Ez az írás a Miért félünk? sorozat része, amely hétköznapi félelmeink társadalmi és személyes gyökereit vizsgálja.

Miért félünk az idegenektől? A kérdés elsőre erkölcsi vagy politikai kérdésnek tűnik, pedig sokkal mélyebbre nyúlik. Az idegenektől való félelem az emberi értékrend legalsó rétegét érinti: a biztonságérzetet.

A biztonság nem elvont fogalom. A biztonság az, ami kiszámítható, amit már láttunk, amit már túléltünk. Abraham Maslow piramisa szerint minden magasabb rendű igény — közösség, önmegvalósítás, erkölcs, halhatatlanság — erre az alapra épül. Ha ez az alap meginog, minden más másodlagossá válik. Ilyenkor az idegen nem kulturális, vagy politikai kérdés, hanem fenyegetés.

Nem véletlen, hogy minél idősebb, minél tapasztalatlanabb, minél szegényebb vagy minél tanulatlanabb valaki, annál nehezebben talál választ a biztonságát fenyegető kérdésekre. És minél kevesebb válasza van, annál könnyebben fogad el kész válaszokat. Az idegenektől való félelemre lehet építeni. Lehet egyszerű történeteket mesélni róla. Lehet politikai tőkét kovácsolni belőle.

A félelem egyik legerősebb formája a veszteségtől való félelem. Ez mindig rövid távú. Az, hogy „kihalunk”, soha nem az én problémám. Nem az én generációm gondja. Majd „ők” megoldják. De az, hogy elveszítem a munkámat — az azonnali. Az az enyém.

Ha nincs buszsofőr, az még nem ok arra, hogy ezerszám hozzunk be filippínókat, hiszen buszsofőrök mindig is voltak. Ha nincs, aki leszedje a barackot, az még nem ok arra, hogy a fán rohadjon meg a termés — mivel mindig is volt, aki leszedje. Ha nincsenek moldáv vagy ukrán vendégmunkások, attól még lesznek építőipari dolgozók, mert mindig is voltak. Ugye?

Ez a gondolkodás nem feltétlenül rosszindulatú, inkább a múltba kapaszkodás. A veszteség elkerülésének ösztöne. Ehhez társul a változáshoz való alkalmazkodás fóbiája. Nem akarunk új dolgokat tanulni, mert a tanulás fárasztó, időt és energiát igényel. És mire megyek a francos nagy tudással, miközben „én csak egy egyszerű pék vagyok.” Az idegen nyelveket soha nem szerettem, nem is tanultam. A magyar nyelv nagyon szép. Miért kellene mást megtanulnom? Miért kell „már megint” alkalmazkodnom?

Az idegenektől való félelem tehát nem elvi kérdés, hanem tapasztalati. Nem egyetlen történetből áll, hanem sok különböző együttélési kísérlet emlékéből. A történelem során voltak idegenek, akikkel — sok konfliktus árán — mégis kialakult valamilyen működő viszony, és voltak olyanok is, akikhez soha nem tudtunk következetesen viszonyulni.

A svábok, a zsidók és az örmények esetében az integráció — minden tragédiája és törése ellenére — végül értelmezhető mintázatokat hozott létre. Ezek a közösségek látható módon kapcsolódtak a gazdasághoz, a tudáshoz, a városi kultúrához. Nem olvadtak fel nyomtalanul, de helyük lett a társadalomban. A kérdés nem az, hogy „miért voltak ők alkalmasak”, hanem az, hogy miért voltunk mi képesek velük mit kezdeni. És mi történt volna velünk, hányan lennénk nélkülük? Maradtunk volna elegen ahhoz, hogy népként, nyelvként, működő államformaként és működő gazdaságként megmaradjunk?

Más csoportok esetében ez már nem volt ilyen egyértelmű. A szlovákokkal (tótokkal) , szerbekkel (rácokkal) és románokkal (oláhokkal) való együttélés története összefonódott az államhatárok változásával, a nemzetépítéssel, a nyelvi és politikai lojalitás kérdésével. Itt az integráció gyakran nem társadalmi folyamat volt, hanem politikai projekt. És ahol az identitás tét lett, ott az együttélés könnyen konfliktussá vált. Lehet, hogy nem ezek a közösségek voltak „integrálhatatlanok”, hanem maga az integráció fogalma volt eleve ellentmondásos, sőt – irreális célkitűzés.

A jelenkor új idegenjei — például a kínaiak, az arabok vagy az afrikaiak — ismét más típusú bizonytalanságot hoznak. Nemcsak azért, mert ismeretlenek, hanem mert nem illeszkednek a korábbi tapasztalatainkhoz. Más időléptékben gondolkodnak, más hálózatokban működnek, más istenekhez fohászkodnak, gyakran nem látható módon kapcsolódnak a többségi társadalomhoz. És előjönnek a sztereotípiák: „az arabok bűnöznek”, „a kínaiak elveszik a munkánkat”, „az afrikaiak nem dolgoznak”. Itt már nemcsak az a kérdés, hogy ők hogyan alkalmazkodnak, hanem az is, hogy mi egyáltalán tudjuk-e, mit várunk tőlük.

És van egy közösség, amelyet nem is tudunk kategóriába sorolni. A cigányok esetében nem az a legnagyobb probléma, hogy „nem sikerült az integráció”, hanem az, hogy soha nem tudtuk eldönteni, mit akarunk tőlük. Vendégek? Állampolgárok? Különálló közösség? Asszimilálandó kisebbség? Az elvárások folyamatosan változtak, gyakran egymásnak is ellentmondtak. Így az együttélés nem közös úttá, hanem állandó félreértéssé vált.

Mindez visszavezet oda, ahol az idegenektől való félelem kezdődik: a biztonságérzethez. Egy társadalom, amely nem tudja, mit vár a saját jövőjétől, az idegenektől sem tud mit várni. A fejlett világ ma két rossz kérdés között őrlődik: demográfiai összeomlás vagy az idegenek befogadása. Mintha lenne jó válasz. Mintha bármelyik út megnyugtató lenne.

Talán ezért félünk az idegenektől. Nem azért, mert ők önmagukban veszélyt jelentenének, hanem mert rajtuk keresztül szembesülünk azzal, hogy a világ, amelyben eddig éltünk, már nem működik ugyanúgy, mint „a régi szép időkben”. Talán ez az a valaha volt világok közül ez az, amelyik a leggyorsabban változott is változik ma is. Habár a tatárjárás, vagy a török uralom túlélői ezt vitatnák.

A kérdés ott van. De válasz nincs. Ezért inkább félünk. És félve söpörjük a kérdést a szőnyeg alá.

Ha érdekel, hogyan jelenik meg ez a bizonytalanság és eltérő valóságérzékelés egy családi beszélgetésben, itt egy irodalmi feldolgozás: Kávészünet – Félelmeink

—————————————————————————————————————

Ez az írás a Montiverzum Miért félünk? sorozatának része, amely az emberi félelmek mögött álló társadalmi és gazdasági mechanizmusokat vizsgálja.