Kolozsvár, 1986

A ’80-as évek közepén, amikor Románia még olyan volt, mint egy sötétben hegymenetben töfögő keskenypályás gőzmozdony, én matekkörre jártam. Másoknak ez kényszer, pótcselekvés vagy szocialista időtöltés volt; nekem menedék.
Itt találkoztam a legkülönösebb emberekkel, de közülük kimagaslott Bea.

Ő volt az egyetlen ember, akiből az ösztrogén nem szivárgott, hanem mint tavasszal a Szamos: megállíthatatlanul áradt. Sugárzott. Zsizsegett. Vibrált. A létezése önmagában volt egy ritmus, egy basszusfutam, amire a háttérben mindig Freddie Mercury énekelt.

– Mamaaaaa… just killed a man…

Bea ismerte Freddie minden mozdulatát, minden mimikáját, tudta, melyik koncerten hogyan csap előre a mikrofonállvány. Egyszer egy egész délutánunk ráment arra, hogy a tábla előtt bemutassa, hogyan kell „We Are The Champions”-t énekelni diktatúra-kompatibilis hangerővel. (Nem sikerült. Az igazgató azóta ismeri az eredeti verziót is.)

Matekból közepes volt — mármint a matekkör elitjéhez képest —, de időnként zseniális megoldásai voltak. Miközben mindenki mondjuk egy vacak Héron-képlettel szüttyögött (nem én, nekem ez bal kézzel is ment), Bea nekifeszült Ramanujan egyik kétes hírű hipotézisének. Pontosan úgy, ahogy az életet is kezelte: merészen, vakmerően, de matematikailag enyhén kifogásolható módon.

A bizonyítása nem sikerült, de ő volt az egyetlen, aki legalább megpróbálta. És senki sem nevetett rajta.

Mert Ramanujan neve már önmagában olyan volt, hogy attól az ember kezéből kiesett a toll, és a garantált sikerélmény kedvéért inkább a Hustler magazin felé vette az irányt.

Bea maga volt az élő bizonyíték arra, hogy a világ törvényei csak addig érvényesek, amíg valaki fel nem rúgja őket. Ő meg rúgta. Mindennap. A környezet pedig alkalmazkodott — mert Bea olyan energiával létezett, hogy a világ nem tudta nem elfogadni.

Ezért volt rémisztő, amikor egy nap… nem jött el.

Eltűnt.
Teljesen.
A szülei nem látták.
A szomszédok vállat vontak.
A matektanárnő csak annyit mondott, óvatosan:

– Reméljük, nem keveredett bajba.

De mi tudtuk, hogy ha valaki, hát Bea pontosan az, aki vagy bajba keveredik, vagy ő maga a baj. Napokig találgattunk:

– Szerintem megszökött.
– Hová?
– A Queenhez! Budapestre!
– Monti, hülye vagy. Ehhez három dolog kell: útlevél, pénz, koncertjegy. Neki ezek közül egy sincs.
– És ha megoldotta?
– Ha nem látjuk többé, az arra vezethető vissza, hogy nem oldotta meg a három ismeretlenes problémát. Ha viszont megoldotta, akkor meg pontosan azért. Úgyhogy végeredményben… ugyanaz.

Aztán egy nap visszajött.
Tetoválva.
Kipiercingelve.
Kopaszra nyírva.
Összeverve.

És úgy vonult be a matekterembe, mintha csak csúcsidőben a Főtéren lekéste volna a 22-es buszt. Leült közénk. Döbbent csönd.

– Na, mi van, hiányoztam? — kérdezte.
– Mesélj, vagy foltosra verünk! — mondta valaki barátságosan.

Bea bólintott.

– Elmentem a koncertre.
– A Queenre?!
– Aha, a Queenre.
– Hazudsz, rohadék!

Bea elővette, és az asztalra tette. A koncertjegyet. A fétist.
A matekkör tagjai egyszerre merevedtek szoborrá.

– Baszki… de ezt…hogyan csináltad?
– Átszaladtam a határon.
– Tessék?!
– Rohadt gyors vagyok! Nem cipeltem bőröndöt, mint a lúzerek.
– És hogyan jutottál el Budapestre?
– Blattoltam. Leszállítottak. Megint blattoltam. Aztán stoppoltam. Még gyalogoltam is egy darabon. Egy nap alatt odaértem.
– Mit ettél?
– Kéregettem. Loptam. Nem mindegy?
– És a jegy?
– Feketén vettem, tízszeres áron.
– És honnan volt pénzed? Ezt is loptad?

Bea elmosolyodott:

– Á, pénzt nem lopok. Csak kaját. A pénzt… becsülettel kerestem. A Rákóczi téren.

A levegő egyszerre fogyott el a teremben.

– Egy nap alatt összejött a jegy ára — folytatta. — Sőt…
– Sőt?!
– Még egy kis szerre is futotta. Gondoltam, ha már itt vagyok, ezt is kipróbálom.
– És?
– Hát… rossz ötlet volt.
– Lebuktál?
– Hogyan buktam volna le, ha egyszer magától a rendőrtől vettem a cuccot?

Itt már tudtuk: Bea vagy Nobel-díjat kap, vagy Darwin-díjat. Köztes opció nincs.

– És a koncert? — kérdeztem halkan.
Bea lehajtotta a fejét.

– A csodaszerből csak egy fél adagot lett volna szabad bevennem. De, mint tudjátok, gyenge matekos vagyok, hármat vettem be. Alkohollal. Kiütöttem magam. Lemaradtam a koncertről.

A csend olyan mély volt, hogy hallani lehetett, ahogy a matektanárnő egy emelettel lejjebb leteszi a bögréjét. Aztán felrobbant a nevetés. A felszabadult, könnyes, fájdalmas röhögés.

– És a verésnyomok?
– Ja, az? — legyintett Bea. — A román határőrök elkaptak, amikor visszaszöktem.

Reflexió: Miért Darwin-díjas Bea?

A Darwin-díj azoknak az embereknek jár, akik – minden rosszindulat nélkül – az evolúció természetes szelekcióját segítik elő azzal, hogy saját hibájuk folytán eltávolítják magukat a génállományból. A díj tehát a hülyeség tragikomikus kitüntetése: humoros mementó arra, hogy a természet nem mindig kíméletes a kreatív, de veszélyesen félresiklott ötletekkel szemben.

Bea története azonban kilóg a Darwin-díj klasszikus definíciójából. Ő ugyanis nem buta volt, hanem éppen ellenkezőleg: ösztönös zseni, aki szinte sportot űzött abból, hogy a fizikai, társadalmi és politikai valóság falait dekoratív lendületből rúgja szét. Amiért mégis Darwin-díjasnak tekinthető, az épp ez a paradoxon:

1. Minden taktikai lépése zseniális volt

Átszökni a Ceaușescu-féle határon → bravúr. Pénz nélkül eljutni Budapestre → logisztikai remekmű. A Rákóczi téren egyetlen nap alatt összestrichelni egy Queen-jegy árát → adaptív túlélési csúcsteljesítmény. Feketén jegyet venni → ravaszság. Mindezt tinédzserként → hát persze, hogy Bea képes rá. Bea minden lépése észbontó improvizáció, egy punk-operett zsenialitásával.

2. De a fő célt – a koncertet – szem elől tévesztette

Ez a Darwin-díj esszenciája. Nem a bátorság, nem a kreativitás, nem a tehetség hiánya: hanem az önpusztító mellékcsapásoknak való teljes kiszolgáltatottság.

Bea azért méltó Darwin-díj jelölésre mert:

a Queenért átszökött a szigorúan őrzött határon,

a Queenért vett kockázatot,

a Queenért tett meg minden lehetetlent,

de épp a Queen koncertet nem látta.

A cél ott volt karnyújtásnyira — és ő nemhogy nem nyúlt érte, hanem finom eleganciával úgy kiütötte magát, mintha minimum Freddie személyesen kínálta volna fel a backstage-ben a „rossz döntések koktélját”. Ez a Darwin-díj legmagasabb formája: amikor valaki véghezviszi a lehetetlent, csak azért, hogy az utolsó lépésnél teljesen értelmetlenül megbotoljon.

Ami viszont éremesélyessé teszi őt ebben a nemes küzdelemben: Magyarországról Romániába (!!!) visszaszökni, és pont a román határőröknél lebukni — úgy, hogy ezt az utat már egyszer, a másik, százszor nehezebb irányban sikeresen teljesítette.

3. Mégsem tragédia — inkább mitológia

Bea nem halt meg, nem tűnt el, nem vált statisztikai lábjegyzetté. Ő visszatért. Összetörve, kopaszon, kitetoválva, de a saját legendájának főszereplőjeként. A Darwin-díj így nála inkább irodalmi minősítés, egy életstílus metaforája, vagy a zseniális, mégis rendszeresen ön-szabotáló tehetség szimbóluma.

Bea nem az evolúció vesztese, hanem az abszurditás hőse. Nem a DNS-ből írta ki magát, hanem a józan észből — és így vált felejthetetlenné.

Kedves olvasó, ha a montiverzum további történeteit is szeretnéd elolvasni:

– nagyapám történeteit ITT találod, én EZZEL kezdeném
– Erdély világa ITT nyílik meg, és én EZZEL indítanék
– a felnőtté válás és morális kalandok ITT, kezdésnek EZT ajánlom
– a világra tartott görbe tükröt pedig ITT, és talán EZZEL érdemes kezdeni