Jegesmedve egy kis jégtáblán a tengeren, mellette elhagyott piros baseballsapka, szürke ég és jeges táj.
Ez történt Vasilescu Gherasim szerint

Engem azért hívtak, mert értek az elektronikához.

Ez így nem pontos. Nem az van, hogy értek hozzá, mindössze nem félek tőle és ez nagy különbség.

Azt mondták, ipari kamerák vannak. Legalább húsz. Mondtam, rendben.

Azt mondták, ki kell iktatni őket. Mondtam, rendben, elsőre is megértettem.

Nem kérdeztem meg, hogy mennyi idő alatt kell ezeket kiiktatni, mert ilyenkor mindig azt válaszolják: „nagyon gyorsan”. Meg milyen sorrendben…”ahogy alakul”. Tudtam, hogy ezektől a pancseroktól nem kapok korrekt szakmai válaszokat.

Amikor megláttam az első kamerát, rögtön tudtam, hogy minőségi cuccal van dolgom. Sőt…lesz dolgom azt követően is, hogy kiiktatom őket, mert az ilyet nem szokás otthagyni.

Leszereltem az elsőt. Nem volt nehéz, mivel rosszul volt felrakva (a kamera fele csak a falat nézte). Ez gyakori az olyan helyeken, ahol sok a pénz és kevés az ízlés.

A másodikat leverte a partvissal a beépített emberünk. Kár volt érte. A harmadik már rutinból ment. A negyediknél elkezdtem számolni, hogy hány darab férhet el egy csónakban.

ALT szöveg

Közben hallottam, hogy az egyik sámán énekel, a kutyák meg nyüszítenek. A kutyák helyett én is ezt tenném. Felvettem a fülhallgatót és manele-t hallgattam.

Jött az egyik inuit és megzavart azzal a kérdéssel, hogy hogyan tudnának bejutni a pánikszobába. Ezzel felidegesítettek, mert nem erre szerződtem. Erősködtek, hogy jönnöm kell, mert nincs kulcs, nincs pajszer, elfelejtettek dinamitot hozni, nekem meg ugye…ebben is van tapasztalatom. Jelzem – évek …na jó….hónapok óta „tiszta” vagyok, szóval kikérem magamnak, hogy én amolyan álkulcsos besurranó fajta lennék. De mivel valóban van némi tapasztalatom ezen a területen is, ezért odaböktem, hogy nézzétek meg a lábtörlő alatt. Két perc múlva már jöttek is a pasival meg a nejével.

Egy idő után jött az egyik inuit, aki azt mondta, sietni kell, mert már hívták a taxit. Megkérdeztem, hova. Azt mondta: a kikötőbe. Jeleztem, hogy most gyújtottam rá erre a márványasztalon talált finom szivarra, és ezt vétek lenne csak úgy elnyomni.

A taxi csomagtartója nem volt elég nagy és ez komoly problémát jelentett. A kamerák elfértek volna. A kábelek is. A fűnyíró és az ágaprító már nem. Kipakoltam a cuccokat a csomagtartóból, majd intettem, hogy vigyék a pasit és a kedves nejét, én hívok egy másik taxit, amelyik nagyobb csomagtérrel rendelkezik.

Azt mondták, a First Lady-vel nem tudnak mit kezdeni. Mondtam, hogy akkor itt maradhat velem, legalább majd segít pakolni. És valóban segített. Utána mondtam neki, hogy most már mehet, amerre gondolja. Elment.

Kérdezték, tudom-e, mi történt az elnökkel. Nem értem…milyen elnökkel? Mármint kinek-minek az elnökével? De nem érek rá ilyen kérdésekkel foglalkozni, mert egyre több komoly megkeresést kell kezelnem. Most is utaznom kell.

-Hova?

-Phenjanba!

Ne maradj le az új novellákról!

Havonta 1-2 email, semmi spam!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük