Bécs, 1933
-Uraim, szót kérek! A cionista zsidó közösség tagjai meglepetten fordultak a szalon résnyire nyílt ablaka felé.
-Nicsak, egy fiatal gój, aki beszél jiddisül…
-Uraim, nagyon fontos lenne, hogy meghallgassanak. Élet-halál kérdése.
-Fiatalember, nem adakozunk, szóval ne reménykedjen! Meg életet sem mentünk. Pláné nem a magáét.
-Uraim, én és a barátom az önök életét szeretnénk megmenteni.
A népes baráti társaság harsány kacagásban tört ki, de a fiatalember általános meglepetésre szélesre tárta az ablakot és határozott mozdulattal belépett rajta.
-Uraim, önök rettenetesen nagy veszélyben vannak. Hitler mindannyiukat meg fogja ölni. Én meg azért vagyok itt, hogy önök közül minél többet megmentsek. Addig kell lépniük, ameddig nem késő.
A karma ellen nem használ józan ész
-Nézze fiatalember, ez itt Ausztria. Hitler ott van Németországban. Innen nézve olyan messze, mint egy hullócsillag.
– A csillagok is lezuhannak. És ha ránk esnek, nem lesz idő menekülni.
-Nézze fiatalember, mit tud maga a pogromokról, vagy népirtásról, hogy nekünk itt erről próbál mesélni?
-Örmény vagyok, huszonhat éves. A nagyszüleimet, majd a kisöcsémet a szemem láttára verték agyon. Apám, anyám egy halálmenetben pusztultak el a szíriai sivatagban. Egy nap alatt veszítettem el mindent, amit szerettem. És ma ugyanazt az arcot látom Hitlerben, amit akkor Enver Pasában.
-Álljon meg a menet…én is hallottam erről az örmény izéről, persze azt az egy millió embert ugye maga sem hiszi el…de azt mondja, hogy ön huszonhat éves…az azt jelenti, hogy az úgynevezett népirtás idején nyolc éves volt. Hm…viszontlátásra – és ez vonatkozik a néma barátjára is, aki ott toporog az ablak előtt.
– Uraim… sajnálom. Viszontlátásra! És az ablak helyett a távozás méltóságteljesebb módját választotta, az ajtón keresztül. A folyosó végén még bánatos arccal visszanézett, így nem vette észre a pincébe vezető lépcsőket. A fájdalmat mindig is jól bírta, de most kifordult a térde, és a sokktól egy pillanatra eszméletét veszítette. Egy fiatal lány segített neki lábra állni.
– Uram, hallottam, amit mondott. Elkísérem az orvoshoz, közben elmagyarázná, hogy mire gondolt?
-Ne zavartassa magát kisasszony. A barátom majd segít, de magam is el tudok bicegni.
-Uram… perceken át beszélt húsz férfihoz, de senki sem hitt magának. Erre itt vagyok én, meghallgatnám, és pont engem küldene el? A Talmud írja: „Aki megment egy embert, az az egész világot menti meg.” Hát itt vagyok én. Félek. Szeretnék nem meghalni.
A fiatalember belátta, hogy néhány ember egyszerűen nem akar megmenekülni. Talán mert a végzetük erősebb a józan eszüknél. Néha viszont egyetlen ember megmentése is elég egy napra. Például itt van ez a lány.
A bennem csörgedező magyar vér
A beszélgetést követő egy éven belül az örmény fiatalember megszöktette és feleségül vette a zsidó lányt. Mivel mindketten istenhívők voltak, ezért keresniük kellett egy befogadó egyházat, így három évvel később édesanyám már magyar reformátusként látta meg a napvilágot.
Az ablak előtt toporgó „néma barát” egy Mussolini elől menekülő olasz kommunista-anarchista, aki a magyar nyelvet a hadifogságban tanulta meg. Állítólag Rommelt (igen, ő már az első világháborúban is briliáns katona volt) még a háromszoros létszámhátrány sem gátolta meg abban, hogy bekerítse és fogságba ejtse az ő olasz egységének legjavát. Ezt mi magyarok isonzói áttörésnek ismerjük, az olaszok meg szemlesütve a Caporetto-i összeomlásként emlékeznek rá. Mivel olasz kommunista-anarchista istentagadó volt és szíve legmélyéről utálta a katolikus egyházat, ortodox hitű felesége viszont ragaszkodott ahhoz, hogy legyen egyházi esküvőjük, így frigyük gyümölcse – az én apám – magyar reformátusként jött a napvilágra.
Halálos ágyán is csak annyit mondott, hogy ha nagyon kíváncsiak vagyunk az igazi nevére (ami az enyém is), akkor az megtalálható az egyik isonzói emlékmű márványlapján a hősi halottak nevei között. Az ő neve a névsorban a 13-ik. Méghogy nincs babona – a halál ezt alaposan benézte! Ő egy ideig még úgy gondolta, hogy jelentkezik az olasz hatóságoknál, hogy tévedés történt, de rájött, hogy halottnak lenni nem is olyan rossz dolog, különösképpen akkor, ha az ember meglehetősen élőnek érzi magát, viszont ég a talaj a talpa alatt. A kommunistáknak pont ilyen ember kellett, aki hivatalosan nincs is.
Lehet-e a gén-koktélt még jobban megkeverni?
Ex-zsidó nagyanyám hamis papírjait természetesen a nyomdász kommunista-anarchista nagyapám intézte. Nem ingyen. Zsidó nagyanyám eredetileg Kölnben született, papíron viszont Budapesten, mindkettő elég nagy város ahhoz, hogy el lehessen maszatolni a múltat. Olasz nagyapám sokáig féltve rejtegetett hagyatékában több tucat különböző névre szóló hamis iratot találtunk – mindet az ő fényképével és aláírásával. Soha nem tudtuk meg az igazi nevét, sem azt, hogy mikor és hol született. Vagyis az én családnevem nem más, mint egy vicces természetű anarchistának a munkásmozgalmi fedőneve. Mert ugyebár a családnév apáról fiúra száll.
A bécsi zsidó összejövetel tagjai közül (legalábbis nagyanyám legjobb tudása szerint) senki sem érte meg a háború végét. Milyen furcsa véletlenek egybejátszása kellettek ahhoz, hogy én megszülethessek? A választ nem egyetlen novellában fogod megkapni, hanem sok kis mozaikockában.
Reflexió – Beszélgetések Bécsben
Ez a novella nem a holokausztról és nem is az örmény népirtásról szól, hanem arról a pillanatról, amikor az ember még dönthetne – és nem teszi.
A történelem egyik legnagyobb téveszméje, hogy a katasztrófák hirtelen történnek. Valójában mindig van egy hosszú, kínos előszobájuk: beszélgetések, legyintések, udvarias mosolyok, kifogások, statisztikai viták. A novella bécsi szalonja ennek az előszobának a tökéletes metaforája. Nem gonosz emberek ülnek benne, hanem józanok, műveltek, tapasztaltak. Olyanok, akik már „láttak ezt-azt”, és ezért pontosan tudják, hogy most épp nincs ok pánikra.
A fiatal örmény férfi nem próféta, nem hős, nem politikai aktor. Ő egy túlélő, akinek a teste és az emlékezete már tudja azt, amit az értelem még tagadni próbál: hogy a történelem nem ismétli önmagát, hanem folytatja. Más arcokkal, más egyenruhában, de ugyanazzal a tekintettel. Amikor Hitlert Enver Pasához hasonlítja, nem analógiát állít, hanem tapasztalatot közöl. És ez az a nyelv, amelyet a szalon nem ért – vagy nem akar érteni.
A novella egyik legkeményebb mondata nem hangos, hanem szinte mellékes: „Talán mert a végzetük erősebb a józan eszüknél.” Ez a mondat nem ítélkezik, csak rögzít. A végzet itt nem misztikus erő, hanem kényelmes narratíva: hogy „velünk ez nem történhet meg”, „mi be vagyunk ágyazva”, „ez Ausztria”. A józan ész pedig gyakran nem az életet védi, hanem a megszokást.
A történet fordulópontja nem a szalonban történik, hanem a folyosón. Ott, ahol már nincs közönség, nincs státusz, nincs vita. Csak egy fiatal nő, aki kimondja a legegyszerűbb és legnehezebb mondatot: „Félek. Szeretnék nem meghalni.” Ez a mondat mindent elsöpör: ideológiát, statisztikát, történelmi relativizálást. És itt válik világossá a novella morális tengelye: nem a tömegek megmentése a kérdés, hanem az egyes emberé.
A későbbi családtörténet – az örmény, zsidó, olasz és magyar szálak abszurd, mégis logikus összefonódása – azt mutatja meg, hogy a túlélés ritkán hősies. Gyakrabban furfangos. Hamis papírok, fedőnevek, vallásváltások, „tévedésből” halott emberek: mindez nem erkölcsi gyengeség, hanem válasz egy embertelen rendszerre. A Montiverzumra jellemző groteszk humor itt nem old, hanem élesít: rámutat arra, milyen vékony a határ identitás és szerep között, ha az élet a tét.
Ez a novella végső soron azt mondja ki, hogy egy ember döntése valóban képes jövőket formálni. Hit, szeretet és túlélési lelemény nem külön erények, hanem ugyanannak a mozdulatnak a különböző nevei.
Ez a szöveg végső soron nem a múltról beszél, hanem arról, hogy a történelem mindig előbb kopogtat — és csak később rúgja be az ajtót.
A zaporozsjei kozákok levele – és mi köze van ennek a festménynek a fenti novellához?
Budapest, 2025
Az ember néha egészen jelentéktelen okból áll meg egy képnél. Nem azért, mert szép. Nem is azért, mert különösen tetszik. Hanem mert van benne valami ismerős, amit nem tud hova tenni. Így álltam most is a képernyő előtt, a saját novellám Beszélgetések Bécsben illusztrációját nézve. A nevető férfiak, az asztal, a harsány arcok, és az a háttérben álló nő, aki nem nevet. Néztem, és egyszer csak megütött a felismerés:
– Én ezt a képet már láttam. Nem ezt a képet. Hanem ezt a kompozíciót. Ugyanezt az energiát. Ugyanezt a nevetést.
És akkor hirtelen ott voltam újra Kolozsvárt, a hetvenes években, egy kiállítóteremben, ahol a világ száz híres festményének élethű reprodukcióit állították ki. Édesanyám kézen fogva vezetett végig a termeken. Fárasztó volt. Túl sok kép, túl sok ember. Túl sok csöndes figyelmeztetés, hogy „ne érj hozzá”.
Volt ott Guernica, néhány El Greco, talán egy Raffaello, egy félresikerült Van Gogh, egy Velazquez, meg Rembrandt híres Éjjeli őrjárata. Attól féltem. Nem tudtam megmondani, miért, csak azt éreztem, hogy azok az emberek bármikor kiléphetnek a képből. És voltak Tonitza-féle gyermekportrék. Szomorú szemű gyerekek, akiket nem akartam nézni, mert úgy éreztem, mintha tükörbe néznék.
És itt nyitnék egy mellékszálat. Volt ott egy Georgia O’Keeffe is. Előtte megálltak az emberek. Nem csöndben. Nem áhítattal. Hanem poénkodva. Valaki szerint beázott fal volt, amit így próbálnak eltüntetni. Más szerint ígéretes kezdet egy tízezer évvel ezelőtti barlangrajzhoz. Akadt, aki nem arra volt kíváncsi, hogy „mire gondolt a művész”, hanem arra, hogy mit szívhatott. Volt, aki visszakérte volna a jegy árát. Más aggódott, hogy „csak a gyerekek ne lássák”, mert a Tiziano-akt az rendben van, de ez már túl sok. Nevettek. Cinikusan, felszabadultan, kicsit zavartan.
Gyerekként nem értettem, miért. Ma már igen. Nem azért, mert a kép „rossz” lett volna. Hanem mert a forma levált a tétjéről. A letisztultság önmagában kevés volt ahhoz, hogy kapaszkodót adjon. És amikor a mű nem kérdez vissza, nem provokál, nem szorít sarokba, csak ott van – akkor az ember ösztönösen viccelni kezd. A nevetés ilyenkor nem felszabadulás, hanem menekülés. Hát, ettől a képtől igenis kellett menekülni. Minél messzebb.
De volt egy kép, amihez mindig visszamentem. Egy asztal körül ülő, hangosan, összevissza, a már-már gyomorfájdalommal és kiakadt állkapoccsal küszködő nevető férfiak. A kép címe hosszú volt, nehezen jegyeztem meg: valami a zaporozsjei kozákokról és a török szultánról. Megkérdeztem.
Ilija Jefimovics Repin: A zaporozsjei kozákok levelet írnak IV. Mehmed szultánnak
– Miért kacagnak ezek az emberek?
– Mert vicces levelet írnak – mondta édesanyám.
– És mi olyan vicces ebben a levélben?
– Mert nagyon csúnya, sőt goromba szavakkal illetik a török szultánt.
Ez nem volt elég.
– De miért írnak nagyon csúnya szavakat?
– Mert készülnek meghalni, úgyhogy úgy gondolják, úgyis mindegy – sóhajtott édesanyám.
Ezen meglepődtem:
– Ha meg fognak halni, miért nem sírnak inkább?
– Attól nem fognak kevésbé meghalni – mondta.
Megnéztem a képet. A nevető arcokat. A csillogó szemeket.
– Miért fognak meghalni?
– Mert egy teljesen reménytelen harcra készülnek.
– Miért nem inkább a saját édesanyjuknak írnak levelet, ha amúgy is meghalnak?
Nem emlékszem, mit válaszolt. Csak arra emlékszem, hogy továbbhúzott, és azt mondta, „menjünk már, kisfiam”.
Évtizedekkel később, most, 2025-ben, a képernyő előtt állva jöttem rá, miért nem hagyott nyugodni az a kép.
A kozákok nem hittek abban, hogy túlélnek. És éppen ezért voltak szabadok. A nevetésük nem optimizmus volt. Nem remény. Hanem az a pillanat, amikor az ember már nem próbál megalkudni a halállal. Amikor nem kér kegyelmet. Amikor eldönti, hogy ha már elkerülhetetlen, akkor legalább megadják a módját.
És most értettem meg a saját novellámban szereplő bécsi szalon nevető férfiait is. Ők abban hittek, hogy nincs baj. Hittek abban, hogy Hitler messze van. Hittek abban, hogy ez Ausztria és akkor ez kóser. Hittek abban, hogy a világ, amelyben élnek, nem omlik rájuk egyik napról a másikra. Két hamis feltevés, mekkora különbséggel!
Az egyik oldalon emberek, akik nem hittek a túlélésben – de ezért „all-in” mindent megtettek, hogy elkerüljék a végzetet. Blöfföltek egy jó nagyot és bejött. A másikon emberek, akik a biztonságérzetük hamis tudatában nem hittek a közelgő veszélyben – és pont ez okozta a végzetüket. Micsoda pókerjátszma az élet!
A nevetés ugyanaz. A következmény végzetesebb nem is lehetett volna. Lehet, hogy a kozákok végül nem haltak meg mind. Lehet, hogy a bécsiek közül is túlélhetett néhány.
De a képek nem erről szólnak. Hanem arról, hogy mikor és mire reagál az ember: a valóságra, vagy arra, amit szeretne igaznak hinni.
Kedves olvasó, ha a montiverzum további történeteit is szeretnéd elolvasni:
– nagyapám történeteit ITT találod, én EZZEL kezdeném
– Erdély világa ITT nyílik meg, és én EZZEL indítanék
– a felnőtté válás és morális kalandok ITT, kezdésnek EZT ajánlom
– a világra tartott görbe tükröt pedig ITT, és talán EZZEL érdemes kezdeni
De ha csak arra vagy kíváncsi, hogy nagyapa hogyan élte túl az örmény népirtást, akkor EZZEL a történettel folytasd az olvasást!
Még mindig hidegrázósak ezek a történetek. Időnként úgy érzem, hogy mi még mindig egy skanzenban élünk és ehhez a korhoz képest nem is zajlik körülöttünk az élet. Másik oldalról persze meg azt hiszem ennek inkább örülni kell.
Száz évvel ezelőtt az embereket gyilkológépezetek semmisítették meg. Manapság ez nem igazán optimális megoldás, elvégre minden kormányzatnak szüksége van adófizetőkre. Bőven elég az, ha az emberek 95%-a elbutul.