A bridzsversenyre indulva idejében megvásároltam az óvszert. Pedig egy pár meleg zokni indokoltabb lett volna.

FONTOS: Ennek a novellának van egy előzménytörténete: Sophie, a hurrikán. Javaslom, hogy olvasd el, mielőtt hozzáfognál A nagy utazáshoz!

Bukarest, 1987

A Gara de Nord állomására mindig úgy emlékszem vissza, mintha valaki direkt egy rossz szovjet film díszletét próbálta volna megépíteni, csak útközben elfogyott volna a pénz, a festék és a remény. Az ember nagyon be kellett legyen lőve, ahhoz, hogy ezt szépnek lássa – de ne szaladjunk előre!

Amikor elindultunk, még egészen másnak képzeltem ezt az utat.

Sophie Kanadából érkezett Erdélybe valamiféle nemzetközi bridzsprogram keretében. Hogy pontosan hogyan keveredett Kolozsvárra, azt sosem értettem teljesen, de nem is fontos. A lényeg, hogy ott, a kolozsvári challenger versenyen ellenfélként néztünk farkasszemet, de a bukaresti versenyre már együtt utaztunk, közös kétszemélyes hálókocsiban. Az első dolog, amit becsomagoltam az óvszer volt, de Sophie hamar lehűtötte a kedélyeket:

-Az egész éjszakát arra fordítjuk, hogy megtanítsd nekem a licitrendszereteket, én meg a lehetőségeidhez képest megtanítsalak téged lejátszani.

Ez hideg zuhanyként ért. Bár a zuhany legalább meleg szokott lenni. A román hálókocsi viszont nem. A fűtés gyakorlatilag nem működött, a kalauz meg csak a vállát vonogatta.

-Fűtés? Persze, hogy van! Az első osztályon. Maguknak meg azt ajánlom, hogy bújjanak össze, mert hosszú még ez az út Bukarestig!

Sophie értetlenkedve nézett először a kalauzra, majd rám:

-Összebújni? Nálunk Kanadában ilyenkor fürdőruhában napoznak az emberek. Holdfénynél.

Ezzel visszatért a bridzshez. Én viszont hajnalra olyan állapotba kerültem, hogy még a legpuhábbnak gondolt testrészemen is diót lehetett volna törni.

És amikor azt gondoltam, hogy a hálófülkénél hidegebb dolog nincs is, akkor a Gara de Nord-on be kellett látnom, hogy “de bizony van”. Ráadásul mindenfelé kisebb-nagyobb szemétkupacok, gyanús kinézetű önkéntes taxi-dílerek, mezítlábas kolduló kisgyerekek (úristen, hogyan nem fagynak hozzá a kövezethez?), ambuláns élelmiszer- és szotyola árusok rontották az összképet. Az egyetlen üde színfolt egy kis stand volt “Európa legjobb péksüteményei” felirattal – csak sajnos áruhiány miatt zárva volt. Ránézésre, nem tegnap óta.

-Mondjuk…ez teljesen rendben van – jegyezte meg Sophie körülnézve. – Mások már figyelmeztettek, hogy Bukarest nem egészen olyan lesz, mint a képeslapokon, de egy inuit falu külterületéhez képest mégis kifejezetten barátságos. Persze csak azt követően, hogy azt feldúlták a jegesmedvék.

Sophie intézte a szállásfoglalást: közös szobában leszünk (!), de külön ágyakban. A szobában nagyjából ugyanaz a hőmérséklet uralkodott, mint odakint, de legalább nem fújt be a szél. Csak egy kicsit. 

A reggelinél hideg rántottát, hideg pirítóst és hideg kávét szolgáltak fel. Sophie egy ideig csendben nézte a tányérját, majd megkérdezte:

-Ilyen izét szokták enni a helybeliek reggelire?

-Én ragaszkodni szoktam ahhoz, hogy a kávé forró legyen, de ízlése válogatja. A főétkezés majd ebédidőben lesz. Jó hír, hogy az étlapon levő pacalleves viszont akár hidegen is fogyasztható.

-Pacalleves? Csak nem inuit származású a séf? Úgy döntöttem, hogy nem is vagyok éhes…

Étlen-szomjan vetettük bele magunkat a taktikai felkészítés célegyenesébe. Egyfajta vizsga volt. Katasztrofálisan sikerült. Ő nem tudta észbe tartani a licit kulcselemeit, én meg szerinte gyengébben tudok játszani, mint azt a legsötétebb rémálmaiban gondolta volna.

-Nézd, én nem kérem azt, hogy Giorgio Belladonna vagy Benito Garrozzo szintjén bűvöld a kártyát. Én magam sem vagyok az ő szintjükön. De te…te még a saját szintedet sem éred el. Körülnézek, hátha találok egy másik partnert – közölte Sophie teljes nyugalommal és köszönés nélkül távozott.

Nem tudom, ezt taktikai nyomásgyakorlásnak szánta-e, vagy tényleg komolyan gondolta. Mindenesetre nem járt sikerrel, úgyhogy lógó orral tért vissza, kénytelen volt velem beérnie.

Ekkorra már mindketten olyan szinten átfagytunk, hogy sürgősen szükség volt valami belső fűtésre. Lementünk a bárba.

Vodkával indított, de azt hitte, hogy oldószer, azonnal látványosan kiköpte.
A sör kissé fanyar volt, de legalább langyos. Sophie azt sem kedvelte.
Aztán végre találtunk egy jóféle portói bort. Persze dollárért bármit. Gyengébbek kedvéért mondom: a portói bor csak nevében bor, mert alaposan fel van turbózva skót whiskey-jel. Ezért van az, hogy a portói boroknak skót nevük van. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy nem gyerekeknek való ital. Nagyon nem.  

Sophie megivott belőle egy egész üveggel és ez szemlátomást jó hatással volt a hangulatára, úgyhogy még kért egy kis lélekmelegítőt. 

A pincér kacsintott egyet és egekbe dicsérte a nagymamája által készített cujkát. Történetesen volt nála néhány kétes tisztaságú, garantáltan zárjegymentes üvegcse. Csak nekünk, csak most féláron (mihez képest?). Sophie az első negyed litert úgy húzta le, mintha az anyatej lett volna és még elvitelre is kért belőle, arra az esetre, ha véletlenül megszomjazna.

Kicsit aggódtam, de jelezte, hogy teljesen jól érzi magát, bírja az alkoholt, ugyanis anyai felmenői aranyásók voltak Klondikeban. Úgyhogy most visszavonul a szobába átöltözni.

Ezt a kis intermezzót kihasználva elmentem meleg zoknit vásárolni. Mire visszaértem a szobába, Sophie a szőnyegen feküdt, mereven, mozdulatlanul. Megrémültem, riadtan hívtam a recepcióst.

-Meghalt…közölte egy vérbeli szakember egyszerűségével.

-Mit lehet tenni? Hátha még vissza lehetne hozni…maguknak sem lenne jó reklám, ha lepedővel letakarva vinnék ki a vendégek szeme láttára!

-Az lehet, hogy a szállodának szar lesz, de az hétszentség, hogy én nem fogok a szájába levegőt fújni, mert este még kocsit kell vezetnem és ki tudja, hogy hány bár nyomáson van benne a pálinkagőz.

Mentőt hívtam.

A detoxban közölték, hogy túléli, de épp csak-hogy. Sophie szerint természetesen minden az én hibám volt, látnom kellett volna, hogy túltolta a folyadékbevitelt..

-Milyen férfi vagy te, hogy nem tudsz vigyázni egy olyan hölgyre, mint én?

Dühös lettem.

-Tudod mit? Huszonnégy óra alatt pikk dámából treff kettes lettél!

-…

-És ugye tudod Sophie…az Intercontinentalban mostanra már el is indult a verseny. Nélkülünk.

Néhány percig csendben ültünk egymás mellett a detox egyik kopott műbőr padján, majd elsírta magát. Megtörölte a szétfolyt sminkjét és halkan megkérdezte:

-Mondd Monti…szerinted ilyenkor mit szoktak csinálni a vigaszra szoruló emberek?

Reflexió

A „Nagy utazás” egyik rejtett rétege valójában nem a hideg, nem Bukarest és még csak nem is Sophie. Hanem két teljesen eltérő civilizációs reflex találkozása egy fűtetlen román hálókocsiban.

Sophie kultúr-rasszista.

Nem gonosz értelemben. Inkább ösztönösen. Mindenre úgy reagál, mint egy ember, aki számára természetes, hogy a világ működik:

-a kávé meleg,

-a reggeli ehető,

-a fűtés működik,

-a vodka vodka,

-és az emberek nem fagynak meg a saját szállodai szobájukban.

Monti viszont kultúr-túlélő.

Ő nem védi ezt a világot. Nem magyarázza. Nem próbálja megszépíteni. Egyszerűen ismeri a szabályait. Tudja, hogy:

-a kávé csak rövid ideig meleg és néha költségtakarékossági okokból fel van javítva malátával,

-a langyos sör még mindig jobb, mintha egyáltalán nem lenne,

-fűtés csak az első osztályon van, ha van egyáltalán

-és néha egy pár vastag zokni fontosabb, mint egy doboz óvszer.

Ezért érdekes, hogy végül nem Monti omlik össze, hanem Sophie.

A kulturális fölény ugyanis addig működik, amíg a világ legalább nagyjából együttműködik az emberrel. De amikor hideg van, káosz van, nincs rendszer, nincs kapaszkodó — akkor hirtelen felértékelődik az improvizáció képessége.

A kelet-európai ember egyik furcsa szuperereje pontosan ez: folyamatosan kételkedik abban, hogy a világ működni fog. Ezért ő ritkábban is omlik össze, amikor kiderül, hogy tényleg nem működik.

Ha a montiverzum további történeteit is szeretnéd elolvasni:

– nagyapám történeteit ITT találod, én EZZEL kezdeném
– Erdély világa ITT nyílik meg, és én EZZEL indítanék
– a felnőtté válás és morális kalandok ITT, kezdésnek EZT ajánlom
– a világra tartott görbe tükröt pedig ITT, és talán EZZEL érdemes kezdeni