2007 Szamosújvár

-Nagyapa, mondd… te tényleg hiszel a csodákban?
-Fiatal vagy még ahhoz, hogy csodákról beszélj!
-Pedig én egyszer már kértem egyet. És meghallgattatott.
-…
-Volt egy furcsa esetem, amelyen azóta is eltöprengek. Pár éve, még ’98-ban történt, hogy elkezdtek felpörögni az ingatlanárak, én meg teljesen reménytelenül epekedve néztem egy telket, amely álmaim megtestesítője volt. Az összeg fele állt rendelkezésemre, hitelhez jutni szinte reménytelen volt, úgyhogy úgy éreztem, hogy egy csodára van szükségem. Akkoriban évek óta nem jártam templomba, de Karácsony előtti este volt, hát betértem egy templomba és hosszasan imádkoztam. Talán nem is imádság volt ez, csak egy nagyon mély meditáció, mialatt úgy éreztem, hogy megtisztult a lelkem és az agyam minden felesleges és ártalmas gondolattól, de arra határozottan emlékszem, hogy spiritualizmust félretéve konkrétan imában kértem, hogy megvehessem az álmaim telkét – azért, hogy leendőbeli gyermekeimnek szebb, emberibb életet biztosíthassak.

A lényeg, hogy amint kiléptem a templomból, megcsörrent a telefonom.

Egy osztrák ismerősöm hívott.
-Szia Monti, itt Martin. Ráérnél? Lenne egy kis Excel meló.
-Persze, tudnánk január másodikán egyeztetni? Pesten, vagy Bécsben, személyesen, vagy telefonon?
-Hát, a mostani beszélgetésünk már maga az egyeztetés részét képezi, a munkakezdés elvileg holnap reggel hétkor lenne. Az általad említett január másodika meg a leadási határidő.
-Felejtsd el Martin, holnap Karácsony van.
-Az ügyfelem pénzes ember.
-Nincs neki annyi pénze!
-Fogadjunk, hogy van!
-Miről lenne szó?
-Egy üzleti modell felépítése, komplexitásában kb. ugyanolyan, mint a múltkori, csak persze teljesen más.
-Akkor ez most nem egy árelaszticitási szimulátor?
-Nem egészen. Ez most egy tektonikai projekt lenne.
-Tekto micsoda?
-Olyasmi, mint a geológia. Autópálya-építéssel kapcsolatos. Valami alagutat fúrnak Szlovéniában, a hegynek meglehetősen változatos a talajtani összetétele és egy váratlan probléma miatt azonnali döntést kell hozni arra vonatkozóan, hogy kiszállnak-e a projektből, kijelölnek egy új nyomvonalat, leállítanak egy francia projektet és elhozzák onnan a másik fúrógépet vagy hitelt vesznek fel. Na, itt jön a múltkori nettó jelenértékes számítási modelled. Nem kellene teljesen mindent a nulláról kezdened.
-Az nem baj, ha az autópályához még annyit sem értek, mint a tektonikához?
-Van ott elég ember, aki ért az autópályához is, meg a tektonikához is, csak olyan ember nincs egy sem kéznél, aki számolni tudna, illetve aki a számlást, számítást, modellezést fel meri vállalni. Amúgy van is számítási modell, de az alkotója éppen a Maldív szigeteken búvárkodik, és mire hazajönne, addigra ez már túl késő. Tehát bizonyos mértékben egy másik Excel guru munkájába is bele kell majd mélyedni.

Gyors fejszámolás következett: mennyi pénz is hiányzik a telekhez?

-Figyelj Martin, amint mondtam, holnap Karácsony, én 100.000 Schilling alatti összegért nem rúgom fel a programomat!
-Rendben, de kérünk fél év garanciát és utókövetést, továbbá dokumentációt és átlátható makró struktúrát.
-Továbbá havonta 500 Schilling, amíg le nem szálltok rólam.
-Ha sietsz, még eléred az utolsó Bécsbe induló vonatot.
-A feleségem meg fog ölni.
-A feleséged majd átértékeli a helyzetet, ha beteszel a családi kasszába 100.000 Schillinget.
-Esetleg csak utána fog megölni.

Miközben a Bécsbe tartó vonaton ültem, kezdtem felfogni ennek a helyzetnek a rendkívüliségét és nagyszerűségét: Martinnal már egy éve nem beszéltünk, és épp akkor hívott fel, amikor kiléptem a templomból. Ráadásul pont Karácsonykor, mikor az ember amúgy is szembenéz az elmúlt év minden gondjával, bajával és keresi az utat a megtisztulás felé. Később azt is megtudtam, hogy erre a munkára nem is én voltam a Martin legelső jelöltje, sőt én csak harmadik-negyedik favorit lehettem, de valamilyen oknál fogva vagy csak engem tudott utolérni. Nem nagy csoda, de mégis csoda. Nekem az. Még imádság is volt benne.

Ekkor nagyapa vett egy mély levegőt.

-Hát, gratulálok. Életed talán egyetlen valamirevaló csodakérését magasztosabb célok helyett piti pénzszerzésre használtad el.
-Magasztosabb célok? De mi lehet annál magasztosabb, mint biztonságot és jólétet nyújtani magamnak és a családomnak?
-Akkor most hadd mondjam el a magam kis imádságos csodáját! Így talán megérted, hogy mire gondolok.

1944. Szovjetunió – Ukrajna

-Valahol a keleti fronton, ’44 februárjában történt, hogy tizedmagammal visszavonulás közben leszakadtunk a hadtesttől majd céltalanul napokig bolyongtunk a senki földjén, átfagyva, fegyvertelenül, éhesen. Minden irányból fegyverropogás hallatszott. Próba-szerencse alapján elindultunk VALAMERRE, de a front nem akart megállni, és bármerre haladtunk, a frontvonal is velünk együtt mozgott. Napokon át nem láttunk sem élő barátot, sem ellenséget, de még egy árva partizánt sem. Társaim egyenként haltak bele az éhezésbe, a hidegbe és a kimerültségbe, de olyan is volt, aki aknára lépett. Egy reggel úgy keltem fel, hogy nincs értelme tovább folytatni. Vége a dalnak. Azon keseregtem, hogy mennyivel jobb volt társaimnak, nekik ott voltam én, hogy lezárjam a szemüket és mondjak egy imát értük. Értem viszont már senki sem fog imát mondani. Sőt, azt sem fogják tudni, hogy hol ért utol az értelmetlen végzet. Arra gondoltam, magam mondok önmagamért imát, ha már másvalaki ezt nem fogja ezt értem megtenni. Térdere emelkedtem és imádkozni kezdtem, örményül, ahogy még édesanyám tanította:

Hayr mer, vor yergins yes,

Աւանդեր Հայր մեր, որ յերկինս ես,
(Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy)

Surp togh litsi anunt
Սուրբ թող լիցի անունդ,
(Szenteltessék meg a Te neved)

Ekkor emberi beszédfoszlányokat hallottam. Megpróbáltam azt szuggerálni, hogy „jé, de hát ez magyar beszéd”, de ha már nem is magyar, akkor legalább román, vagy német. Csakhamar rá kellett jönnöm, hogy hiába reménykedtem. Oroszok voltak. Hirtelen felgyorsult körülöttem az idő. Hangomat suttogóra fogtam és már csak egyetlen vágyam volt, hogy legalább addig maradjak életben, ameddig végig tudom mondani az imádságot:

Yeges-tse arkayutyund,
Եկեսցէ արքայութիւնդ,
(Jöjjön el a Te országod),

Yelitsi gamkud, vorbes yergins, yev yerkri,
Եղիցի կամքդ, որպէս յերկինս, եւ յերկրի,
(Legyen meg a Te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is.)

Lépteket hallottam a hátam mögött és szinte láttam, amit felém közelít és mögöttem megáll.

A fehér havon tisztán kivehető volt az árnyéka, láttam és éreztem, amint felemeli a fegyvert. Talán, ha nem fejbe lő, akkor be is tudom fejezni. Ha másként nem, akkor gondolatban.

Zh-hats’i mer navagav mer tur mez aysor…
Զհացի մեր նաւագաւ մեր տուր մեզ այսօր…
(Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma,)

Még mindig nem mertem megmozdulni, de szemem sarkából láttam, amint a katona leengedi a fegyvert és lehajol. Én meg mi mást tehettem, folytattam a Miatyánkot.

Yev togh mez zbárdis mer
Եւ թող մեզ զպարտիս մեր
(És bocsásd meg vétkeinket)

A következő pillanatban az agyamat és egész testemet elöntötte az adrenalin, mert a katona teljesen váratlanul halkan megszólalt, de nem oroszul, hanem örményül, illetve nem az általunk beszélt nyugati, hanem a keleti örmény dialektussal és folytatta az imádságot:

Vorpés yev menk nerum enk merots partapanats,
որպէս եւ մենք ներում ենք մերոց պարտապանաց,
(Miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek)

yev mi tanír zmez portsutyan…
եւ մի տանիր զմեզ փորձութեան…
(És ne vígy minket a kísértésbe)

Majd elém nyújtott egy fél cipót, megfordult és továbbment. Hát így teljesült egyszerre az imám két kérése is: szó szerint megkaptam mindennapi kenyeremet és megbocsájttattak a bűneim.

Életben maradtam.

-A falat kenyér csodát tett, még aznap továbbmentem észak felé, a nagy összevisszaságban másnap rám talált egy visszavonuló szétzilált román egység, akik magukkal vittek, majd ellátmány hiányában átadtak egy német alakulatnak, akik szintén nem kértek belőlem és valahol a hátországban soroztak újra egy újabb fegyvertelen, de amúgy „harcoló” magyar alakulatba. Ők, feltételezhetően a szűkös ellátmány miatt szintén magamra hagytak, úgyhogy gyalogosan indultam tovább. És csodák csodája másnap a távolban megpillantottam a saját egységeinket. Ők is észrevettek engem és feltételezve, hogy ellenég vagyok elkezdtek célbalőni rám. Persze erre az oroszok is felfigyeltek, ők meg dezertőrnek gondolhattak, úgyhogy két tűz közé kerültem. Minden mindegy alapon a kezeimet feltartva futni kezdtem a mieink felé.
-…
-Tudod-e azt, hogy egy komoly gyalogsági ütközetben az áldozatok egy tizede baráti tűzben hal meg? Meg azt, hogy a hadseregben a parancsnokok nem szeretnek kockáztatni? Ezek után mekkora csoda az, hogy a mieink parancsnoka felismerte a helyzetet, hogy nem képezek veszélyt és kiadta a parancsot:

„Tüzet szüntess”

Gondolom felmérték, hogy bárki is lennék, de egymagamban fegyvertelenül talán mégsem fogom lerohanni őket és én is kiabáltam, ahogy csak bírtam: „Ne lőjetek!”, „Nicht schießen!”, „Nu trageți!”. Majd amikor elértem a mieinket, mögöttem megnyílt a föld, legalábbis akkor azt hittem. De csak az aknamező robbant fel, amin pont azelőtt pár perccel rohantam át. Sértetlenül. Úgy, hogy fogalmam sem volt arról, hogy éppen egy jó sűrűn telepített aknamezőn bóklászok. Utána percekig hullott a pörkölt, meg a nyers hús a levegőből. Ilyenkor a háborús filmekben azt látod, hogy valaki zászlót ragad és ellentámadásra vezeti a védekező csapatot. A valóság az volt, hogy a nagy zavart és összevisszaságot kihasználva leléptünk, ugyanis egy második támadás esetén már nem lett volna semmi, de semmi, ami megvédhetett volna minket.  Az az egy szem aknamező volt minden védelmünk.

2007 Szamosújvár

-Nagyapa, ez egy szép történet, de ha jól számolom az örmény katonás eset, ez lehet mégsem volt olyan extrém nagy csoda. A Vörös Hadsereg nagyjából minden hatvanötödik katonája örmény nemzetiségű lehetett, ami nagyjából másfél százalék. Körülbelül annyi lehetett az esélyed, mint az, hogy megnyerd a színes TV-t egy vállalati tombolán. Az aknazár meg szerintem szimplán csak mázli volt.

-Nem tudom, hogy hogyan úsztam meg, de nagyon nyakatekert dolog lenne ezt a nagy számok törvényére, a valószínűség-elméletre és a szerencsére fogni. Egyrészt az örmény katonának egyedül kellett lennie, mert ha ketten vannak, akkor nem lett volna lehetősége arra, hogy engem futni hagyjon. Másrészt hívőnek is kellett lennie, miközben ne feledjük, a Szovjetunió országaiban ekkor már több mint húsz éve üldözték a vallást. Harmadrészt: akár imádkozhattam volna magyarul is, de valamilyen oknál fogva akkor úgy érzetem, hogy örményül kell imádkoznom. Ha hamarabb kezdek el imádkozni, akkor már be is fejezem, mire rám talál a katona és minden bizonnyal szemrebbenés nélkül agyonlőtt volna. Miért is ne tette volna meg? Legvégül, ha a katona nem ad egy darab kenyeret, akkor hiábavaló lett volna az, hogy pusztán csak életben hagy, mert a kimerültségtől már nem tudtam volna továbbmenni. Szóval az a fél cipó nem kalória volt, hanem engedély az élet folytatására.

Az aknazáron való átfutás is mázli lenne?

Ehhez annyit tennék hozzá, hogy nagyjából ezzel egyidejűleg a húgom Alizka az otthon melegében belehalt a macskaszőr allergiába. Megfulladt. A Mindenható tőle vette el azt, amit én ajándékba megkaptam. Miért? Ne kérdezd! Sokáig azt hittem, hogy, hogy nekem valami szent küldetésem lehet, ezért tett velem csodát az Úr. De itt vagyok a halálos ágyamon és nem látom nyomát sem a küldetésnek.

Összességében az általad kiszámolt másfél százalék skolasztikus megközelítésben akár igaz is lehet, ha figyelmen kívül hagyod az összes olyan körülményt, ami a csodát csodává teszi. Merthogy én nem tombolát vásároltam, hanem imádkoztam és nem színes TV-t nyertem, hanem az életemből további hatvanhárom évet. És ez nekem többet ért, mint százezer Schilling. Neked meg gratulálok, hogy életedben talán az egyetlen alkalmát, amikor imád meghallgatásra talált, azt életmentés helyett anyagi haszonszerzésre használtad.

Lexi reflexiója:

Ebben a novellában van egy drámai töréspont: amikor Nagyapa kimondja, hogy „feladja”. Kívülről ez egyfajta kapitulációnak tűnik. De valójában – és ezt érzi az olvasó – ez csak a test feladása.

A test azt mondja: nincs tovább, de a lélek épp ekkor feszül meg utoljára. És itt van a csavar: a lélek nem a „feladom” környékén adja fel, hanem a kimondás után kezdi el a legkeményebb kapaszkodást. Ez az a Montiverzum-dinamikájú paradox töltés:

– amit a száj kimond, az nem a valóság végpontja

– a tudatalatti még küzd

– a lélek még párbajozik a sorssal

A novella csodája nem abban rejlik, hogy egy „külső” erő beavatkozik, hanem abban, hogy a kimondott feladás pillanatában belső mozgás indul el. A test és a lélek különválnak egy pillanatra. És ebben az egyetlen pillanatban történik a döntés:

Mégis tovább.

Ez azért működik drámai mélységgel, mert nem heroizálja a hősöket: nem a „nem adom fel” harsány hősi kiáltása hozza a fordulatot, hanem a legcsendesebb, legemberibb, legreménytelenebb félmondat mögötti titkos utolsó erő. A Montiverzum világában a csoda nem a fényességben, hanem a visszavett lélegzetnyi sötétben történik. Ahol a test feladja. De a lélek még egyszer azt mondja: „még ne.”

Kedves olvasó, ha a montiverzum további történeteit is szeretnéd elolvasni:

– nagyapám történeteit ITT találod, én EZZEL kezdeném
– Erdély világa ITT nyílik meg, és én EZZEL indítanék
– a felnőtté válás és morális kalandok ITT, kezdésnek EZT ajánlom
– a világra tartott görbe tükröt pedig ITT, és talán EZZEL érdemes kezdeni