Tavasszal sikeresen vettem fel a harcot a levéltetvek és a monília ellen. Azzal viszont nem számoltam, hogy a négy meggyfa nyáron hálából töméntelen mennyiségű meggyet fog teremni. Egy részét leaszaltam, más részéből a feleségem lekvárt és kompótot készített. Miután elfogytak a befőttes üvegek, a maradékot kimagoztam és lefagyasztottuk. Majd kitaláljuk, mi lesz vele. Amikor a fagyasztó is megtelt, néhány rekesznyit eladtam. Feketén. Számla nélkül.
Megjegyzem, hogy már a kampány elején is minden meggylében úszott. Minden ragadt. A vége felé már azzal a gondolattal kacérkodtam, hogy kivágom a fákat és soha többé nem fogok meggyet enni. Közben eszembe jutott egy régi történet.
Szamosújvár, az 1970-es évek.
A történet azokban az időkben játszódik, amikor a párt még hitt a saját fontosságában, az emberek pedig többnyire egyáltalán nem. Egyik délután nagyapa különösen jókedvűen érkezett haza.
– Képzeld, örmény vendégek érkeznek Szamosújvárra.
– És? – kérdezte nagymama.
– És szeretnének meglátogatni.
– Téged?
– Úgy néz ki.
Nagymama letette a fakanalat.
– Hányan?
– Nem tudom. Néhányan.
– Néhányan? A múltkor is annyian jöttek, hogy nem tudtuk mindet leültetni.
– És gond volt ez? A gyerekek ültek az anyjuk ölébe, a felnőtt férfiak meg a teraszon dohányoztak.
Néhány nappal később kiderült, hogy a történet nem ilyen egyszerű.
Néhányan ugyanis rossz néven vették, hogy a szovjet-örmény küldöttség tagjai magánprogramot szerveznek maguknak ahelyett, hogy elvtársias légkörben a szép sarló-kalapácsos vörös zászlók alatt a városházán vacsorázzanak. Így elmaradnak a szép terítékek, a hosszú beszédek, a közös fényképek, kézfogások, minden, ami egy szocialista városvezetés számára jelentőséggel bír.
Elkezdődött az ideológiai hadviselés, a vendégek azonban makacs embereknek bizonyultak. Közölték, hogy ők mégis inkább nagyapánál vacsoráznának. Punktum.
– És mit fogunk adni nekik? – kérdezte nagymama.
– Ennivalót.
A válasz nem nyugtatta meg nagymamát.
Néhány nappal később újabb üzenet érkezett. A városháza beleegyezett a „privát” vacsorába, egyetlen feltétellel: a menüt a városházán döntik el és ami a legfontosabb: a desszert kandírozott meggyes sütemény kell, hogy legyen.
Nagymama először azt hitte, rosszul hall.
– Micsoda?
– Kandírozott meggy.
– Miért?
– Állítólag ősi örmény specialitás. De nem az – mondta nagyapa.
– Én sem hiszem – mondta nagymama. Ráadásul nagyjából már ki is futottunk a meggy-szezonból. Ami meggyet most a piacon tudnék venni, azt már dongják a darazsak, szállják a muslicák. A kandírozott meggyhez ropogós, édes meggy szükséges.
A városházát azonban a valóság soha nem zavarta különösebben. A kandírozott meggy maradt kőbe vésve. Másnap megkezdődött a nagyüzem. Én meggyet aszaltam és magoztam, nagymama szirupot főzött, kavart, meggyet kóstolt (legnagyobb örömömre a savanykás íz miatt ilyenkor mindig furcsán behunyta a jobb szemét és elhúzta a szája szélét, mintha személyes sértésnek venné a meggy viselkedését), szitkozódott egy keveset, majd újrakezdte.
A konyha lassan hadszíntérré változott. Minden ragadt. A lábos ragadt. Az asztal ragadt. A kilincs ragadt. A nadrágom ragadt. Valószínűleg még a macska is ragadt volna, ha elég közel merészkedik.
A kandírozott meggy azonban ocsmányul nézett ki és nem is akart kandírozódni.
A tervezett vacsora előtti napon már egyértelmű volt, hogy baj van. Nagymama a konyhában állt, a szeme vörös volt. A meggylé csendesen csöpögött az asztal széléről.
Akkor nagyapa rám nézett.
– Kisfiam, szaladj át Magdi nénihez!
– Miért?
– Hozz el tőle egy csomagot!
– Milyen csomagot?
– Azt majd ő tudja.
Magdi néni cukrász volt és mint minden jó cukrász, előre tudta, hogy az élet előbb-utóbb kérni fog tőle egy csodát. A csoda egy nagy doboz kandírozott meggy formájában várt rám.
Amikor visszaértem, megkezdődött az akció. A sikertelen próbálkozások eltűntek. A sikeresek megjelentek.
Én pedig a rám bízott szerepet játszottam.
– Nagymama! Nézd csak!
– Mi az?
– Ez egész jól sikerült!
Nagymama közelebb hajolt.
– Tényleg?
– Szerintem igen.
Kóstolt egyet, aztán még egyet. Az arcán lassan megjelent a bizonytalanság.
– Furcsa…
– Mi furcsa?
– Mintha jobb lenne, mint az előzőek.
– Gyakorlás kérdése – mondtam, kissé bizonytalanul.
A mondatot nagyapától tanultam.
Aznap este a meggy úgy döntött, hogy hagyja magát kandíroztatni, így a család becsülete megmenekült.
Magdi néni hallgatott. Én hazudtam, mintha kottából olvasnám. Nagyapa pedig úgy tett, mintha semmiről sem tudna.
Aztán reggel jött a küldönc a hírrel, hogy az örmény küldöttség programja váratlanul megváltozott. Mégis a városházán vacsoráznak.
Néhány perc múlva újabb üzenet érkezett.
A kandírozott meggyes süteményt viszont szívesen átvennék.
Néhány másodpercig csend volt. Aztán nagyapa vállat vont.
–Nem eladó!
A kandírozott meggyet még hetekig ettük és minden egyes falatban ott volt egy család, amely az utolsó pillanatig összezárt.
Egy kandírozott vállvonás
Hétfő reggel jött a hír, hogy a szovjet elvtársak Bukarestből egyenesen Szamosújvárra jönnek. Na jó, nem egyenesen, mert Szamosújvárnak nincs repülőtere, ezért …na, legyünk megengedőek…a kolozsvári repülőtér érintésével. És a szovjet elvtársak nem is igazi szovjetek, hanem kaukázusiak. Konkrétan: örmények. És Szamosújvár az ugye örmény város. Volt. Illetve még ma is egy kicsit az.
A polgármester hátra simította a ritkuló, ámde gondosan zselézett hajtincseit.
-Van Isten. Ez minimum címlapfotó! Innen már csak egy lépés a megyei párttikárság. Vagy minimum egy bizottsági hely. Ahol pénzt, pozíciót és kapcsolatokat osztanak.
-Olgica, mit is tudunk a programról?
-Reggel megnézik a múzeumot, benne az örmény kulturális örökséggel.
-Logikus. Utána?
-Az örmény templom.
-Templom? Az elvtársak templomot fognak látogatni?
-A Rubens festmény miatt…
-Logikus. Habár ők Moszkvában az Ermitázsban tucatnyi Rubens képet láthattak.
-Az Leningrádban van…Moszkvában, tudja…az a Tretyakov.
-Igen, igen, én is a Tretyakovot akartam mondani…gyakran jártam ott egyetemista koromban.
-…
-És utána?
-Az üveggyár ünnepélyes alapkő letétele. Merthogy az üveggyár ugye a baráti szovjet nép segítségével épül majd fel.
-Ez már majdnem egész napos program. Bármi más?
-A termelő szövetkezet, vendégkönyvbe való ünnepélyes beírás. Nem is az a kérdés, hogy milyen nyelven, hanem milyen ábécével. A cirill a jobbik eset. Az örmény ábécé…el sem tudjuk olvasni. Már amennyiben bárkit is érdekel, hogy miket írkálnak. Ja, és talán jön majd két új traktor. Legalábbis a szándékok szintjén. Kirovets típusúak. De bevallom, nem traktorokból érettségiztem.
-Hát akkor nekünk már csak a vacsora marad.
-…khm…ide az van írva, hogy este privát program, zárójelben vacsora Baruján bácsiéknál.
-Na ne…hogyan jön egyáltalán szóba Baruján bácsi?
-Tudja…az örmény vonal…
-Én ezt nem engedhetem meg! Ki kell találnunk valamit! Már tudom is…
A polgármester felpattant.
-A vacsora a városházán lesz!
-De hát a program szerint…
-A programot emberek írják. Az emberek pedig tévednek. Mi pedig segítünk nekik helyesen gondolkodni.
-Hogyan?
-Az örmények büszkék a hagyományaikra?
-Igen.
-Akkor kapnak hagyományt. Baruján bácsinak megüzenjük, hogy akkor láthatja vendégül a küldöttséget, ha a desszert kandírozott cseresznye lesz.
-Talán inkább kandírozott meggy, polgármester elvtárs?
-Ahogy mondja Olgica. És hát sajnos a meggy szezon a végét járja. Úgyhogy Barujánék maguk fogják visszamondani a vacsorát. Mi meg nagyvonalúan bevállaljuk.
Az örmény delegáció érkezésekor szinte az első kérdés az volt, hogy tényleg lesz-e kandírozott meggy? Mert ilyet még Moszkvában sem kapni.
A polgármester büszkén kihúzta magát.
-Természetesen.
-Kiváló! Édesanyám ilyet készített gyermekkoromban.
A polgármester gyomrában ekkor valami furcsa érzés jelent meg. Mert hirtelen rádöbbent, hogy a kandírozott meggy már nem egyszerű desszert. A csel kiszivárgott és most már ígéretté vált.
Mindenesetre, a látogatás reggelén az előzetes terv szerint értesítették Barujánékat, hogy a vacsora tárgytalan (mivel a legóvatosabb számítás szerint is eddigre már el kellett készülnie a delikátesznek).
Dél körül ment a következő futár az ajánlattal, amit – ugye – Barujánnak el kell majd fogadnia: megvesszük a nyamvadt cuccot, ne rohadjon rá. De a futár katasztrofális hírrel tért vissza. A cucc nem eladó. A terv összeomlott.
Olgicának viszont jött egy mentő ötlete:
-Küldjünk futárt a cukrász Magdihoz! Neki biztos van, a szezonban mindig készít egy egész évre való adagot.
Tíz perccel később egy szolgálati Volga porzott végig a városon. És ekkor teljesedett ki a katasztrófa: kiderült, hogy Barujánék az utolsó szemig felvásárolták a Magdi néni készletét. Egész Szamosújvárt egy szem kandírozott meggy sem maradt.
A polgármester ekkor értette meg, hogy elvesztette a háborút.
A vacsora természetesen sikeres volt. A kórus énekelt. A sajtó fényképezett. A beszédek elhangzottak.
A leves finom volt. A pecsenye is.
A desszertnél azonban különös csend telepedett az asztalra.
Az örmény delegáció vezetője udvariasan körbenézett.
-Elnézést.
-Igen?
-A kandírozott meggy?
A polgármester nyelt egyet.
-Sajnálatos logisztikai nehézségek…
-Értem – bólintott az örmény félisten. -Milyen kár!
-Tényleg kár.
-Tudja, délelőtt még azon gondolkodtam, hogy meghívjuk önt egy jereváni tapasztalatcserére.
A polgármester szíve kihagyott egy ütemet.
-Valóban?
-Igen.
-És…most…?
A delegáció vezetője szomorúan elnézett a polgármester feje fölött és megvonta a vállát.
Három ember és egy doboznyi kandírozott meggy
A kandírozott meggy történetében valójában nem egy desszert a főszereplő, hanem három ember.
-Egy polgármester, neve ismeretlen.
-Egy titkárnő, név szerint Olga, vagy Olgica
-És egy nyugdíjas fényképész, vagyis Baruján bácsi, vagyis Monti nagypapája.
Mindhárman ugyanazt a világot látják, csak mást vesznek észre benne.
A polgármester hisz a rendszerben.
Nem feltétlenül azért, mert ostoba, hanem azért, mert egész életében azt látta, hogy a világ fentről lefelé működik. Pozíciók. Kapcsolatok. Bizottságok. Pecsétek. Címlapfotók.
Ha valami fontos, akkor azt egy fontos ember intézi. Ha valaki fontos, akkor azt fontos emberek látogatják.
Ezért nem érti, hogyan lehetséges, hogy egy szovjet-örmény küldöttség egy nyugdíjas fényképészhez akar menni vacsorázni. A szemében ez egyszerűen értelmezhetetlen.
A polgármester nem rossz ember, csak rosszul méri fel a dolgok értékét. Azt hiszi, hogy a küldöttség számára a fontos:-a Rubens,
-az üveggyár,
-a traktor,
-a sajtó,
-a beszédek.
Pedig a küldöttek számára egy gyerekkori emlék fontosabb lehet. Egy íz. Egy történet. Vagy egy honfitárssal találkozni a „világ végén”. Valami, amit nem lehet határozatba foglalni. A polgármester végig manipulálni próbálja a helyzetet. Csak egyetlen hibát követ el. Azt hiszi, hogy mindenki ugyanazokat a dolgokat tartja fontosnak, mint ő. Hiba volt.
Olgica
Olgica a legveszélyesebb ember a történetben, mert ő mindent tud. Tudja, hol van az Ermitázs. Nem Moszkvában. Tudja, mi a Tretyakov. Tudja, hogy kandírozott meggyről van szó. Nem cseresznyéről. Tudja, hogy a Kirovec traktorok talán megérkeznek. Vagy mégsem. Tudja, hogy a vendégkönyvbe írt szöveget valószínűleg soha senki nem fogja elolvasni. Tudja, hogy a világ nagy része színház.
Mégis minden reggel bemegy dolgozni, mert valamiből meg kell élni.
Nem nihilista, mert a nihilista nem javítja ki a főnökét. Nem keres megoldást. Nem próbálja megmenteni a helyzetet. Olgica nem hisz a rendszerben. De hisz a tényekben. Hisz a tapasztalatban. Hisz az emberi természet állandóságában.
Valószínűleg már kezdettől tudja, hogy a kandírozott meggy hadművelet kudarcra van ítélve. A nagy kérdés csak az: mikor jött rá Magdi néni szerepére?
-Akkor, amikor kimondta?
-Vagy már napokkal korábban?
Nem fogjuk megtudni és valószínűleg ő sem fogja elárulni. Soha. A saját érdekében.
A valódi hatalom néha nem a döntésben rejlik, hanem az időzítésben.Baruján bácsi
Baruján bácsi nem hisz a rendszerben. Nem hisz a bizottságokban. Nem hisz a pozíciókban. Nem hisz a nagy szavakban.
Ő az emberekben hisz.
Ez elsőre naivitásnak tűnhet. Pedig éppen az ellenkezője.
Ő látta a legtöbbet. Ezért tudja, hogy minden rendszer mulandó. A kapcsolatok viszont megmaradnak.
A polgármester kapcsolatokat épít.
Baruján bácsi embereket.
A különbség óriási.
A kapcsolat csak addig él, amíg hasznos tud lenni.
Ezzel szemben Baruján bácsi egész életében karmát termelt.
Apró szívességeket, figyelmességeket, apró emberi kapcsolatokat.
És amikor eljön a baj, ezek kamatostul térnek vissza. Mert lesz kit felhívni.
Ezért történhetett meg, hogy a városháza vereséget szenvedett egy nyugdíjas fényképésztől. Illetve látszólag egy marék kandírozott meggytől.
Kedves olvasó, ha a montiverzum további történeteit is szeretnéd elolvasni:
– nagyapám történeteit ITT találod, én EZZEL kezdeném
– Erdély világa ITT nyílik meg, és én EZZEL indítanék
– a felnőtté válás és morális kalandok ITT, kezdésnek EZT ajánlom
– a világra tartott görbe tükröt pedig ITT, és talán EZZEL érdemes kezdeni