Zágráb, 2008

Horvátországban vezettem egy céget. Ez önmagában még nem bűncselekmény, de időnként mégis úgy kezelték. Minden azzal kezdődött, hogy a könyvelő irodánk pontatlanul töltötte ki C43-as űrlapot. Ezt most olyan laza természetességgel jelentem ki, mintha pontosan tudnám, mi az a C43-as űrlap (meg a 42-es, 41-es meg a B valahányas). Adóhiány nem keletkezett, a bírság viszont ennek ellenére akkora volt, hogy abból egy közepes méretű jachtot lehetett volna venni, kapitánnyal és hostess lányokkal együtt. Először azt hittem, hogy ez csak egy vicc.

– Nem fizetek – írtam vissza tömören, hogy megértsék a lényeget.
– Olyan isten nincs – írták vissza több oldalon át kifejtve, hogy én is értsek a szóból. Meg az első oldalon nagy betűkkel:

Poziv na saslušanje

Erról tudnom kellett volna, hogy „Idézés„, méghozzá reggel 9:00 órára.
-Remek – mondtam derűsen. A korai időpontra való tekintettel biztos kapunk egy kis ingyen kávét. Ha lehet, akkor habosat, két kockacukorral. Talán még egy kis sütit is adnak hozzá. A könyvelőm és az ügyvédbojtár csak rázták a fejüket. A horvát vendégszeretetet inkább a prospektusokban szokták emlegetni.

A terem sötét volt, dohos, és a levegőben valami állami múlt szaga terjengett. Az érkezésünk után két egyenruhás kívülről ránk zárta a vasrácsos ajtót.

– Ez csak a huzat miatt van – mondta az egyik jóindulatúan.
– A vasrács nem véd a huzat ellen – feleltem.
– Akkor a biztonság miatt, de így is úgy is be kell zárnunk.

A könyvelőnk egy imafűzért kezdett morzsolgatni, miközben ezt mormolta: „Lasciate ogne speranza, voi ch’intrate”. Vagyis Danteból szabad fordításban: „Halandó, ki ide belépsz, hagyj fel minden reménnyel”. Kezdtem úgy érezni, hogy magamra maradtam, de mivel szemlátomást ő egy művelt hölgy, ezért szerettem volna bátorítani őt: „Evanđelje po Ivanu 14,1”, vagyis János 14.1: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek! Higgyetek Istenben, és bennem higgyetek!”. Majd csak kiguglizza, hogy ez hogyan szól horvátul és miért lehet ez releváns a mostani helyzetünkben.

A főinkvizítor hölgy leült velünk szemben.
– Önök súlyos szabálytalanságot követtek el – bökött felénk bátorítólag. Ekkor vált számomra egyértelművé, hogy itt tényleg nem fognak kávéval megkínálni.
– Mekkora adóhiány keletkezett? – kérdeztem, ezzel próbálva pragmatikus mederbe terelni a beszélgetést.
– Nem az adóhiányról fogunk most beszélgetni, hanem arról, hogy a C43-as űrlap hibás kitöltéséből adódóan Önök megtévesztették a Horvát Statisztikai Hivatalt és ezáltal magát a horvát államot.
– De ha Ön szerint a Horvát Statisztikai Hivatalt tévesztettük meg, és adóhiány nem is keletkezett, akkor konkrétan miért az Adóhivatalba kaptunk meghívást? És a súlyosságot miben mérjük?

Lapozni kezdett. Perceken át olvasta fel a tényállást. Horvátul. A könyvelőm az első mondat angolra fordítását követően elveszítette a fonalat. Elég hosszúnak tűnt a tényállás ismertetése, biztos sokat dolgoztak rajta. A könyvelőm időnként felszisszent, az ügyvédem SMS-eket küldözgetett és szemlátomást egyre idegesebb lett. Aztán az inkvizítor is ideges lett, ugyanis valami malőr támadt a papírok körül.
-Gospođo… gdje je, kog vraga, sedma stranica?

Na ennyit én is értek horvátul: nem találja a hetedik oldalt.

Mindig baj van ezekkel a prímszámokkal.

Nagyon empatikusan, félhangosan odaszóltam:
-Preskočimo sedmu stranicu, nastavite s osmom!

Vagyis tökmindegy, takarítsunk meg egy kis időt, ugorjuk át azt a fránya hetedik oldalt, folytassuk a nyolcadikkal, úgysem értek belőle egy vak hangot sem! Csend. Naná, hogy nem folytatta. Az ügyvéd továbbra is SMS-eket írt, én elővettem a laptopomat, a könyvelőnk meg rázkódó vállakkal egy papírzsepi mögé bújt. Vajon most sír, vagy nevet?

Elsőként az inkvizítor hölgy veszítette el a türelmét. Először csak egy doboz cigit vett elő. Morzsolgatta a kiszemelt szálat, majd előkerült egy Zippo öngyújtó, egy igazi kerozinons második világháborús gyöngyszem. Nem lennék meglepődve, ha usztasa jelvény lenne belevésve. Fellobbantotta a tüzet és élvezettel fújta ki a füstöt. Ez nem egy inkvizítor-amazon. Ez maga Torquemada reinkarnációja. Nézem a füstöt, a kéjes mosolyát, majd a rácsot. Felálltam.

– Asszonyom! Ön MOST AZONNAL oltsa el azt a cigarettát!
– Micsoda?
– Itt a vasrácsot leszámítva minden fából készült. Az egész iroda tele van papírral. Ön nyílt lángot használt. A terem kívülről le van zárva. Menekülési útvonal nincs. Füstérzékelő: nulla, tűzoltó készülék: nulla, plafonra szerelt sprinkler: nulla. Ezt a kombinációt általában tűzvédelmi oktatáson nem javasolják. Természetesen nem kételkedem abban, hogy a tűzvédelmi oktatás szabályszerűen megtörtént, de ön most ennek ellenére emberéleteket veszélyeztet. Egy ropogósra égett külföldi (esetünkben magyar) állampolgár sorsát esetleg vállvonogatással el lehet intézni, de a jelenlevő horvát állampolgárokét aligha. És szeretném, ha ezt jegyzőkönyvbe vennék.

A könyvelőm elsápadt. Az ügyvédem óvatosan hátrább tolta a széket. Talán a csetelést is félbehagyta.

– Ez most fenyegetés? – kérdezte a hölgy.
– Nem. Ez egy tűzvédelmi észrevétel, ami jegyzőkönyvbe fog kerülni..

A cigaretta eltűnt. A keze remegett.

– Folytatjuk szakmai mederben, a nyolcadik oldallal – mondta.
– Sőt ugorjuk egyenesen az utolsó oldalra! A bírság 98%-a megalapozatlan. A maradék 2% meg statisztikai hiba.
– Miféle hiba?
– Az, hogy ma reggel túl korán keltem fel. De ha már így alakult: a 2% büntit a könyvelő iroda három részletben vállalja kifizetni, mert ha igaz, akkor ezt ők bénázták el. És természetesen nem láttunk semmit.
– Nem láttak semmit?
– Semmit. Sem tüzet, sem füstöt, sem gyúlékony papírhegyeket.
Hosszú csend.
– Rendben.
– Én ide soha többé nem jövök vissza! – fakadt sírva a könyvelőm.

Az ügyvédbojtár, már a vasrács vidámabbik oldalán kérdő szemekkel nézett rám.
– Mi volt ez Monti?
– Fel kellett pörgetni a langyos vizet.
– Miért?
– Feszítő téma. Ki kellett mennem a mosdóba. Meg délutánra be volt tervezve két megbeszélés és estére haza kell érnem Budapestre.
– Védtem már gyilkosokat, emberjogi aktivistákat, jövedéki zárjegy hamisítókat…albánt, észak-koreait, sőt egyszer még egy szerb prostit is. Magát viszont legközelebb inkább lepasszolnám egy szenior kollégának.

Végre a szabad ég alatt vagyunk. Az épület előtt tilosban parkoltam. Mert hát hol parkolhattam volna, ha pont ide szólt a meghívóm?

Kerékbilincs.

Már csak ez hiányzott. Visszafordultam.

– Hova megy? – kérdezte az ügyvéd.
– Egy kis adminisztratív utómunka.
-…
– Ha már így alakult ez a mai nap, ezt a kis fémből készült félreértést is elsimíthatnánk – próbáltam barátkozni a minket kikísérő tiszttel.
– Ez külön osztály, sőt másik emelet. Közöm sincs hozzá.
– De ön biztos jobban tudja, hogy kivel kell ezt megbeszélni. Addig rágyújthatnánk, ne kelljen itt egyedül várakoznia!
– Ön egy felettébb kellemetlen ember.
– Igyekszem. Hosszú évek tudatos munkájának eredménye.
– Van egy szál Marlboroja?
– Bármikor!

Poétikai hangnem- és regiszterkezelés az abszurd–groteszk prózában

Az abszurd–groteszk próza egyik legfontosabb kérdése nem az, hogy mi történik, hanem az, hogy milyen hangon történik. A cselekmény lehet fenyegető, a tér lehet zárt, a hatalom lehet sötét és önelégült – de a narrátor hangja dönt arról, hogy az olvasó fulladozik-e, vagy nevetve veszi észre a fulladást.

A poétikai hangnem- és regiszterkezelés lényege éppen ez: különböző beszédmódok, tónusok és értelmezési szintek tudatos ütköztetése. Amikor a fenyegető, hivatalos, monumentális regiszter mellé egy radikálisan hétköznapi, sőt banális hangnem társul, létrejön a groteszk feszültség.

Vegyük a habos kávé példáját.

Egy idézés. Reggel kilenc. Vasrácsos ajtó. Dohos terem. „Poziv na saslušanje”. A tér kafkai: a hatalom arctalan, a levegő nehéz, a szabályok homályosak. A szereplők tudják, hogy ez nem turisztikai program.

És ekkor a narrátor megszólal:

„A korai időpontra való tekintettel talán még kávét is kapunk. Habosat. Két kockacukorral.”

Ez a mondat nem dramaturgiai fordulat. Nem viszi előre a cselekményt. Nem old fel konfliktust. Még csak nem is információt közöl. Ez egy teljesen oda nem illő, civil, kávéházi regiszter beemelése egy konfliktusos szituációba.

Ez az abszurd poétika egyik alapmechanizmusa: inkompatibilis regiszterek ütköztetése.

Kafka világában a hős rendszerint alkalmazkodni próbál a rendszer hangneméhez – és éppen ebben törik össze. A groteszk viszont akkor születik meg, amikor a narrátor nem hajlandó felvenni ezt a hangnemet. A cappuccino a bürokrácia ellenpontja. A hab és a két kockacukor a „súlyos szabálytalanság” és a gigantikus büntetés mellé.

Ez az első megjelenés még könnyed. Az olvasó elmosolyodik: milyen naiv ez az ember…

Aztán később, amikor a főinkvizítor közli: „– Önök súlyos szabálytalanságot követtek el.” a narrátor száraz megjegyzéssel zár:

„Ekkor vált számomra egyértelművé, hogy itt tényleg nem fognak kávéval megkínálni.”

Ugyanaz a motívum. Más kontextus. A jelentés elmozdul. A kávé immár nem vágy, hanem ironikus lezárás. A visszahívott motívum groteszk visszhanggá válik. Ez a poétikai hangnem- és regiszterkezelés egyik legszebb formája: a motívum ironikus visszatérése torzított kontextusban.

A jelenség rokona a zenei ellenpontnak. A rendszer komoly, ünnepélyes, fenyegető dallamot játszik. A narrátor alatta fütyörészi a saját szólamát. Ez nem bohózat, hanem hangnemi ellenállás. A hatalom monumentalitása deflálódik egy csésze cappuccinóra.

Itt találkozik Kafka és Fülig Jimmy. Kafka díszletei adottak: rács, idézés, hivatal, fenyegető nyelv. Fülig Jimmy viszont nem hajlandó komolyan venni a díszletet. Nem lázad, nem kiabál – csak habos kávét vizionál.

A groteszk éppen ebben az elcsúszásban születik. A rendszer a saját regiszterében gondolkodik: „súlyos szabálytalanság”, „megtévesztés”, „állam”. A narrátor a hétköznapi világ regiszterében válaszol: „habosat, két kockacukorral”. Ez a normalitás makacs jelenléte egy abnormális térben.

Poétikailag tehát ez az eszköz a hangnemalakítás körébe tartozik, retorikailag az ellenpontozás és tonális disszonancia eszköze, esztétikailag pedig a groteszk poétika megnyilvánulása. A habos kávé nem mellékszál, hanem a szabadság egyik formája. Mert amíg valaki cappuccinót vár egy inkvizíciós tárgyaláson, addig a rendszer nem tudja őt bekebelezni.

És talán ez az abszurd próza legmélyebb tétele: a hangnem az utolsó menedék.

További abszurd novellák a montiverzumban:

– nagyapám történeteit ITT találod, én EZZEL kezdeném
– Erdély világa ITT nyílik meg, és én EZZEL indítanék
– a felnőtté válás és morális kalandok ITT, kezdésnek EZT ajánlom
– a világra tartott görbe tükröt pedig ITT, és talán EZZEL érdemes kezdeni