Előzményként érdemes elolvasni a Riadó című novellát.

1983, Lippa, gyalogsági kaszárnya

Lövés dördült az éjszakában. Nem közel, de nem is olyan távol, hogy ne legyünk biztosak benne: a szomszédos kaszárnyaépület felől jött. Felriadtunk. Valaki káromkodott. Valaki felült az ágyán. Valaki azt kérdezte, mi volt ez, ki meri zavarni a nyugalmunkat?
Felkapcsoltuk a villanyt, mert senki sem bírt alvást színlelni. Majd azonnal le is kellett kapcsolni, mert megszólalt a riadó – sötétítés, káromkodás, “hol van a gatyám”, birkák módjára egymásra torlódó riadt kiskatonák.

-Most vajon kivégeznek minket? A múltkor csak hibernáltattak, de azt simán túléltük.
De mire kivonultunk volna a “placcra” megjelent a kapitány:
-Mindenki marad a helyén. Ez most parancs. A riadó helyett most csak riadókészültség van. Senki nem megy sehova. Az épületet elhagyni TILOS! Értve vagyok?
-Értettük kapitány elvtárs!

Nem kérdezünk. Nem nézünk ki. Várunk. Nem sokkal később szirénázó kocsik hangja hallatszott kintről. Mentők? Rendőrség? Talán katonai jármű is. Semmit sem látunk, de félünk. Valami nagyon rossz dolognak kellett történnie, de micsoda lehet az a nagyon rossz? Csak gondolkoztam befelé, de úgy néz ki, hogy a gondolat utat tört magának, kihallatszott…

– A kaszárnya épületét nem hagyhatjuk el, de azt nem tiltották meg, hogy felmenjünk a tetőre. Onnan jobban látni…

A srácok összenéztek. Ki fog felmenni? Ki nyitja ki a csapóajtót? Ki biztosítja a feljáratot? Ha a katonai kézikönyvet be kellett volna magolni és az alapján kellett volna megoldani ezt a kis csibészséget, akkor bizonyára elrontjuk. No de így, hogy a cica bajszát húzogatjuk, egyértelmű volt, hogy nem szabad hibázni. Olyan olajozottan működött minden, mintha csak egy amerikai akciófilmet néznénk. Pár perc múlva vissza is jött a „mélységi felderítőnk” a hírrel:

-Egy letakart hullát vittek el éppen. Nem tudjuk, hogy ki lehetett. Azt sem, hogy baleset volt, megölték, vagy…
-…és azt sem, hogy összefüggött-e a lövéssel, amit hallottunk?

Senki nem mondott semmit. Csak néztük. Odajött hozzám Călin Bradu, szintén kolozsvári fiú.

– Monti, ugye neked van egy erős zseblámpád?
Bólintottam.
– Elkérném egy pillanatra!

Elvette, és rávilágított a szomszédos kaszárnyaépület első emeleti ablakára. Három rövid, három hosszú, három rövid: SOS. Megismételte. Egyszer. Kétszer. Sokszor. Vártunk és jött is a fény-válasz. Hosszú, rövid, rövid. Majd rövid, hosszú. „DA”. Vagyis „Igen”. Mintha azt kérdezné: mit akarsz? Sajnos a morzézást nem tudtuk volna folytatni, mert egyikünk sem volt gyakorlott távirdász. Kerítettünk egy nagy kartondarabot. Egy széndarabbal Călin ráírta:
„Ki halt meg?”
Visszatartottuk a levegőt.

„Alex, a buzi, öngy.”

Alexről mindenki hallott. Nem a nevét, hanem a történetet. Romániában akkoriban a homoszexualitás börtönnel büntetendő volt. Alex állítólag a zuhanyzóban bukott le. Egy olyan helyzetben, ahol nem lehetett nem jelen lenni, nem lehetett elfordulni, és nem lehetett láthatatlanná válni.

Sokáig megoldotta, hogy ne kelljen a többiekkel együtt zuhanyoznia. Mindig volt kifogása, mindig volt haladék. Aztán egyszer nem volt. A lebukás után a szakasztársai nem jelentették fel, de attól a naptól kezdve rászálltak. Zsarolták. Megalázták. Megfélemlítették. A pletyka meg gyorsabb volt a bozóttűznél. Mindenki tudta a tutit Alexről, kivéve persze a parancsnokokat.

Alex kolozsvári volt. Călin ismerte őt, iskolatársak voltak és ő már a gimnáziumban tudta, vagy inkább csak sejtette, hogy mi a helyzet. Alexnek megvolt a maga keresztje, de nem bántott senkit, próbált észrevétlen maradni, próbált túlélni. Nem volt törvényszerű, hogy meg kell halnia.
– Alexet az édesanyja hazavárta – mondta Călin elcsukló hangon.
Már világosodott. Eloltottuk a villanyt. Csend lett. Én szólaltam meg elsőként:
– Alex egy szexuális kisebbséghez tartozott. Sokan bántották emiatt és nem volt senki, aki megvédte volna őt. Én magyar vagyok, remélem, hogy nem kell meghalnom emiatt.
– Zsidó vagyok, mondta Hugo, akiről idáig úgy tudtuk, hogy sváb.
– Én is kolozsvári vagyok, de a bukaresti Steauának drukkolok akárcsak az apám.. Még akkor is, ha az Universitatea csapatával játszik -vallotta be Mircea.
– Baptista vagyok. Idáig titkoltam.
– Olyan dioptriám van, hogy vagy a célpontot nem látom, vagy a célkeresztet. Monti azt mondta, egyszer majdnem az őrnagy volt a kettő metszéspontja.
– A nagyapámat hazaárulásért végezték ki. Utólag rehabilitálták, de ettől még mai napig kényszerlakhelyen élünk.
– Egy évet töltöttem a fiatalkorúak börtönében. Garázdaság miatt. Szerencsém volt. Nem halt meg senki.
– Cigány vagyok. Akkor is kisebbségiek vagyunk, ha az adott helyzetben éppen mi vagyunk többen.
– A da… da… da… dogás is kkkkisebbbbség?
– Te csak hallgass! Izzad a tenyerem. Annyira izzad, hogy soha nem fogom tudni egy lány kezét úgy megfogni, hogy ne kapjon sikítófrászt.
– A múltkor, amikor a hidegben nyitott ablakkal kellett aludnunk… én fingtam. Órákon át. A beleim…
– Bákó megyei csángó vagyok… inkább el sem mondom a részleteket.
– Nekem meg nyctalopiám van.
– Az meg micsoda? És ragályos-e? Azért kérdem, mert egyszer ittam a bögrédből.
– Az szürkületi vakság. Nappal jól látok, meg éjjel is. Alkonyatkor meg hajnalban viszont nem. Meg lehet szokni. Autót nem vezethetek. A seregben meg azt mondták, legfeljebb golyófogónak vagyok jó. Nem én találtam ki, a sorozóorvos mondta.

Călin végignézett rajtunk, majd megszólalt:

– Én román vagyok, ortodox, heteroszexuális, nem volt náci a nagyapám, nem loptam, nem erőszakoskodtam lányokkal. És most először nem tudom biztosan, hogy ez elég-e.

– Van-e olyan közöttünk, akit nem vár haza az édesanyja?

További történetek a montiverzumból:

– nagyapám történeteit ITT találod, én EZZEL kezdeném
– Erdély világa ITT nyílik meg, és én EZZEL indítanék
– a felnőtté válás és morális kalandok ITT, kezdésnek EZT ajánlom
– a világra tartott görbe tükröt pedig ITT, és talán EZZEL érdemes kezdeni