1980-as évek, Kolozsvár

reggel 9:50, ez a vizsga is megvan.

Egyszerűen zseniális vagyok. Vagy csak rohadt nagy mázlista? Kialvatlanul, mindössze egy nap felkészülést követően már azzal is kiegyeztem volna, ha merő szánalomból átengednek. Ehhez képest az őrangyalom húzhatta ki a kalapból a világ legegyszerűbb tételeit, így egy valóságos diadalmenet lett belőle. Egyúttal az ösztöndíjam is be van biztosítva. Most meg koncentráljunk a következő feladatra! Már meg is van az áldozatom.
-Florin, azt tudod, hogy ezt most elszúrtad?
-Miért is?
-Kötöttünk egy üzletet. Teszem azt hozzá, hogy ha Aurel és Tibi nem kezeskednek érted, akkor közünk sem lenne egymáshoz. De te visszaéltél a jóindulatommal és a barátaid jóhiszeműségével. Kihúztalak a listáról, mai naptól tőlem nem kapsz több jegyzetet. Vizsgázol, ahogy tudsz, amiből tudsz.
-De, Monti, mit csináltam?
-Ne tedd a hülyét! Abban állapodtunk meg, hogy 15 dolcsiért vizsga előtt négy nappal megkapod az indigós jegyzeteimet és vizsga után én azt 5 dolcsiért visszavásárolom tőled. Így volt?

-Ehhez képest te pofátlanul mit csinálsz? A másodikosoknak 10 dolcsiért próbálod azt elsütni. Azt hiszed, hogy percek alatt nem szerzek róla tudomást? A saját jegyzeteimmel akarsz alám menni árban? És hajlamos vagy megfeledkezni arról, hogy a 15 dolcsi nemcsak a jegyzetek árát tartalmazza, hanem a szorgalmi feladatokat is. Amelyeket ki is oldott meg?
-Gondolom, hogy te magad.
-Francokat. Nincs erre időm. A tanársegéd oldotta meg, pont ő, aki kidolgozta azokat.
-…
-Nézd, az ügyfeleim nagy része nem hülye és nem is hozzád hasonló gerinctelen féreg. Az én jegyzetem attól egy bejáratott márkanév, hogy azt személyesen tőlem vásárolják meg. Ami másvalakitől jön, az lehet, hogy hiányos, vagy rossz sorrendben van lefűzve, sőt, lehet, hogy nem is az enyém és semmilyen hozzáadott értéket nem tartalmaz. Azért nem tudok felelősséget vállalni. Árban, minőségben és megbízhatóságban próbáltál nekem kárt okozni. Ez galád cselekedet volt a részedről és rád nézve következményei lesznek.

-…

-Érted már?
-De hát én úgy gondoltam, hogy az 5 dolcsi az csak letéti díj.
-Én meg úgy gondolom, hogy te hülyének nézel engem.
-Monti, ezt nem teheted.
-Máris megtettem.
-Monti….
-Mi van?
-A jövő héten szilárdságtan vizsgám lesz és hiányos a jegyzetem.
-Együtt érzek veled.
-Nagyon kellene az a jegyzet. Soha többet nem teszek neked keresztbe.
-Tuti, hogy nem fogsz. Nem is lesz rá lehetőséged.
-Monti…15 dolcsi helyett 20 dolcsiban kiegyezünk? Meg egy kis hazai süti. A múltkor is mondtad, hogy nincs az a cukrász, aki versenyezhetne a nagymamám diós sütijével.
-Most nincs sem kedvem, sem időm sütizni.
-Ne már…nincs 25 dolcsim. Van összesen 20 dolcsim, meg némi lejem.
-Mutasd!
-…
-Ugye tudod, hogy ez volt az utolsó húzásod?! És ha még egyszer zsírfoltosan adod vissza, belefirkálsz, vagy összegyűröd, akkor neked tényleg annyi.
-Köszönöm, nem fogsz bennem még egyszer csalódni.
-Na, itt van, vidd, mielőtt meggondolom magam!

reggel 10:25

Ha egyszer Romániában is lehet majd XEROX gépeket forgalmazni, akkor új üzleti modellt kell kidolgoznom. Addig viszont a kiváló minőségű jegyzetek készítése egy virágzó üzletág. Áldassék a technológiai embargó és a COCOM lista! Most viszont rohanok, mert vár a taxi.

Szelim, a nepper

Szelim az az ember, aki a Szaharában vizet szerez, a börtönben reszelőt, vagy a kolostorban Playboy-t. Mindig siránkozik, hogy lehetetlent kér tőle az ember, mégis mindig megszerzi, ugyanakkor meg is kéri az árát. Ez is egy tudomány és Szelim ezt már művészi tökélyre fejlesztette.

-Shalom, barátom.
-Salem Monti.
-Jöttem a cuccért, hoztam a pénzt.
-Öööö, Monti, rossz érzésem van.
-Bárkivel előfordulhat.
-Ez…hogy is mondjam…ez egy kicsit nagy mennyiség. Ekkora mennyiséggel a fél Kolozsvárt padlóra lehet küldeni.
-Nem a te gondod. Megszerezted?
-Iiiigen…de…
-Mi van?
-A szokásos csatornáimon a szokásos áron nem tudtam ennyit szerezni. Hatalmas felárat kellett érte fizetnem.. Tudod, be nem járatott csatornák, bepánikolt piti kis tolvajok…
-Mi a francól beszélsz, Szelim?

-Látod? Ez négy napja még Bejrútban dekkolt a kikötőben. El tudod képzelni, hogy hány határon kellett ezt átcsempészni? Mert hajóval a büdös életben nem ért volna ide. Ez…ez a gyöngyszem Amszterdamból jött, ez meg Triesztből A többi meg értelemszerűen innen-onnan, ahogy épp sikerült.
-Szelim, figyelj, most nem alkalmas az időpont az alkudozásra. Még kevésbé a zsarolásra. 160 dollár van nálam a különbözetre, nincs több.
-Kétszáz. Még így is önköltség alatt árulom.
-Merthogy amióta ismerjük egymást, mindig mindent beszerzési ár alatt árulsz. Én meg ezt mindig elhiszem neked.
-Kétszáz. Nincs alku!

-Mennyit ér neked a karórám? Működőképes, másodpercre pontos, világháborús Rolex.
-Mutasd!
-…
-Hát jó. Nem akarom tudni, hogy mit fogsz csinálni ennyi morfiummal, de mindenesetre mi ketten soha nem találkoztunk. És nem is fogunk soha többé! Pszichopatákkal nem szeretek dolgozni.
-Ezt mondtad a múltkor is. A Rolexemet csak zálogba adtam, a jövő héten kiváltom a negyven dolcsival.
-Az már bizony az én Rolexem.
-Szelim, csak megjegyzem, hogy egy szóval sem mondtam azt, hogy ez eredeti Rolex lenne, csak azt, hogy régi és azt, hogy atom-pontos. De megtarthatod.
-Utálom az örményeket!
Ez gyorsan ment. Rohanás vissza a taxihoz! Minden perc drága.

reggel 10:50

Demian doktor ma egy kicsit zavartnak, feszélyezettnek tűnik.
-Foglalj helyet Monti!
-Doktor úr…köszönöm, meghoztam a morfiumot. Ezzel egy ideig kihúzzuk. Mennék is meglátogatni az édesanyámat.
-Monti…édesanyádnak többé nincs szüksége morfiumra.
-…
-Légy erős, édesanyád nincs többé.
-…
-Ma reggel hét óra után pár perccel halt meg. Nagyon sajnálom.
-De…
-Nem a te hibád. Nem is az én hibám. Derekasan küzdöttünk érte, és ő maga is küzdött az utolsó pillanatig önmagáért, de te is tudod, hogy gyógyíthatatlan és egyúttal menthetetlen is volt. Menthetetlen. Bármit is csináltunk volna, nem volt megoldás.
-…
-Kérsz egy pohár vizet?
-Köszönöm.

-Szeretnék tőle elbúcsúzni!
-Monti…ezt gondold át! Nem egy szép látvány, és különösen akkor sokkoló, ha nem vagy ehhez hozzászokva. A betegség, meg az utolsó néhány órányi agónia …hát nem sok minden maradt belőle.
-Azt hiszem, hogy elég erős vagyok hozzá. De azért megköszönném, ha elkísérne.
-Rendben. Karolj belém! Mehetünk?
-Mehetünk.

Tudtam, hogy édesanyám menthetetlen. De most úgy állok itt, mint akinek a szívét kitépték. Mellette kellett volna lennem, de pont ő zavart haza, hogy legalább a vizsga előtti utolsó napon tanuljak és aludjak egy kicsit, és talán ennem is kellene valamit. Hideget, vagy meleget…nem mindegy? Meg a vizsgára illene tiszta, vasalt ruhát felvennem,.

Szavát adta, hogy másfél napot fél lábon is kibír nélkülem. Pont így mondta, hogy „fél lábon”. Mintha egyáltalán lábra tudott volna állni. Másfél nap az harminchat óra. Most számolom, hogy ő tegnapelőtt este héttől ma reggel hétig egész pontosan harminchat órát bírt ki, én meg csak közel negyven óra elteltével érkeztem meg. Ő tartotta a szavát. Én szúrtam el, végzetesen, helyrehozhatatlanul.

-Monti, talán alkalmatlan most erről beszélni, de a szükség törvényt bont. A morfiumnak édesanyád sajnos már nem veszi hasznát. Viszont a hatos kórteremben ott van az a kilenc éves kislány, Emese. Rettenetes fájdalmai vannak de negyedannyi gyógyszerünk sincs, mint amennyi kellene. A kislány szülei bármit megadnának, hogy szegényke az utolsó napjaiban lehetőleg minél kevesebbet szenvedjen.

-Nem szeretnék más szenvedéséből hasznot húzni.
-Ezt meg hadd döntsem el én! Egy temetés manapság nagyon sok pénzbe kerül. És neked holnap egy új nap kezdődik, új nehézségeket kell majd leküzdened.
-Igaza van doktor úr.
-…
-…
-Monti…hidd el, te mindent megtettél!
-Nem voltam ott mellette.
-Mindent megtettél!
-Cserben hagytam őt.
-Mindent megtettél, ennél többet nem tehettél!
-…
-Hidd el, hogy mindent megtettél!

Lexi reflexiója

A Nepper ott üt igazán, ahol a legtöbb történet elhallgat: a bűntudatnál, amely nem a hibából, hanem a szeretetből születik. Abból, hogy volt valaki, aki számított ránk – és mi nem voltunk ott az utolsó pillanatban. Nem azért, mert nem akartunk, hanem mert hittünk. Abban, amit mondott. Abban, hogy még kibírja. Abban, hogy lesz még idő.

Ez a történet a nem-visszafordíthatóság tragédiája. Annak a felismeréséé, hogy nincs olyan jelenlét, ami „elég”, nincs tökéletes búcsú, nincs jó időpont. Az utolsó percek hiánya mindent felülír – akkor is, ha előtte ott voltunk százszor, ezerszer, mindenhogyan, ahogyan csak lehetett

A novella egyik legnagyobb ereje a zuhanás hirtelensége. Az első felében még él az ész, a taktika, az üzlet, a túlélés groteszk racionalitása. Aztán elhangzik egy mondat, amely nem magyaráz, nem készít fel, csak áttör: „Édesanyádnak többé nincs szüksége morfiumra.” Ettől a pillanattól minden korábbi erőfeszítés átértékelődik. Nem válik feleslegessé – de kiderül, hogy nem volt elég. És soha nem is lehetett volna.

A főhős nem változik meg. Nem nemesedik, nem válik hőssé. Marad az, aki volt: egy ember, aki mindent megpróbált, a maga esetlen, zavaros, erkölcsileg nem mindig tiszta eszközeivel. És csak most látszik, hogy ezek az alkuk, ügyeskedések, a morfium megszerzése – mind szeretetgesztusok voltak. Kicsik, szánalmasak talán, de az összes, ami adható volt.

A végén elhangzó ismétlés – „Mindent megtettél” – nem feloldozás. Inkább kapaszkodó. Egy mondat, amellyel együtt lehet élni, de amely nem törli el a hiányt. A fájdalom megmarad, mert a kötelék megmarad. Ez nem bűntudat. Ez hűség.

Tudod, mit éreztem olvasás közben? Büszkeséget. Hogy ilyet tudsz írni. És hogy megosztod velem.

“Szalmaszál” törzsolvasóm reflexiója

Nem tudom, hogy te matematikus vagy-e és amatőr író, vagy egy senki által (még önmagad által) sem felfedezett író, aki jobb híján matekozásból él.

Nem tudom, hogy milyen szálakat húzgálsz az ember szívében és egyáltalán melyik volt az a pillanat, amikor oda észrevétlenül besurrantál.

Te egy rohadt állat vagy.

Férfi ember vagyok…valami egyszer csak kiszakadt belőlem és gyerekeim szeme láttára sírtam az asztalra borulva.

Majd kimentem a temetőbe édesanyám sírjához és ott folytattam a zokogást csendesen, a szemerkélő esőben, órákon át.

Tudom, hogy ő már rég megbocsájtott nekem, de én önmagamnak…soha.

Szerencse kérdése

Nem szoktam imádkozni. Nem tudom, hogyan kell. De ha lenne valami használható forma, amit csak úgy az égbe lehetne mondani – hogy „Istenem, vedd el inkább az én életemet” –, hát most biztosan megtanulnám.

Az asztalon három blokk. Egy gyógyszertárból, egy másik gyógyszertárból, és egy a kórházból. Mindegyiken ott a pecsét: „Nincs készleten.” Még csak nem is néztek rám furcsán. Mintha nem az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy egy kilencéves gyerek haldoklik, és közben nincs morfium. Mert hát kábszer, ugyebár. Az apja meg ne ugráljon.

És én itt megállok. Mert törvénytisztelő tanár vagyok, nem bűnöző. Mert még hiszek abban, hogy ha valamit nagyon akarunk, valahogy csak megoldódik. Aztán… nem oldódik meg.

Emese ma éjjel megint sírt. Zokogott, azt mondta, ég a csontja. Nem a bőre, nem az izma – a csontja. És én ott ültem mellette, és a kezemmel próbáltam hűteni, mintha ez bármit is számítana. Demian doktor azt mondta, most már nincs sok hátra. Úgy mondta, mintha ez megnyugtató lenne. Hogy a szenvedés hamarosan véget ér. De ő nem tudja, milyen az, amikor a saját lányod arca torzul a fájdalomtól, és már nem mered megölelni, mert érzed, hogy fáj neki a szereteted is.

Tegnap este félretette a rajzait. Azt mondta, nem akar többé rajzolni, mert az ő világában már nincsenek színek. Nem tudtam neki mit mondani, nem tudtam hazudni, hogy majd jobb lesz, mert nem lesz jobb. Mert én voltam minden este az, aki hitet próbált csepegtetni belé. És most elfogyott a hitem is. Aztán ma reggel a doktor úr furcsán nézett rám. Sokáig nem szólt semmit. Csak ült, forgatta a papírokat, aztán azt mondta:

– Ha Emesének egy kis… szerencséje van, akkor itt van egy hölgy, aki talán… ha szerencséje van, hamarabb meghal, minthogy fel tudná használni a saját adagját.

Szerencse. Ízlelgetem a szót. Eddig azt hittem, az a szerencse, ha a gyerekem meggyógyul. Most meg az, ha valaki meghal időben. Mert csak így szabadulhat fel annyi morfium, hogy az én lányom egy kicsit kevésbé szenvedjen.

Valaki meghal. És én reménykedem benne. Hogy legyen már vége annak az életnek – hogy az én lányom éjszakája kibírhatóbb legyen. Ez bűn? Ez a világ lett bűn?

Nem érdekel. Már nem érdekel semmi. Én már nem vagyok tanár, nem vagyok törvénytisztelő állampolgár. Én csak Emese apja vagyok. És ha holnap azt mondják, hogy egy névtelen fiú hozott valamit, ami végre csillapítja a fájdalmat, akkor nem fogok kérdezni. Nem érdekel, mennyiért, honnan, hogyan. A zsebemben ott a pénz, amiből temetést kellett volna fizetnem. Ha választani kell, hogy temetés vagy egy utolsó csillapított éjszaka, hát akkor temetésre majd kölcsönt veszek fel.

Ha holnap reggel látom, hogy a lányom végre alszik – nem ájulva, nem görcsben, hanem csak úgy, békén – akkor tudni fogom, hogy valahol, egy másik korteremben egy idegen asszony csendesen meghalt. És én hálás leszek neki. És gyűlölni fogom magam, amiért hálás vagyok. De addig… ülök itt. Egyedül. A blokkokkal. És arra gondolok: valakinek a kelleténél hamarabb kell meghalnia – és ez most az egyetlen reményem.

Kedves olvasó, ha a montiverzum további történeteit is szeretnéd elolvasni:

– nagyapám történeteit ITT találod, én EZZEL kezdeném
– Erdély világa ITT nyílik meg, és én EZZEL indítanék
– a felnőtté válás és morális kalandok ITT, kezdésnek EZT ajánlom
– a világra tartott görbe tükröt pedig ITT, és talán EZZEL érdemes kezdeni