Fontos: az alábbi novellának van egy előzménytörténete, érdemes lenne először a Riadó! -t elolvasnod

1982 december, Lippa – katonai egység , Románia

Hadgyakorlatra készültünk december közepén. Ez normális esetben is rossz hír, de nálunk azt jelentette, hogy harminc kilométert kell menetelni oda, ugyanannyit vissza, teljes menetfelszereléssel, aknavetőkkel, lőszeres ládákkal, sátrakkal, vegyvédelmi cuccokkal és azzal az elkeserítő tudattal, hogy egy srác a másik századból, aki előttünk egy héttel próbálta ugyanezt, az tüdőembóliában meghalt. Én viszont nem akartam meghalni, és ezt a szakasztársaim is ugyanígy gondolták. Mármint önmagukra vonatkoztatva….

A körletben összedugtuk a fejünket. A Brezsnyev-ügy óta — és azóta, hogy Szabó Csabát kimentettem a rasszista hajtóvadászat alól — valahogy mindenki rám nézett, ha balhé közeledett. Bradu is, pedig ő volt a rangidős. Ő is kolozsvári fiú, látásból ismertük is egymást, és tudta, hogy ha valamit ki kell okoskodni, akkor nálam nagyobb ördög nincs a században.

– Na, Monti, mit csináljunk? – kérdezte halkan.
– Először is kellene egy kis pénz – mondtam. – Mondjuk kétszáz lej. Nem baj ha több. A tiszti szállásra biztosan kell majd… hm… szolgáltatást biztosítani.
Bradu hümmögött, a többiek összenéztek.
–Ez veszélyes…mert mi van ha…?
–Nekem mindegy, fiúk, nekem az is megfelel, ha összedobjátok a pénzt.
– Hát jó…holnap úgyis mi látjuk el az őrszolgálatot. Mugur, szólj a nővérednek, hogy holnap este megint jöhet és hozhatja a barátnőit is! Összesen kétszáz lej „kapupénzt” kell leperkálniuk…
-…
-Nem, Mugur, ez most nem alku tárgya. Kétszáz lej, kereken. Miért kétszáz? Mert Monti mondta – zárta az eligazítást Bradu.
-…
– Ennyi?
– Majdnem – mondtam. Valaki derítse ki, pontosan hol lakik egy vélhetően örmény nemzetiségű Vasiljan nevű parasztgazda! Annyit tudok, hogy nagyjából a hegy lábánál kell őt keresni. Ha megtaláltátok, akkor hozzátok ide nekem azt az embert!
– És ha nem akar jönni?
– Mondjátok neki azt, hogy az öreg Baruján küldött – és jönni fog!
– Ennyi? – kérdezték a tágra nyílt szemek.
– Ennyi – feleltem.

Így hát másnap Vasiljan bácsi — aki tényleg örmény volt, sőt ráadásul mindenki szerint egy félistennel való személyes rokonságban állt — száz lejjel gazdagabb lett. (Ez csak az előleg volt, nem nyúltam le a másik százast. Ez nálam elvi kérdés: ha már korrupció, akkor tisztességgel.) Ja és köszönöm nagyapa, hogy felderítetted Arad megye vélhetően egyetlen örmény nemzetiségű parasztgazdáját!

Aztán valahogy úgy alakult, hogy Vasiljan bácsi pont akkor vitte fel a szamarakat a hegyre, amikor mi is megindultunk, és valahogy úgy alakult, hogy a szamarakon már eleve ott volt egy masszív heveder, meg tartószerkezet, aminek a tetejére pont tökéletesen ráfértek az aknavetők, a sátrak, a lőszeres ládák és a vegyvédelmi csomagok. Mi pedig „a látszat kedvéért” vittük az üres aknavetős táskát.

Valahogy úgy alakult, hogy amikor megérkeztünk a kijelölt éjszakai táborhelyre, a hét sátor helye már ki volt egyengetve. A föld fel volt égetve, és olyan meleget sugárzott, mintha a poklot mi magunk üzemeltetnénk. A tábortüzek helye, meg az aprófa és rönkfa szintén ott volt előkészítve, néhány megalit-méretű kő meg már eleve fel lett hevítve, csak úgy sercegett ha rácseppent egy kis víz. Bevonszoltuk a sátrainkba, reggelig ontották a meleget.

És valahogy úgy alakult, hogy megjelent egy kisfiú, aki nagyon gyanúsan hasonlított Vasiljan bácsira. A gyerek forró szamártejet hozott bögrékben, és akkora mosollyal kínálta, mintha tudná, hogy az életünket menti meg.

Másnap ledaráltuk a lövészetet — olyan tempóban, hogy a feletteseink azt hitték, valami csoda történt, majd kissé spicces állapotban vidáman dalolászva indultunk vissza a kaszárnyába.

A parancsnok gyanakodva méregetett minket. A sisakok nem horpadtak, a katonák nem lihegtek, a csizmák nem véreztek. Ez nagyon furcsa, szinte példátlan volt.

– Elvtársak – mondta Braduhoz fordulva – ezt meg hogy a fenébe csinálták?
Bradu a szemével engem keresett. Megráztam a fejem: „Nem kell a felhajtás.”
Bradu bólintott, majd teljes komolysággal azt mondta:
– Parancsnok elvtárs… álmomban megjelent Nicolae Ceaușescu elvtárs. Harcra buzdított. Megosztottam a látomásomat a fiúkkal, és átragadt rájuk is a hit meg a lendület. Egy a hazánk, egy a zászló. HURRÁ!

A parancsnok elvtárs nyelt egyet.
– Értem – mondta halkan. – Rendben.

És ekkor, a tiszti szállás felől, a már megint ott vendégeskedő fiatal hölgyek vidám kacaja tavaszi szélként szelte át a kaszárnya udvarát.

Így esett meg, hogy az őrnagy elvtársat másodszor is teli torokból kiröhögte a kaszárnya népe…

Reflexió – A humor és a tragédia közös nyelve

Ez a vidám történet azzal indul, hogy egy kiskatona meghal tüdőembóliában. És a folytatás sem egy folyóparti séta: fegyelmi csőd, korrupció, prostituált lányok és egy olyan katonai gépezet következik, amelyet végül még a szamarak is képesek átverni. Ez az ellentmondás nem véletlen, hanem kulcs: a humor itt nem elfedi a tragédiát, hanem együtt él vele.

A szamarak hadművelete első olvasásra könnyen idézi a Kelly hősei világát: az abszurd helyzetek láncolatát, a katonai logisztika kreatív újraértelmezését és azt a pimasz túlélési attitűdöt, amely szerint ha már körülöttünk minden irracionális, akkor a józan észhez való görcsös ragaszkodás a legrosszabb stratégia. Nem véletlen a párhuzam Donald Sutherland bohém Csodabogarával — csak itt tankok helyett szamarak, arany helyett egészen másfajta „valuta” mozgatja a történetet.

Csakhogy ez a világ nem háborús bohózat. Itt mínusz tizenöt fok van, a szamártej ráfagy az ember bajszára, és a túlélés tétje nem esztétikai kérdés, hanem nagyon is testi. A humor nem ellenpont, hanem módszer: az egyetlen forma, amelyben a szereplők képesek kezelni egy embertelen rendszer logikáját anélkül, hogy beleroppannának.

A groteszk jelenetek — a szamarak, a pénzgyűjtés, Mugur nővére — nem kabaréelemek, hanem a balkáni–erdélyi valóság abszurditásának lenyomatai. A történet nem ítélkezik, nem magyaráz, nem emel erkölcsi ujjat. Egyszerűen megmutatja, hogyan lehet embereknek maradni ott, ahol a rendszer már régen lemondott az emberről.

Ha van kimondatlan tanulsága a történetnek, az ez: amikor a világ önmaga paródiájává válik, a túlélés nem a racionalitásban, hanem a kreatív alkalmazkodásban rejlik. A rendszer lehet embertelen, de az emberség — némi humorral és pimaszsággal — mégis átcsúszhat a repedéseken.

HURRÁ!

Bradu Călin nézőpontja

Kolozsváriként én már akkor utáltam a bukarestieket, amikor még azt sem tudtam, miért kellene. Így neveltek minket: van az ország, és van Bukarest — és a kettőnek semmi köze egymáshoz. Amikor az őrnagy bekerült a századhoz, még aznap eldőlt, hogy utálni fogom.

Montit egy matekversenyről ismerem, ahol mindketten hajszálra ugyanannyi pontot értünk el. Sőt, a megoldásaink is kísértetiesen azonos logikát követtek. A zsűri szerint ez azt jelentette, hogy egyikünk sem érdemli meg a továbbjutást. Gyenge vigasz, hogy az így felszabadult helyet Bukarestnek adták. Szóval már akkor megtanultuk, hogy errefelé a döntéseket nem az ész és nem a jóindulat irányítja. Ez a kezdeti utálatot követően egy egész életre szóló szövetség kezdete lett köztünk: ha már két eszes srácot együtt rúgnak pofán, akkor legalább egymásra számíthatnak és a katonaságnál ez az összhang még inkább működött.

A Brezsnyev-ügy óta egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Monti nemcsak egy jó matekos, hanem valami furcsa, a természet által nem teljesen szabályosan kiadott fajta: amikor mindenki más megdermedt, ő még akkor is lazán poénkodott. Én pedig megtanultam olvasni a szemét. Egyetlen pillantásából tudtam, mikor kell hallgatni, mikor kell hazudni, mikor kell röhögni — és mikor kell fedezékbe húzódni.

Ahogy az őrnagy odajött hozzánk, és azzal a tipikus bukaresti arcával kérdezte:

– Elvtársak, ezt meg hogy a fenébe csinálták?

…először ránéztem:„Monti, te szúrod tökön ezt a fickót (már megint), vagy most én tegyek a fejére egy szép nagy csörgősipkát?”

Monti tekintetében ott volt minden, amit tudnom kellett:. „Te döntesz, Călin. Nekem most nem kell a felhajtás.”

Úgyhogy odafordultam az őrnagyhoz, kihúztam magam, és a legnagyobb komolysággal, amit ember valaha magára erőltetett, kimondtam:

– Parancsnok elvtárs… álmomban megjelent Nicolae Ceaușescu elvtárs. Harcra buzdított. Megosztottam a látomást a fiúkkal is. Egy a hazánk, egy a zászló. HURRÁ!

A kaszárnya elnémult.

Majd egyszerre kiszakadt a levegőből a visszafojtott vihogás.

Még az őrnagy arcán is láttam, hogy valahol mélyen legbelül érzi: ez most nem is neki szólt, hanem a rendszernek, amit ő képvisel.

És akkor ott, abban a fagyos román decemberben, én, Bradu Călin megértettem, miért kell Monti mellé állni. Mert engem édesanyám hazavár.