2015, Budapest

A mai nap is úgy indult, mint általában: munkahelyi hiszti, határidők, energiaital. Aztán egyszer csak jött egy e-mail.

„Tisztelt Mr. Monti,
engedje meg, hogy ismeretlenül Önhöz forduljak! Közös ismerősünk, Mr. Sevim Shkurti ajánlotta, hogy vegyem fel Önnel a kapcsolatot, ugyanis Ön állítólag referenciát tud róla adni. Azt is mondta, hogy ha meglátja a Sevim Shkurti nevet, akkor már azonnal sejteni fogja, hogy milyen ügyben keresem Önt.
Tisztelettel: DRAB”

A jó öreg Sevim… kellett nekem megadnom a privát e-mail címemet!

„Tisztelt Mr. DRAB!
Az a bizonyos Mr. Sevim Shkurti egy bűnöző. Ült már börtönben kábítószerek és egyéb cuccok csempészete miatt Macedóniában. És elképzelhető, hogy egyéb csibészségek miatt más országokban is. Rövid ismeretségünk ideje alatt ellopta a kocsimat, igaz, ezt némi készpénz ellenében vissza is adta. Utolsó információm alapján becsületes megélhetése a koszovói albánoknak az EU-ba, nagyipari módszerekkel történő csempészete volt. Javaslom, hogy széles ívben kerülje el ezt a gazembert!
Tisztelettel: Mr. Monti”

Jött is a válasz.

„Mr. Monti, helyben vagyunk. A kérdésem az, hogy Mr. Sevim korrekt módon végzi-e a nem teljes mértékben korrekt munkáját? Nem akarok zsákbamacskát árulni, épp menekülök, vagy migrálok (ahogy ez Önnek kényelmesebb) és nincs más opcióm, mint a gyalogtúra, ha érti, mire gondolok. Mr. Sevim azért ajánlotta Önt referenciaként, mert azt mondta, hogy Önben némi örmény vér csörgedezik, én meg szintén az vagyok.
Tisztelettel: DRAB”

OK. Végül is nem tehetem meg, hogy ne segítsek csak egy picit a véremen, habár valami baromságba sem szeretnék belefutni.

„Mr. DRAB, kérem, vegye fel velem a kapcsolatot video-Skype-on! Xxxxxxxx001 user néven fog megtalálni, zárjuk rövidre az ügyet!”

– Üdv, Mr. Monti!
– Üdv, Mr. DRAB! Továbbra is ragaszkodik az anonimitáshoz?
– Talán önnek is jobb így.
– OK. Szóval?
– Szíriából, ezen belül Damaszkuszból jövök, feleségemmel és két gyerekemmel. Egy kamasz fiú és egy kislány. Egyetemet végeztem, Kairóban. Orvos vagyok. Illetve csak voltam. Vagy lennék. Keresztény örmény család vagyunk, de ennek sokáig nem tulajdonítottunk nagy jelentőséget. Csak hát… ön is tudja.
– Tudom. Háború van.
– Az. És mi még a szerencsések közé tartozunk. Amikor kitört a balhé, először Damaszkuszba mentünk, de látható volt, hogy ez nem lesz végállomás. Fogyott a pénzünk, semmi sem volt ingyen. Se víz, se kaja, se szállás, munka semmi. Úgyhogy innen is távoztunk.
– Damaszkusz nem volt elég biztonságos?
– Nézze, Mr. Monti, ha ön Budapesten lakik, és az ősellenség már Gödöllőnél vagy Vácnál tartana, mennyire tudna nyugodtan aludni? Mennyire tudna akár csak pár órára elmenni hazulról, mondjuk bevásárolni?
– Nagyjából semennyire.
– Érdekes. Én sem. Először Észak-Ciprusig jutottunk el, onnan Dél-Ciprusra, majd Görögországon és Macedónián át vezetett az út. A macedón–koszovói határon majdnem lebuktunk, onnan viszont sima út vezetett Szerbiába. A cél Hamburg. Elvileg ott lehet munkát szerezni, és talán legális papírokhoz is hozzájutni. Ha nem jön be Hamburg, ott van még Stuttgart. Vagy a napfényes Haiti. Meglátjuk.
– Ha jól értem, ön nem egy reménytelenül szegény ember. Miért nem próbálkozott hivatalos úton?
– A szír útlevél manapság nem jó ajánlólevél. Tegyük fel, besétálok a damaszkuszi reptérre, kérek egy jegyet Londonba. Felszállok. Heathrow-n úgy hajtanak el, mint egy nem kívánt magzatot. Mire hazapaterolnak, lehet, hogy a damaszkuszi reptér már az ellenség kezén van. Az, hogy mi lesz az én sorsom nem is érdekes, de a fiamat besorozzák, a kislányomból szervdonor lesz, a feleségemben fél hadosztály leli örömét. Nem kockáztathatok.
– Értem. És én mit segíthetek?

– Mr. Sevim vázolta az útvonalat. A szerb–magyar határ zűrös, de a szerb–bosnyák, a bosnyák–horvát, majd a horvát–magyar szakasz, ahol nem a Dráva a határ, gyalogosan járható. A horvát–szlovén viszont kerülendő, mert a szlovénok a „jószomszéd” horvátokkal most épp keménykednek, összeméregetik, hogy kinek hosszabb…a türelme.
– Ebben a témában azt kell mondanom, Mr. Sevim a szakember. A megoldás életszerűnek tűnik.
– Akkor belevágunk. Viszlát.
– Uram… ön nem véletlenül aleppói örmény?
– Majdnem. Kessabban születtem és nevelkedtem. Az egy, a szíriai örmények által lakott kisváros Aleppó és a tengerpart között.
– Na ne! Az én nagyapám is félig-meddig kessabi örmény volt.
– Megkérdezhetem, hogy hívták?
– Garabed Barujan.
– Hadd mutatkozzam be: Dr. Artur Barujan. Ezért a monogramom: DRAB.

Kedves olvasó, ha a montiverzum további történeteit is szeretnéd elolvasni:

– nagyapám történeteit ITT találod, én EZZEL kezdeném
– Erdély világa ITT nyílik meg, és én EZZEL indítanék
– a felnőtté válás és morális kalandok ITT, kezdésnek EZT ajánlom
– a világra tartott görbe tükröt pedig ITT, és talán EZZEL érdemes kezdeni