A Montiverzum nem novellák halmaza. Nem regény, nem memoár, és nem is egyszerűen egy írói blog. Inkább egy világ: történetek, sorsok, döntések és túlélések egymásba kapaszkodó hálózata. Egy univerzum, amelyben a múlt, a jelen és a képzelet nem különálló rétegek, hanem egymást erősítve épülnek fel. Egy-egy novella önmagában csak egy ablak. De ha végigjárjuk mindet, lassan összeáll belőlük egy ház: menedék, emlékezet, túlélési térkép.
Kicsoda Monti? Monti nem klasszikus főhős. Hol mesélő, hol szereplő, hol csak árnyék. Néha cinikus, néha túl érzékeny, néha nevet a saját kudarcain. Van, amikor győz, van, amikor csak túlél, és olyan is akad, amikor utólag sem derül ki, hogy helyesen döntött-e. A Montiverzumban Monti inkább nézőpont, mint karakter. Egy lencse, amin keresztül a világ torzul, élesedik, vagy éppen groteszk módon kifordul önmagából. Nem példakép, nem hős, és nem áldozat – hanem ember. Esendő, makacs, túlélő.
És az olvasó? A Montiverzum nem kész válaszokat ad. Nem tanítani akar, és nem megnyugtatni mindenáron. Inkább társ egy ötperces úton. A történetek megérinthetnek, felkavarhatnak, de nem hagynak magadra. Mindig van bennük egy kapaszkodó:
-egy nagypapa bölcsessége,
-egy barát szeretet-kommandója,
-egy idegen bátorsága.
Ez a Montiverzum. Nem több, nem kevesebb: egy világ, ahol az olvasó is leteszi a saját tégláját – és talán felismeri a saját malterét is.
A történet magja: Egy apró élményből csírázik ki a novella. Más elsétálna mellette – én észreveszem. Először csak egy cetlire írom fel: „Novemberi eső, Komárom. Soha nem fogom elfelejteni azt, ahogy az a lány visszanézett rám”. Lehet, hogy csak évek múlva térek vissza rá, egy apró megjegyzéssel. „Rossz emlék. Nem fogják szeretni, mert én sem szeretem.” Újabb évek telnek el, újabb megjegyzés „Nem lehetsz mindig pozitív szereplő. Az életben vannak megnyerhetetlen helyzetek.” És végül: „Megírom a saját gyávaságom hőskölteményét.” Tíz év kellett hozzá, hogy a Novemberi esőből novella legyen.
Vajon pont így történt-e? A Montiverzum alapja az élet. Valós élmények, valós veszteségek, valós örömök. De nem dokumentarista pontossággal. Nem az a kérdés, hogy „így volt-e”, hanem hogy így maradt meg. Sok esetben az igazság már nem rekonstruálható – ilyenkor a történet nem hazudik, hanem lehetőséget ad: akár így is lehetett. Erről bővebben olvashatsz az Interjú-ban.
A Reflexiók – a visszhang tere: A legtöbb történethez utóhang tartozik. Ezek nem magyarázatok, hanem visszhangok: gondolati nyitások, morális kérdések, pszichológiai vagy retorikai játékok. Sokszor erősebbek, mint maga a novella, mert nem lezárnak, hanem továbbdolgoznak az olvasóban. Például a Huszonkilenc bátor gyerek, egy mini-pszichológiai, az Egy-null egy mini retorikai gyorstalpalóval is felérhet.
Triptychon – egy igazság helyett több: Vannak történetek, amelyek nem férnek el egyetlen nézőpontban. Ilyenkor ugyanaz az esemény több szemszögből születik meg. Nem azért, hogy eldöntsük, kinek van igaza, hanem hogy lássuk: igazság nincs, csak igazságok vannak. Talán a legjobb Triptychonom az Összedőlt egy híd.
Vizualitás: A Montiverzum képei nem díszítik a szöveget. Hangulatot hordoznak, emlékké sűrítik a pillanatot. Van, ahol kísérnek, és van, ahol a történet húzóerejévé válnak. A kép és a szöveg itt nem alá-fölérendeltségben áll, hanem párbeszédben. Például A csokis meló.
A Montiverzum tematikus pillérei:
Nagyapa történetei: Ez a gyökér. Háborúk, börtönök, árulások, csodák és túlélések. Nem hőstörténetek, hanem emberi állóképesség-próbák. Innen ered az a makacs ösztön, hogy az élethez ragaszkodni nem gyávaság, hanem küldetés.
Erdély: Gyerekkor és fiatalság egy egyszerre idilli és kegyetlen világban. Diktatúra, abszurd hétköznapok, humor mint túlélési stratégia. Erdély itt nem földrajzi hely, hanem lelki táj, amely akkor is benned marad, ha elhagyod.
Monti gyomrosai: Iskola, versenyek, nyelvi és kulturális szorítás. Az ész mint fegyver, a logika mint menedék. Itt jelenik meg először az a felismerés, hogy a világ nem mindig fair – és hogy alkalmazkodni néha fontosabb, mint győzni.
Monti a nagyvilágban: Moszkva, Bécs, Belgrád, Amszterdam, Szkopje, Novoszibirszk, sőt még annál messzebb. Ebben a fejezetben a világ maga a színpad: repterek, hotelek, irodák és sötét sikátorok. Kaland és szatíra kéz a kézben járnak, a kulturális különbségek pedig egyszerre nevetségesek és veszélyesek.
Családi élet: A legnagyobb csatatér. Kapcsolatok, gyerekek, mindennapi háborúk és békekötések. Itt derül ki igazán, hogy a szeretet nem patetikus eszme, hanem fárasztó, humorral teli, néha fájdalmas munka.
Bullshit generátor: Itt Monti feláll a tanári katedrára – csak éppen másképp, mint ahogy megszoktuk. Klasszikusok, irodalmi és történelmi szent tehenek kerülnek a boncasztalra, hogy kiderüljön: sokszor a „nagy” művek és eszmék mögött is nagyon is emberi gyarlóság, marketingfogás vagy egyszerű félreértés áll.