, hanem energiadeficit. A szervezeted már nem enged fölösleges mozgást.
Lapozott vissza egy sort.
– Az, hogy Hölderlint hallgatsz, és nem érted, de bólogatsz, az kognitív beszűkülés. A nyelvi feldolgozás drága az agynak. Ilyenkor már csak a társas jelzések maradnak: nézés, bólogatás, jelenlét.
– A keksz? – kérdeztem.
– Gyors szénhidrát. Az egyetlen, amit a tested még kér. Nem ételként, hanem üzemanyagként.
Megállt egy pillanatra.
– És az, hogy „nagyon fázol”, az a legrosszabb jel. Ez azt jelenti, hogy a hőtermelésed már nem elég. A pajzsmirigy-aktivitás le van tekerve, nincs zsír, nincs cukor, nincs tartalék. A tested már nem tart melegen, mert nem tud. Itt már nem csak éheztél.
– Akkor mi volt ez?
– Kezdődő hypothermia éhezéssel kombinálva. És kezdesz közel lenni ahhoz, hogy ne kelj fel másnap.

Szeptember 10., hétfő
Elsötétült a képernyő. Meg minden más. Azt hittem, hogy megvakultam. Beszéltek hozzám. Bólogattam. Ki kell javítanom az egyik kollégám hibákkal teli munkáját. Reméltem, hogy azt csinálom, amit kell. Nem tudom követni a gondolatmenetét, úgyhogy inkább nulláról építem fel.
– Hipoglikémia – mondta. – A látás az első érzékszerv, amit az agy lekapcsol. A hallás marad egy ideig. A mondatok összerakása már nem.
– Egy ideig?
– Utána jönnek a hallucinációk.

Szeptember 11., kedd
A munkahelyen Ági kolléganőm nyugdíjazását ünnepeltük. Hozott egy kis süteményt. Megkóstoltam. Kihánytam.
A lányom itt nem lapozott tovább.
– Ez teljesen egyértelmű – mondta. – A gyomrod addigra már nem „ételt” várt.
– Hanem?
– Hosszú éhezés után a gyomor kiürül, a savas közeg megmarad, az emésztőenzimek viszont visszaesnek. Amikor hirtelen cukrot és zsírt kapott, nem tudta feldolgozni. Ez nem undor volt, hanem védőreflex.
– Megkóstoltam, tulajdonképpen ízlett, illetve nem emlékszem, hogy ne ízlett volna – mondtam.
– Igen. Mert az agy még akarta. A tested viszont már nem tudta elviselni.
Egy pillanatra elhallgatott.
– Ez már annak a jele, hogy a szervezeted nem volt felkészülve a visszatérésre sem. Ilyenkor nem is az a veszély, hogy nem eszel… hanem az, hogy mit eszel.

Szeptember 12. szerda
Ma kiraboltam egy bűnbandát. Kellett a pénz a diplomám honosítására. Ha nem oldom meg a honosítást, akkor elveszítem a munkahelyem. Tudom, megígértem édesanyámnak, hogy ilyen többé nem teszek, de vannak helyzetek…
– Kiraboltál egy bűnbandát?
– Egy kicsit felfújtam ezt a történetet. Mindössze elszedtem tőlük ezer forintot.
A lányom nem nevetett.
– Tudod, miért fontos ez a mondat? – kérdezte.
– Mert hülyeséget csináltam?
– Nem. Amikor napok óta nem eszel, az agy először lassul. Azt már láttuk. Aztán hirtelen felpörög. Ez nem bátorság, nem elszántság. Ez hipoglikémiás kockázatvállalás.
– Úgy éreztem, nincs más választásom.
– Pontosan – mondta. – Ez a tünet. A választási lehetőségek beszűkülnek. A következményérzékelés tompul. Az agy azt mondja: most vagy soha.
Lapozott vissza a mondatra.
– Az, hogy „kiraboltam egy bűnbandát”, nem hencegés. Ez egy maniform reakció az éhezés végén. Felpörögsz, mert az agyad utoljára próbál kontrollt szerezni. Mint amikor a haldokló felül és váratlanul elkezd világosan beszélni.
– Zokon vették a kirablást – mondtam.
– Persze, hogy zokon vették – felelte halkan. – Te viszont nem vetted észre, hogy életveszélyben voltál. Nemcsak a bűnbanda miatt. Hanem magad miatt.
Egy pillanatra elhallgatott.
– Ez az a pont, ahol már nem csak összeesés fenyegetett – mondta. – Hanem az, hogy olyan döntést hozol, amit egy normál elmeállapotú ember soha nem hozna meg.

Szeptember 13., csütörtök
Leültem a járdára. Illetve elestem, pedig nem is botlottam meg. Vagy mégis? Nem fájt. Csak nem volt értelme állni, amíg zöldre vált a lámpa a Kolosy téren.
– Alacsony vérnyomás, elektrolithiány – mondta. – A fájdalomérzet is energiafogyasztással jár. Itt már az is ki van kapcsolva.

Szeptember 15., szombat
Három napja nem ettem. Nem gond. Hétfőn megkapom az első fizumat. Nyugalom. Jól vagyok.
– Itt már nem te írsz. A tested lecsendesít mindent, ami nem létfontosságú. Gondolatot, érzelmet, emléket. Nincs több bejegyzés – visszalapozott az elejére.
– Itt kezdődik – mondta, és az ujját a mondatra tette.
– Az akaraterőnél.
– Francokat volt ez akaraterő kérdése. Az akaraterő arra való, hogy ne add fel – mondta aztán csendesen. – Ez tudatlanságba és akaraterőbe csomagolt sodródás volt. És magány. Segítséget kellett volna kérned. Bárkitől.
– Mondd – kérdeztem tőle –, ennyi év után… maradt ennek az időszaknak nyoma bennem?
Nem válaszolt azonnal. Úgy nézett rám, ahogy orvos néz egy régi leletre, amit már nem azért vesz elő, hogy diagnózist mondjon, hanem hogy megértse a történetét.
– Igen – mondta végül. – Maradt.
Megfeszültem.
– De nem úgy, ahogy gondolod. Nem maradt benned betegség. Nincs maradandó sérülés, vagy károsodás. Fiatal voltál, gyorsan regenerálódtál.
Egy pillanatra elhallgatott.
– Az maradt meg, hogy hamarabb érzed meg a veszélyt, mint hogy a tudatod feldolgozná azt. Hogy gyorsabban váltasz takarékra. Hogy nem bízol vakon abban, hogy „majd lesz valahogy”. Ez nem hiba. Ez egy beégetett emlék.
– Akkor ez trauma? – kérdeztem.
– Nem – rázta meg a fejét. – Ez tapasztalat. Trauma akkor lenne, ha még mindig ott lennél, de te kijöttél onnan. Amit magaddal hoztál, az csak annyi, hogy tudod, az ember nem mindig veszi észre, mikor fogy el.
Nem vitatkoztam. Becsukta a naplót.
– A tudatlanságod miatt majdnem kipurcantál. És akkor én nem lennék. És anyáról sem beszélhetnénk így.

És te, kedves olvasó, ha ezt olvasod, akkor valószínűleg melegben vagy, és talán már meg is vacsoráztál.

Előzménytörténet: Manuela monológja
Utóélet: A Margit-szigeti meló

Kedves olvasó, ha a montiverzum további történeteit is szeretnéd elolvasni:

– nagyapám történeteit ITT találod, én EZZEL kezdeném
– Erdély világa ITT nyílik meg, és én EZZEL indítanék
– a felnőtté válás és morális kalandok ITT, kezdésnek EZT ajánlom
– a világra tartott görbe tükröt pedig ITT, és talán EZZEL érdemes kezdeni