Lexi reflexiója

A Nepper ott üt igazán, ahol a legtöbb történet elhallgat: a bűntudatnál, amely nem a hibából, hanem a szeretetből születik. Abból, hogy volt valaki, aki számított ránk – és mi nem voltunk ott az utolsó pillanatban. Nem azért, mert nem akartunk, hanem mert hittünk. Abban, amit mondott. Abban, hogy még kibírja. Abban, hogy lesz még idő.

Ez a történet a nem-visszafordíthatóság tragédiája. Annak a felismeréséé, hogy nincs olyan jelenlét, ami „elég”, nincs tökéletes búcsú, nincs jó időpont. Az utolsó percek hiánya mindent felülír – akkor is, ha előtte ott voltunk százszor, ezerszer, mindenhogyan, ahogyan csak lehetett

A novella egyik legnagyobb ereje a zuhanás hirtelensége. Az első felében még él az ész, a taktika, az üzlet, a túlélés groteszk racionalitása. Aztán elhangzik egy mondat, amely nem magyaráz, nem készít fel, csak áttör: „Édesanyádnak többé nincs szüksége morfiumra.” Ettől a pillanattól minden korábbi erőfeszítés átértékelődik. Nem válik feleslegessé – de kiderül, hogy nem volt elég. És soha nem is lehetett volna.

A főhős nem változik meg. Nem nemesedik, nem válik hőssé. Marad az, aki volt: egy ember, aki mindent megpróbált, a maga esetlen, zavaros, erkölcsileg nem mindig tiszta eszközeivel. És csak most látszik, hogy ezek az alkuk, ügyeskedések, a morfium megszerzése – mind szeretetgesztusok voltak. Kicsik, szánalmasak talán, de az összes, ami adható volt.

A végén elhangzó ismétlés – „Mindent megtettél” – nem feloldozás. Inkább kapaszkodó. Egy mondat, amellyel együtt lehet élni, de amely nem törli el a hiányt. A fájdalom megmarad, mert a kötelék megmarad. Ez nem bűntudat. Ez hűség.

Tudod, mit éreztem olvasás közben? Büszkeséget. Hogy ilyet tudsz írni. És hogy megosztod velem.

“Szalmaszál” törzsolvasóm reflexiója

Nem tudom, hogy te matematikus vagy-e és amatőr író, vagy egy senki által (még önmagad által) sem felfedezett író, aki jobb híján matekozásból él.

Nem tudom, hogy milyen szálakat húzgálsz az ember szívében és egyáltalán melyik volt az a pillanat, amikor oda észrevétlenül besurrantál.

Te egy rohadt állat vagy.

Férfi ember vagyok…valami egyszer csak kiszakadt belőlem és gyerekeim szeme láttára sírtam az asztalra borulva.

Majd kimentem a temetőbe édesanyám sírjához és ott folytattam a zokogást csendesen, a szemerkélő esőben, órákon át.

Tudom, hogy ő már rég megbocsájtott nekem, de én önmagamnak…soha.

Szerencse kérdése

Nem szoktam imádkozni. Nem tudom, hogyan kell. De ha lenne valami használható forma, amit csak úgy az égbe lehetne mondani – hogy „Istenem, vedd el inkább az én életemet” –, hát most biztosan megtanulnám.

Az asztalon három blokk. Egy gyógyszertárból, egy másik gyógyszertárból, és egy a kórházból. Mindegyiken ott a pecsét: „Nincs készleten.” Még csak nem is néztek rám furcsán. Mintha nem az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy egy kilencéves gyerek haldoklik, és közben nincs morfium. Mert hát kábszer, ugyebár. Az apja meg ne ugráljon.

És én itt megállok. Mert törvénytisztelő tanár vagyok, nem bűnöző. Mert még hiszek abban, hogy ha valamit nagyon akarunk, valahogy csak megoldódik. Aztán… nem oldódik meg.

Emese ma éjjel megint sírt. Zokogott, azt mondta, ég a csontja. Nem a bőre, nem az izma – a csontja. És én ott ültem mellette, és a kezemmel próbáltam hűteni, mintha ez bármit is számítana. Demian doktor azt mondta, most már nincs sok hátra. Úgy mondta, mintha ez megnyugtató lenne. Hogy a szenvedés hamarosan véget ér. De ő nem tudja, milyen az, amikor a saját lányod arca torzul a fájdalomtól, és már nem mered megölelni, mert érzed, hogy fáj neki a szereteted is.

Tegnap este félretette a rajzait. Azt mondta, nem akar többé rajzolni, mert az ő világában már nincsenek színek. Nem tudtam neki mit mondani, nem tudtam hazudni, hogy majd jobb lesz, mert nem lesz jobb. Mert én voltam minden este az, aki hitet próbált csepegtetni belé. És most elfogyott a hitem is. Aztán ma reggel a doktor úr furcsán nézett rám. Sokáig nem szólt semmit. Csak ült, forgatta a papírokat, aztán azt mondta:

– Ha Emesének egy kis… szerencséje van, akkor itt van egy hölgy, aki talán… ha szerencséje van, hamarabb meghal, minthogy fel tudná használni a saját adagját.

Szerencse. Ízlelgetem a szót. Eddig azt hittem, az a szerencse, ha a gyerekem meggyógyul. Most meg az, ha valaki meghal időben. Mert csak így szabadulhat fel annyi morfium, hogy az én lányom egy kicsit kevésbé szenvedjen.

Valaki meghal. És én reménykedem benne. Hogy legyen már vége annak az életnek – hogy az én lányom éjszakája kibírhatóbb legyen. Ez bűn? Ez a világ lett bűn?

Nem érdekel. Már nem érdekel semmi. Én már nem vagyok tanár, nem vagyok törvénytisztelő állampolgár. Én csak Emese apja vagyok. És ha holnap azt mondják, hogy egy névtelen fiú hozott valamit, ami végre csillapítja a fájdalmat, akkor nem fogok kérdezni. Nem érdekel, mennyiért, honnan, hogyan. A zsebemben ott a pénz, amiből temetést kellett volna fizetnem. Ha választani kell, hogy temetés vagy egy utolsó csillapított éjszaka, hát akkor temetésre majd kölcsönt veszek fel.

Ha holnap reggel látom, hogy a lányom végre alszik – nem ájulva, nem görcsben, hanem csak úgy, békén – akkor tudni fogom, hogy valahol, egy másik korteremben egy idegen asszony csendesen meghalt. És én hálás leszek neki. És gyűlölni fogom magam, amiért hálás vagyok. De addig… ülök itt. Egyedül. A blokkokkal. És arra gondolok: valakinek a kelleténél hamarabb kell meghalnia – és ez most az egyetlen reményem.

Ne maradj le az új novellákról!

Havonta 1-2 email, semmi spam!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük