1970-es évek, Szamosújvár
– Kisfiam, segíts kérlek! Itt van egy halom régi film, amit le kell selejtezni. Vagdald apró darabokra és vidd le a szemétbe, de vigyázz arra, hogy tűz ne érje!
– Miért ne érje tűz, nagyapa?
– Mert a film egyik alapanyaga a celluloid, ami gyúlékony, a másik meg az ezüst-nitrát, ami robbanékony. Szóval nagyon kell vigyázni.
– Téééényleeeeeeeeeeeeg?
A „nagyon kell vigyázni” számomra sosem tiltás volt, hanem tiszteletbeli meghívó egy új tudományos kísérletre.
A filmeket apró darabokra vágtam. Aztán még apróbbra. Aztán, mivel a nyári vakáció elég hosszú volt, a mozsárral porrá is zúztam, hogy minél több férjen el kis helyen. Ha már veszélyes, akkor legyen hatékonyan veszélyes! A rend mindig megnyugtatott, különösen katasztrófa előtt. Egy idő után úgy éreztem, a szemétbe dobás méltatlan lenne. A tudás nem maradhat elmélet. Ha valami gyúlékony és robbanékony, azt nem jegyzetelni kell, hanem kipróbálni.
Nagymama kuktája akkoriban épp nem volt használatban. Vagy legalábbis nem az én tudományos céljaimra.
Kimentem a várossal szemben lévő domboldalra. A port beleöntöttem a nagymama kuktájába. Majd egy kicsit meg is tömködtem, hogy még több férjen belé. Gondosan ráillesztettem és rögzítettem a fedelét, ahogy azt nagymamától láttam. Meggyőződtem arról, hogy senki sem lát. Nem mintha titkolni valóm lett volna (áh, dehogy!), de ezt a tudományos kísérletet inkább csak magamnak szerettem volna megtartani. Alágyújtottam.
Egy ideig nem történt semmi. Ilyenkor mit csinál egy unatkozó kilenc éves gyerek, ha teljesen véletlenül van nála egy doboz cigi? Odahajoltam a kukta alatt lobogó tűzhöz és rágyújtottam egy, a nagy alkalmakat megszentelő Kent-re, majd lehuppantam és kifújtam egy szép nagy füstkarikát, ahogy azt Géza bácsitól tanultam.
A kukta ekkor robbant. A fedele a fejem mellett zúgott el és romba döntött egy már amúgy is dülöngélő sufnit. Senkinek sem fog feltűnni. A bal fülemre percekig nem hallottam, a jobb fülemre körülbelül fél évre megsüketültem. A domboldal dermesztő csendbe borult. Zúgó fejjel hazaimbolyogtam. Nagymama a másnapot keresgéléssel töltötte, majd tőlem is megkérdezte, láttam-e a kuktát. Hallani hallottam (utána meg nem hallottam), de látni nem láttam. Aznap tényleg nem láttam.
Napokig kereste. Hetekig kereste. Évekig emlegette. A kukta lassan legendává vált, mint valami háztartási Atlantisz. Mint Columbo felesége.
A vakáció elmúltával édesanyám nyugtalankodni kezdett a szűnni nem akaró süketségem miatt. Nehogy már úgy járjak, mint az a szegény Beethoven! Elvitt a körzeti gyermekorvoshoz. Olaru doktor gondterhelten rázta a fejét:
– Akut bakteriális fertőzés. Felírok egy antibiotikus szert. Naponta háromszor kell csepegtetni, mindkét fül járatra. A gyereket pihentetni kell. A nyugalom mindennél fontosabb. Egy hónap múlva jöjjenek vissza kontrollra!
És valóban…egy hónap elteltével az antibiotikum csodát tett: édesanyám legnagyobb örömére kigyógyultam a féloldalas süketségből, így a téli vakációban ismét mehettem vissza Szamosújvárra.
A kukta emléke már a múlté volt. Legalábbis ezt gondoltam. Aztán nagymama egyszer csak előszedte a régi lemezt:
– Most már egészen biztos, hogy Tóbiásék lopták el!
Őszintén… ezt korábban nem feltételeztem volna Tóbiásékról. Habár… ha jobban belegondolok… a kis Sanyikának a szeme sem áll jól. A fene essen az egész Tóbiás családba!
Ha a montiverzum további történeteit is szeretnéd elolvasni:
– nagyapám történeteit ITT találod, én EZZEL kezdeném
– Erdély világa ITT nyílik meg, én is EZZEL indítanék
– a felnőtté válás és morális kalandok ITT, kezdésnek EZT ajánlom
– a világra tartott görbe tükröt pedig ITT, és talán EZZEL érdemes kezdeni