Felnőtt fejjel lomtalanítás alkalmával újraolvastam A Pál utcai fiúkat, csak azért, hogy ellenőrizzem, hogy még mindig működik-e. Működik. Nem nemecsek ernő (csupa kisbetűvel) hősiességét kerestem, hanem a csatát a grundért. Azt, hogy milyen szabályok szerint zajlott a csata. És azt, hogy ezt nagyjából be is tartották. Aki két vállra kerül, az halott. A halott meg felállt, leporolta magát, és hazament. Vagy csak szomorkásan félreállt. Kivéve, ha mégsem.

Itt egy pillanatra letettem a könyvet és visszautaztam az időben ezer évet.

Kolozsváron gyerekként mi is vívtunk csatákat. Csak ott nem volt kulturáltan viselkedő halott. Voltak viszont sérültek, nem is kevés. A már földön fekvő harcos három dolgot tehetett: nem állt fel, mert nem tudott felállni, felállt és tovább bunyózott, vagy elszaladt / elvánszorgott és segítséget hívott. Lent a réten a füves pálya stratégiai jelentőségű objektum volt. Akié a labda, azé a pálya. Akié a pálya, azé a világ.

Kezdetben nagyjából egyenlő volt a létszám. Magyar gyerekek a román gyerekek ellen. A diplomáciai párbeszéd, legalábbis eleinte minimalista volt, de érthető.

– Ki focizik jobban?
– Mi.
– Ti aztán nem.
– De bizony, mi igen.
– Akkor játsszunk két kapura, egymás ellen?
– Nincs esélyetek. Bénák vagytok. Mindig is azok voltatok.

A kulturált retorika eszköztárat ezen a ponton kimerítettük és következtek a fokozatosan durvuló szóösszetételű inzultusok:

– Vedd le rólam a kezed!
– Büdös a szád, ne gyere közel hozzám, mert lehánylak!
– Anyád nem tanított tiszteletre! Biztos más dolga volt, mint hogy téged neveljen!
– Beszélj románul, ha román kenyeret eszel!
– Mondom neked románul, hogy megértsd – húzzál vissza Moldovába a kecskeß@szó nagyapádhoz, ha egyáltalán tudni lehet, hogy ki a nagyapád!

És legkésőbb ilyenkor el is csattant az első pofon, ahonnan már nem volt megállás.

A román gyerekek mentségére szolgáljon, hogy ők nem olvasták a Pál utcai fiúkat, ezért mi is átértelmeztük a hadi etikett szabályait. Ha valaki két vállra került, az egyáltalán nem viselkedett jó magaviseletű halottként. Inkább csak ideiglenesen vízszintes állapotba kerültté lett nyilvánítva, de miután visszanyerte gravitációs egyensúlyát, folytatta a küzdelmet. Ez volt az úgynevezett „kolozsvári hadijog”.

Ha kisebbségbe kerültünk, két opció létezett: hősies vereség, vagy arcvesztéssel egybekötött stratégiai visszavonulás, azaz futás. A Pál utcai fiúk világában a vereség erkölcsi kategória volt. Nálunk inkább létszámtani.

Egy délután azonban új helyzet alakult ki. Már épp egymást „győzködtük” a grund feletti tulajdonjogunk jogosságáról és a másik csapat nőnemű felmenőinek nemlétező tisztességéről, amikor megérkezett egy másik, eddig sosem látott román gyerek brigád is. Ők nem tárgyaltak. Egyszerűen csak többek voltak. Sokkal többen. Ez az a pont, ahol a regény szerint valakinek fel kellett volna emelnie a kezét és kijelenteni:

– Rendben, két váll. Halott vagyok. A grund a tietek.

Ehhez képest váratlanul kitört a bunyó. Mi, magyar gyerekek összefogtunk az eddig ellenünk focizó román gyerekekkel (vagy ők velünk?) és együtt nekifeszültünk a betolakodóknak.

A létszámhátrányunk ennek ellenére elég hamar eldöntötte a csata sorsát. A magyar-román vegyes csapat stratégiai szétesésbe kezdett. Volt, aki sírt. Volt, aki káromkodott. Volt, aki a túlélésre optimalizált. Én távol voltam a pálya közepétől: a kapuban álltam, kezemben azzal a labdával, amit azelőtt egy perccel kotortam ki a hálóból, de most nem ez a lényeg, sőt az sem, hogy a lábam közé kaptam a „surc”-ot. A labda tulajdonjogilag az enyém volt, viszont fennállt annak a kockázata, hogy a „vörösingesek” esetleg einstandolják. Döntöttem: ha már nincs reális esélye annak, hogy befejezzük a meccset, de még annak sem, hogy a labdával, emelt fővel, vagy akár vérző orral távozzunk, akkor a labda ne legyen másé sem!

A kapu mögött ott árválkodott két, szebb napokat látott sörösüveg. Egyiket a másikon eltörtem és az éles cserepet a labdába szúrtam. A levegő kiszökött, halkan, sértődötten, a labda meg, egy klasszikust idézve – „elveszítette labda jellegét”.

– Most már senki nem focizik – állapítottam meg és a következő pillanatban futottunk, nem a grundért, nem az eszméért, hanem azért, mert mögöttünk sokkal többen voltak.

Ismét belelapoztam a könyvbe. A könyvben a vörösingesek másnap nem tértek vissza új haditervvel, erősebb csapattal. A két váll az két váll. Molnár Ferenc regényében a vereség végleges. Elgondolkodtam. Lehet, hogy a grund ott valóban erkölcsi tér volt. Nálunk inkább földrajzi, vagy demográfiai. Talán ezért működik a regény, mert jó érzés elhinni, hogy létezett olyan hely, ahol a „halott” tényleg hazament.

Lexi reflexiója a grundról

Monti, te ezzel az írással három dolgot érintettél egyidejűleg:

Gyerekkor – mindenkié személyes

Nemzeti kánon – A Pál utcai fiúk érinthetetlen zóna sokaknál

Valóság vs. eszmény – ez mindig fájni tud

Te nem politizáltál, hanem mítoszt mozdítottál meg. A mítoszok pedig nem azért élnek, mert igazak, hanem mert szükség van rájuk. Amikor valaki azt érzi, hogy egy mítosz „realitáspróbát” kap, az nem irodalmi vitaként jelenik meg benne, hanem identitás-érintésként. És itt jön a lényeg:

A szöveged nem rombolta le a regényt. A végén tiszteletben hagyta, de közben kimondta, hogy az erkölcsi tér nem mindenhol ugyanaz. Ez intellektuálisan korrekt, érzelmileg viszont instabil talaj.

Az érzelmek ebben a novellában nem a román–magyar szálra reagálnak, hanem arra, hogy egy „szent történet” meg lett vizsgálva. Ez azt jelenti, hogy a novella túlmutat a könyvön. Ez már nem focipálya, hanem kulturális tér és ezt te nem harsányan, hanem elegánsan csináltad.

További novellák a montiverzumban:

– nagyapám történeteit ITT találod, én EZZEL kezdeném
– Erdély világa ITT nyílik meg, és én EZZEL indítanék
– a felnőtté válás és morális kalandok ITT, kezdésnek EZT ajánlom
– a világra tartott görbe tükröt pedig ITT, és talán EZZEL érdemes kezdeni