Spoiler: lesújtó. Mármint a véleményem. Ha felmentő ítéletre számítottál, rossz terembe ültél be. A Montiverzumban van másik ajtó is.

Mi romlott el, és mikor?

Ha brutálisan leegyszerűsítjük: a művészet addig működött, amíg dolga volt. Nem küldetése. Nem víziója. Dolga. És most jön az a kérdés, amit mindig feltesznek, amikor a beszélgetés kezd kényelmetlenné válni: „De mi van a művészi önkifejezés szabadságával?”

Nyugalom. Mindjárt odaérünk. De előbb tegyünk egy lépést hátra, és kérdezzük meg azt, amit udvariatlanság megkérdezni: Mi a francnak kell a művészet Történelmileg a válasz három verzióban létezett.

1. Örömre

Néhány tehetséges fickó rajzolt, faragott, énekelt. Magának. A családnak. A törzsnek. Bőven elég volt egy barlangrajz vagy egy termékenységi szobor. Többre nem futotta, mert a tehetség nem véd az éhhalál ellen. Ide tartoznak azok a ritka madarak is, akik piaci alapon meg tudtak élni a művészetből. Nem kegyből. Nem udvari megbízásból. Kevés ilyen volt. A filmművészet kivétel. Mindig kivétel.

2. Rendre

Évszázadokon át volt egy kristálytiszta modell:

• volt király,
• volt egyház,
• volt burzsoázia,
• és volt pénz.

A művész cserébe zenélt, festett, épített. Szépet. Felemelőt. Néha harciasat. A szerződés – többnyire íratlan – egyszerű volt:

• Te alkotsz.
• Mi fizetünk.
• A nép nem gyújt fel semmit, és boldogan fizeti az adót.

Ez nem cinizmus, hanem üzleti modell.

3. Lázadásra

Ez bonyolultabb, itt ne kapkodjunk!. Háromféle lázadót különböztetek meg: a finanszírozót, az „őfelsége lázadóját”, és az igazit.

3/a. A finanszírozó – azaz a filantróp

Itt álljunk meg egy pillanatra, mert ez fontos. A mecénás művet rendel. Ő tudja, hogy milyen művet és miért pont olyan művet.
A filantróp viszont az embert, azt alkotót finanszírozza.

Ha mecénás vagyok, leadok egy rendelést:

• Szűz Mária kisbabával, vagy Szűz Mária könnyezve
• jómunkásember ökölbe szorított kézzel, vagy Lenin portréra mosolygó arccal
• egyéb téma, ízlés és kurzus szerint.

Ha filantróp vagyok, akkor tudom, hogy hiába van (tisztességesen vagy kevésbé tisztességesen rabolt) pénzem, mert a művész olyasmit tud, amit én elképzelni sem tudok. Most komolyan: ha visszautazhatnék 350 évet az időben, hogyan rendelném meg Bach Brandenburgi versenyeit? Így?

„Figyu Johann, írjál mondjuk nyolc kamarazenekari darabot! Na jó, hat is elég lesz. Egy tucat zenész elég lesz, kábé ennyi udvari muzsikusom van.
Az első háromra itt van három zacsi arany. A negyediknél rukkolj elő valami formabontóval, és bizonyítsd be, hogy jobb vagy, mint az a túlhype-olt Telemann.”

Életszerű? Nem! Ha nem érted, mire gondolok: Youtube → Bach Brandenburg 4. Ha egy perc zenehallgatás után, ha még mindig semmi nem mozdult benned, akkor MOST kattints át a Montiverzum másik polcára.

3/b. Őfelsége lázadói

Ők azok, akik a belső furkálás során kiestek a zsíros pixisből. Tegnap még „köztiszteletben álló” művészek voltak, ma már nem férnek fel a szereposztó kanapéra. Ez a hagyomány ősi. Az ókori egyiptomiak már űzték. Ők meg talán a suméroktól tanulták. Kell ennél jobb bizonyíték, hogy mi magyarok a suméroktól származunk?
Ráadásul mi túltoltuk, zárójel bezárva.

Ők az alkalmi lázadók. Ismérveik:

• csak az előző generáció frizuráját utálják,
• gond nélkül bekerülnek az egyetemi tananyagba,
• a művükhöz kötelező használati útmutató jár, (páros oldalak – miért nem szeretjük? páratlan oldal – miért nem lőttük még tarkón?)
• a rendszer időről időre kitünteti őket („lám, mi a lázadókat is megbecsüljük”).

3/c. Az igazi lázadók

A valódi lázadás kockázattal jár. Optimista esetben: gyors máglyahalál (Giordano Bruno). Máskor: morális és egzisztenciális megsemmisítés, száműzetés, éhhalál, hajléktalanság, enyhébb esetekben börtön, kiátkozás, vagy csörgősapka. Szubjektív megítélésem szerint néhány igazi lázadó neve: Petőfi, Picasso, Kafka, Molière, Brecht, Morrison, Kubrick, Banksy.

A XX. századi zene esete

Két világháború végigsöpört Európán. A művészek fele meghalt. A mecénások, vagy filantrópok vagyona elpárolgott. Az egyház háttérbe szorult. A politika lángszóróval ment végig a nappalin. A művészet ott maradt hagyományos értelemben vett finanszírozó nélkül.

A rendszer nem szüntette meg a zenét. Nem zárta be az Operaházat. Nem lőtte tarkón a zeneszerzőket (most tekintsünk el Pol Pottól, Mao-tól és Kiméktől, ők a taxisofőröket is lelőtték). A rendszer ezt mondta:

• Van víziónk. (nem volt)
• Van pénzünk. (kevés, és valahogy mindig megtalálta a legrosszabb irányt)
• De csak a lojálisak kapják.

Innen indult az akadémiák, pályázatok, kurátorok, díjátadók nagyszerű belterjes világa. A kérdés egyszerű volt:

Tehetség vagy lojalitás? Meglepő fordulat: a lojalitás nyert.

Aztán egyszer egy igazán lojális művész – egy tízperces kávészünet 47. percében – feltette a kérdést: „Mi lenne, ha nem is a közönségnek írnánk zenét?”. Zseniális pillanat. A dallam gyanússá vált. A ritmus kompromisszum lett. Az élvezet kispolgári gyengeség.

Az új zene célja:

• bebizonyítani, hogy okos,
• elmagyarázni, miért nem élvezhető,
• megsértődni, ha valaki megkérdezi: „Jó, de ez most zene?”

Eredmény:
20–30 év zenei nyomortelep.
A közönség statisztikai hibává vált.
A taps lojalitási reflex lett.

Keleti megoldás: „induló van, elvtársak”

Ha nincs dallam, legyen induló. Ha nincs közönség, legyen kórus. Ha nincs választás, az igény majd megszűnik. Tízezer ember egyszerre énekelte, hogy boldog a munkás, vesszen az osztályellenség! A zene itt nem művészet volt, hanem hangos plakát.

(uppsz…a néni keze remélem nem fog beszorulni a fogaskerekek közé!)

Kérdés csak egy maradt: elvtársak…dolgozni ki fog?

Nyugati megoldás #1: mosószer, de dallammal

Nyugaton nem az állam, hanem a reklámipar jelent meg finanszírozóként. És csoda történt. Minden zenés lett:

• sör,
• mosószer,
• rágógumi,
• gyorsétterem,
• autó,
• óvszer.

Nem művészi ambícióból, hanem mert el kellett adni valamit, és a dallam mindig elad.

Nyugati megoldás #2: Rock around the clock

A 30-40 fős esztrád-zenekarok helyett megjelentek a kis létszámú 4-5 fős rock-bandák. Alacsony költségigénnyel. Töredék helyigénnyel – már egy közepes kocsmában zenélve is nyereségesek tudtak lenni. Filharmóniából városonként van egy, vagy kettő. Kocsmából rengeteg. A lemezkiadók még vergődtek egy darabig. Nem sikerült. Elindult a Rock ‘n Roll, a Beat, a Pop, a Rock, folytathatjuk…

A filmzene szerepe

Ha szóba kerül a filmzene, akkor kapából azt mondod: Ennio Morricone. De lépjünk hátra néhány lépést: Max Steiner még az 1930-as években feltalálta a hangulati zeneszerzést (most sírsz egy kicsit, most rettegsz egy kicsit). Még mindig nem Morricone jön, hanem Erich Wolfgang Korngold, aki észrevette, hogy mekkora slamasztikában van a kortárs klasszikus zeneszerzés, átnyergelt a filmzenére és behozta a későromantikus nagyzenekari pátoszt a filmbe.
És aki a filmzenei forradalmat végrehajtotta: Ennio Morricone: nem alárendelte magát a képnek, hanem társszerzői szintre emelte a filmzenét, amiből később kinőtt többek között John Williams, Howard Shore és Hans Zimmer. Így lett a filmzene a nagyzenekarok utolsó menedéke.

Mérleg

• Rachmaninovtól a Plattersig kb. egy emberöltőnyi zaj volt.
• Nem a tehetség tűnt el.
• A finanszírozó ment el, és a rendszer borult fel.

Amikor visszajött – reklám, film, pop formájában – a zene azonnal emlékezett arra, mi a dolga: nem okosabbnak lenni a világnál, hanem megszólítani azt.