2007 Kolozsvár

Ismét előjöttek a szemfájdalmaim. Régi gyerekkori emlék, vélhetőleg sosem fogok tőle megszabadulni. De nézzük az érme szebbik oldalát: örülnöm kell, hogy nem vakultam meg hét éves koromban. Fájós szemmel nem tudok vezetni, ma nem mehetek Szamosújvárra. Úgyhogy csak gondolatban látogatlak meg Nagyapa.

1970-es évek, Szamosújvár

Marcsa néni nem volt a gyerekek kedvence. Mindig feketébe öltözött, ráadásul furcsa naftalinszagú ruhái miatt sem kedveltük őt. Ő a maga kilencven évével már inkább a csendre és békességre vágyott volna, vagyis ő sem kedvelt minket. Ugyanakkor folyamatosan azt hajtogatta, hogy az örmények között még így is fiatalnak és kapósnak tekinthető.

Szóval vásott kölykök voltunk, folyamatosan a kis kunyhója tűzfalának rugdostuk a labdát és éktelen ricsajt csapva visítottunk, amikor méltatlankodva, botjával hadonászva próbált rajtunk elégtételt venni. Aztán egyszer úgy adódott, hogy a labda a kunyhó tetején az ereszcsatornában landolt. Lett nagy rémület: most mi legyen? Én voltam a legkisebb, ezért a nagyobbak átnyomtak a kerítés lécei között és egy faággal elkezdtem piszkálni a labdát. A következő pillanatban a fájdalomtól visítva vérző szemmel támolyogtam kifele: az eresz alól egy maréknyi üveggyapot esett az arcomra és megtelt vele a szemem, a szám, az orrom, mindenem. A fiúk rémülten vittek nagyapához, nagyapa meg ölbe vett és úgy rohant velem a kórházba, ahol szakszerűen vízzel próbálták kiöblíteni a sérült szememet. Mindhiába. A fájdalomra mai napig emlékszem: elviselhetetlen volt.

Nagyapa látván az orvos tehetetlenségét, magához ragadta a kezdeményezést:

-Fiacskám, ne félj, megmentem a szemedet, de bíznod kell bennem. Bízol bennem?

-Oooooáááááá, nagyon fáj!

-Ezt beleegyezésnek tekintem.

Ismét ölbe vett és rohant. Kisvártatva ismerős naftalinszagot éreztem.

-Csókolom Marcsa néne, Kérem, segítsen az unokámon!

-Mi a baja?

-Üveggyapot ment a szemébe, az orvosok a kórházban nem tudnak mit kezdeni vele.

-Félig vak vagyok, egy ilyen vékony üvegszálakat már meg sem látok.

-Marcsa néne, azért hoztam ide a gyereket, hogy mentse meg a szeme fényét! Csak maga tud segíteni!

-Hát jól van, kérem fektesse fel az asztalara a gyereket és szorítsa le jó alaposan a fejét!

Ekkor már nemcsak a fájdalomtól, hanem a rémülettől is üvöltöttem, de ez Marcsa nénit nem zavarta. Fellépett a sámlira, onnan a kisszékre, majd fölöttem kuporogva az asztalra térdelt. Nagyapa aggodalmaskodott:

-Nem kellene egy kicsivel több fény Marcsa néne?

-Minek? Hisz’ úgysem látok…

Marcsa néne kitapogatta a füleimet, az orromat, majd teljes testével felém közelített és ellepett a jól ismert naftalinszag. Orrunk összeért, majd kérges ujjaival széthúzta a szemhéjaimat. A következő pillanatban éreztem, hogy valami nedves, meleg és puha benyomul a szemembe és szinte azonnal megszűnt a szúró fájdalom.

Marcsa néni a szó szoros értelmében kinyalta az üvegszálat a szememből. Isten nyugosztalja!

Ha a montiverzum további történeteit is szeretnéd elolvasni:

– nagyapám történeteit ITT találod, én EZZEL kezdeném
– Erdély világa ITT nyílik meg, én is EZZEL indítanék
– a felnőtté válás és morális kalandok ITT, kezdésnek EZT ajánlom
– a világra tartott görbe tükröt pedig ITT, és talán EZZEL érdemes kezdeni