Kedves olvasó! Tudtad-e, hogy ennek a történetnek folytatása is van? Ha kíváncsi vagy, akkor kattints IDE!

Nagyvárad, 1990

-Monti, tudod mit szeretek benned?

(Ezen valóban nem gondolkoztam mostanáig. De kíváncsivá tett. Lehet, hogy nemcsak arról van szó, hogy egy magányos, jobb sorsra érdemes nő megosztaná a magányát? Ajjaj..mit fogok válaszolni, ha most megkéri a kezemet? Hülye vagyok…ha házassági ajánlatot tesz. Láttam már hasonló helyzetet…a filmekben…, sőt jót is kacagtam rajta, mert akkor nem én voltam a béna főszereplő. Most Manuela bármerre is kanyarodik, annak nem lesz jó vége, úgyhogy Monti, légy résen, várd ki a végét és most az egyszer lohadj le!)

-Várj…kitalálom! Szereted azt, hogy bevásároltam neked, amikor balesetet szenvedtél. És finom apró szendvicseket készítettem, fogpiszkálóra felszúrva. És nem akartam sem visszaélni a helyzettel, sem betolakodni az életedbe.

-Nos, nem egészen. Szerettem azt, amikor leültél a kanapéra és meséltél. Bármiről. Olyan voltál, mintha egy lexikont lapoznék fel, de a lexikonok unalmasak. Te viszont szórakoztató voltál, mindig megnevettettél, miközben a szemedben csak a szomorúságot láttam és most már tudom, miért vagy szomorú: te egy számodra idegen városban élsz. Semmi sem köt Nagyváradhoz.

-Csak Te egyedül, Manuela.
(Ezt nem kellett volna mondanom, mert most Manuela önkéntelenül is az álláig felhúzta a takarót. Pedig órákig elnéztem volna őt a félhomályban, mert ami szép az szép. Lehetne-e ezt az idők végezetéig meghosszabbítani, lehetőleg naponta…kétszer?)

– Sokszor gondolkodtam, hogyan jöttünk mi össze. Furcsa pár vagyunk. Én az igazgató titkárnője vagyok, nem kis informális hatalommal. Sokan próbálkoznak nálam. Te meg egy zöldfülű gyakornok… ilyen még soha nem próbálkozott nálam. Látom, amit látok: ott van a tervezési osztály vezetőjének lánya, Zita. Kedvel téged. Csinos, okos, magyar, inkább hozzád való, mint én, aki félig román vagyok, félig sváb és minden, csak nem keresztény.

(Nem tudom, mit válaszolhatnék. Csak átölelem őt és megsimogatom a vállát. Az nem lehet rossz válasz. Még mindig nem látom, hogy hova akar kilyukadni. Ha ez annak a felvezetése, hogy “Monti, találtam egy másik pasit magamnak”, akkor két héten belül éhen halok. Ez talán súlyosabb eset, mint az, hogy naponta hányszor…igaz, hogy a szeretkezés hiánya megviseli az embert, de ebbe nem szoktak belehalni. Na jó, tudom…Rómeó és Júlia, Trisztán és Izolda, de ezeket az eseteket tekintsük balesetnek. Igen, tudom…aranyláncra vagyok kötve és ez az aranylánc másfél év múlva le fog hullani mihelyt kitöltöm a három év gyakornokságot. De addig nem kellene éhen halni. Addig is jó lenne minden reggel puha, meleg ágyban ébredni.)

-Nagyon fiatalon megözvegyültem, erre senki sem készített fel. Ketyeg a biológiai órám. Gyereket akarok. Nem tartásdíjra hajtok, nem pénzre, hanem az álmaimra. Neked viszont még alig kezdődött el az életed. Nem vagy kész az apaságra. Sőt, semmire sem vagy még kész. De attól még jó veled lenni. A franc essen beléd…

(Tudtam! Most fog házassági ajánlatot tenni! Jézus, segíts! Para van! Hú, de hideg van a paplan alatt!)

-Monti, sejtem, hogy milyen helyzetben vagy. Röviden: nem túl jó. Nem tudom, hogy mi lehetett az eredeti szándékod. Kaland? Szerelem? Sodródsz? Vagy másvalami? Próbáltam megfejteni.

(Erre most mit mondjak? De komolyan? Azt, hogy a tervezési horizontom 24 óra? Hogy mi a szándékom? Hosszú távon szabaddá válni, de még ez sem biztos. Közép távon: nem meghalni. Rövid távon: Mi atyánk, ki vagy a mennyekben, mindennapi kenyerünket és meleg ágyunkat…Csak ki ne mondjam azt, hogy…)

-Manuela, szeretlek…
(Bakker…kimondtam. Végem van. Már az ujjamon is érzem a jegygyűrű szorítását.)

-Nem. Te nem tűnsz kalandornak. Nem az a fiú, bocsánat…majdnem férfi vagy, aki sorba gyűjtené a női skalpokat. Ha az lennél, akkor már lecsaptál volna Zitára, vagy Ágira, de nem tetted. Meg ha kalandor lennél, akkor nem jöttél volna vissza újra hozzám.
-Mi az, hogy visszajöttem? Tulajdonképpen el sem mentem sehova.

(Igen, volt az a zűrös hétvége, Zita születésnapi bulija. De az csak három nap és két éjszaka volt. Az nem távollét volt, hanem kimenő.)

-Szerelem? A szerelem vak, de nem ennyire. Egy lakatlan szigeten egész jól ellennénk a korkülönbség ellenére is. De nem vagyunk egy lakatlan szigeten. Te meg mindig azt hiszed, hogy racionálisan gondolkodsz. Én voltam a vak. Mert nem akartam látni.

(Miért remeg a gyomrom? Miért vert ki a verejték? Miért kell hánynom? Csak nem mérgezett meg?)
-Mit nem akartál volna látni?

-Sodródó típus sem vagy. Persze, most még sodródsz, mert nincs mibe kapaszkodnod. De te szabadnak születtél, neked nem áll jól a póráz.

(Megint hallgatok. Csak figyelek. És minden szava a mellkasomba vág. Akkor most férjhez akar menni, vagy mit akarhat?)

– Marad a „másvalami”. Ne szólj közbe! Tudom, hogy tudod – a hozzád hasonló gyakornokok diplomáját három évig visszatartja a munkáltató (vagyis mi) és neked ebből a három évből alig másfél év telt el. Nem tehetek róla, de így hajtja be rajtatok a feudális állam az egyetemi oktatás árát. Csakhogy a forradalom mindent felborított. Most elég komoly pénzekért engedjük ki a diplomákat. Persze feketén, diszkrét borítékban… Neked meg nincs pénzed. Az archívumhoz csak ketten férünk hozzá: én és a Vezérigazgató.

(Ez most hogy jön ide? Mi köze van a foglyul ejtett diplomámnak a mindennapi kenyerünkhöz és a meleg ágyhoz?)
– A diplomád ott van az előszobában. A tükör előtt, a fekete dossziéban.
-…
– Isten áldjon, Monti. Menj és ne nézz vissza!

Manuela és Monti viszonya – egy ideiglenes egyensúly olvasata

Monti és Manuela kapcsolata nem botrányos, nem tiltott, nem tragikus. Nem is igazán romantikus. Inkább egy olyan helyzet, amely már a kezdetén magában hordozza a végét – és ezt mindketten érzik, még ha másképp is.

Monti részéről a kötődés nem tudatos döntés, hanem reakció. Egy idegen városban, bizonytalan státuszban, gyökerek nélkül minden figyelem, minden melegség felnagyítódik. Manuela nemcsak nőként jelenik meg az életében, hanem mint kapaszkodó: valaki, aki tudja, merre van előre, miközben ő még azt sem tudja, merre van oldalra. Monti egyszerre akar szeretve lenni, biztonságban lenni és szabad maradni – ezek a vágyak azonban nem férnek meg egymás mellett, ezért a viselkedése óhatatlanul ellentmondásos, csapongó, gyakran félreértéseken alapul.

Manuela ezzel szemben nem keres kapaszkodót. Az ő életében a hiány nem egzisztenciális, hanem időbeli. Fiatal özvegyként nem szűkölködik sem anyagi, sem társadalmi értelemben. Vonzó, befolyással bír, választási lehetőségei vannak. És válogat is. Olyan férfit keres, aki számára nem jelent fenyegetést. Nem versenytárs, nem jövőbeli probléma, nem birtokló partner. Olyan férfit keres, akit bármikor el lehet engedni.

A korkülönbség ebben a kapcsolatban nem probléma, hanem működési paraméter. Monti számára Manuela a tapasztalat és a biztonság ígérete, Manuela számára Monti a fiatalság visszajelzése. A kapcsolat nem egyensúlyra, hanem átmenetiségre épül. Arra az állapotra, amikor két ember szükséglete rövid időre metszi egymást, majd elválik.

Ez a viszony nem tragédia és nem nagy szerelem. Inkább pontos lenyomata annak, hogyan lehet egyszerre közel lenni valakihez és mégis ideiglenesnek maradni. Amikor a kapcsolat nem összeomlik, hanem egyszerűen elfogy. És amikor a lezárás nem kudarc, hanem következmény.