Budapest, Batthyány tér, 1990 szeptember

1990 szeptemberének egyik estéjén elmentem a Batthyány térre, emberek, ismerősök közé. Közel húsz erdélyi fiatal gyűlt össze a téren. Voltak, akik albérletben laktak, mások rokonoknál, vagy alkalmi partnereknél. Volt, aki már talált munkát, más épp csak megérkezett, de mindenkinek volt egy története. Mindenki hangosabb volt a másiknál. Mindenki tudta a tutit. Mindenki beszélt egyszerre.

– Na, itt legalább lehet élni!
– Albérletet már néztél?
– Honosítás megvolt? El tudtad intézni ingyen? Egyházi támogatással?
– AutoCAD megy?
– Hallott-e már valaki erről az Amway nevű izéről? Multi-Level-Marketing. A pasim valami őrült pénzeket keres vele.
– Két napja voltam a cégnél és máris megkaptam egy komoly projekt vezetését.
– Megpályáztam egy ösztöndíjat az Államokban. Egy hónap múlva már Atlantában leszek.
– Atlanta egy ratyi hely. New Yorkba kell menni.
– New Yorkba? Mondja ezt az, akinek Budaörs volt a világ legnyugatibb városa ameddig valaha eljutott…mit is tudsz te New Yorkról?
– És te Monti? Hogy sikerült munkát találnod?
– Kinyaltam egy bronzöntvényt. És azonnal felvettek.
– Sosem voltál százas…

Leültünk egy söröző teraszán. Az asztalok össze lettek tolva, mint valami ideiglenes országhatár-eltörlés.

–Mit rendelnek a hölgyek, urak?

A vendégsereg úgy kezdte el lapozgatni az étlapot, mintha most először láttak volna  Nyugatot.

– Júhtúrós sztrapacska! – olvasta fel valaki. – Az meg mi?
– Valami szlovák cucc – mondta egy másik. – De jól hangzik.
– Felezünk egy bográcsgulyást?
– Á, én inkább bécsi szeletet kérek, hasábburgonyával. Ha már Magyarország, akkor rendesen.
– Bocsi srácok, nekem nincs pénzem bécsi szeletre, de voltam már itt, a bolognai spagettijük nagyon korrekt.
– Én csak salátát kérek – szólalt meg egy lány. – Vigyáznom kellene az alakomra. Kóstoltátok már a Sopszka salátát?

A szó úgy pattogott az asztalon, mint egy frissen bevezetett valuta: sopszka. Furcsa neve van. A pincér odajött.

– És ön?
– Most inkább nem kérek – mondtam.
– Mi van veled, Monti? – szólt át valaki az asztal túloldaláról. – Csak nem lettél anti-alkoholista?

Nevettek. Nem rosszindulatúan. Úgy nevettek, ahogy az emberek nevetnek, ha azt hiszik, hogy minden rendben van. Nem akartam történetet csinálni a semmiből. Nem akartam elmondani, hogy lúzer vagyok, hogy hajléktalan vagyok, a Margit-szigeten alszom, hogy talán jó ideig ma ettem utoljára kétfogásos ebédet: kiflit és joghurtot és gyakorlatilag elfogyott a pénzem. Nem akartam részletekkel terhelni a többieket.

– Nem szoktam éhgyomorra inni – csak ennyi jött ki belőlem.

Harsány kacagás volt a válasz.

– Ez jó! – mondta valaki. – Hallottátok? Monti este nyolckor nem szokott éhgyomorra inni!

A szomjasabbja még egy kört rendelt. A habot néztem, amint lefele gyűrűzik a korsó oldalán.

A mellettem ülő lányt addig észre sem vettem. Teljesen átlagos lány volt, olyan, aki mellett naponta elsétálsz miközben dolgaidat intézed. Nem ő volt a társaság mókamestere, konkrétan a szavát sem lehetett hallani. Ő volt az egyedüli, akit még látásból sem ismertem. Kinek a kicsodája-micsodája lehet ez a lány? És milyen furcsa véletlen okán ülünk egymás mellett? 

Rám nézett. Nem sajnálkozva. Nem kíváncsian. Nem kérdőn. Csak nézett, mintha ellenőrizné, hogy a mondat mögött van-e valami. Összeakadt a pillantásunk. Egy másodpercig tartott. Talán kettőig. Aztán benyúlt a retiküljébe. Matatott. Elővett egy száraz, bolti kiflit. Kettétörte és óvatosan, hogy lehetőleg senki ne lássa, az egyik felét felém csúsztatta. A másik felét gondosan szalvétába tekerte, és visszacsúsztatta a retikülbe.

– Én sem szeretek éhgyomorra inni – mondta.

A nevetés elcsendesedett körülöttünk, de senki nem figyelt ránk. A többiek már nem a közelmúltat tárgyalták, hanem a jövőt tervezték: vízum, szakvizsga, vállalkozás, másodállás, esetenként férjhezmenetel, vagy idős rokonnal történő eltartási szerződés. Magyarország az ígéret és a korlátlan lehetőségek országa. Legalábbis akkor, ha a viszonyítási alap Románia.

A kiflit nem mertem gyorsan megenni, mert az leleplezne. Inkább csak nagyon lassan majszoltam, minden darab morzsáját külön puhítottam, forgattam a nyelvemmel, hogy tovább tartson.

Ismét összeakadt a pillantásunk. Egyértelmű volt, hogy meghallotta azt, amit ki sem mondtam: “Napok óta éhezek”.
Ennyi elég volt.
Vagy ő lesz a feleségem, vagy senki más.

Ha a montiverzum további történeteit is szeretnéd elolvasni:

– nagyapám történeteit ITT találod, én EZZEL kezdeném
– Erdély világa ITT nyílik meg, én is EZZEL indítanék
– a felnőtté válás és morális kalandok ITT, kezdésnek EZT ajánlom
– a világra tartott görbe tükröt pedig ITT, és talán EZZEL érdemes kezdeni