– Nagymama, hoztam valamit!

A fegyver a lépcső minden fokán nekicsapódott a kőnek.

KLANG.
KLANG.
KLANG.

Aztán az ajtó:

Ding-dong.
Ding-dong.

Nagymama kinyitotta. Először rám nézett. Aztán a gépfegyverre. Aztán megint rám.

– OY VEY IZ MIR!

És abban a pillanatban pontosan tudtam, hogy valami nem úgy sült el, ahogy terveztem.

Pedig a terv tökéletes volt.

1970-es évek, Szamosújvár

Augusztus 23-a állami ünnep volt. Ilyenkor a PÁRT döntése értelmében mindenkinek kötelezően boldognak kellett lennie.
A katonák díszsortüzet adtak le, a felnőttek tapsoltak, a gyerekek pedig azt figyelték, hogy idén ki ájul el először a hőségben.

Később néhány katona úgy döntött, hogy külön is megünnepli augusztus 23-át, de hogy mit is ünnepelnek pontosan, azt már ők sem tudták volna megmondani.
Röviden: sakálrészegre itták magukat.

És valaki ott felejtett egy Kalasnyikovot egy bokor alatt.

Én pedig kíváncsi gyerek voltam. Senki sem néz, senki sem lát, senkit sem érdekel.

És ekkor egy mellékszálon belépett a történetbe Ildikó. Ildikó Kolozsvárt volt iskolatársam és neki is szamosújváriak voltak a nagyszülei, ráadásul mindössze két háztömbnyire laktak tőlünk. Miatta történt minden. Miatta akartam én is katona lenni, vagy legalábbis annak látszani.
A katonák egyenruhát viseltek, fegyverük volt, és komoly arccal masíroztak. Ez nyilvánvalóan nagyon vonzó tulajdonság lehetett, mert a lányokat mindig kuncogásra késztették. A fene essen beléjük (a katonákba, nem a lányokba)!
Ebből logikusan következett, hogy aki fegyverrel rendelkezik, az tulajdonképpen katonának számít és a lányok tuti észreveszik őt. A tervem egyidejűleg volt egyszerű és tökéletes:

Hazaviszem a Kalasnyikovot.
Megmutatom Ildikónak.
Ő pedig azonnal belémszeret.

A terv tökéletes volt.

Az egyetlen apró probléma az volt, hogy a Kalasnyikov sokkal nehezebb volt, mint amire számítottam.

Nem tudtam vállra venni, ezért a szíjánál fogva húztam magam után a macskakövön.

Az fel sem merült bennem, hogy mi van, ha még mindig csőre van töltve.

A lépcsőn minden fokhoz hozzáütődött.

KLANG. Koppant minden fokon.

Majd:

Ding-dong! Háromszor is csengettem, hátha nagymama nem hallja…

Nagymama viszont nagyon is hallotta és olyan hangon sikoltott, amit addig csak egyszer hallottam tőle, amikor megtalálta az egyik túltáplált patkányt a kamrában..

– OY VEY IZ MIR! – tört ki a rémület nagymamából, és olyan arccal meredt rám, mintha legalábbis az egész Béketábor elit deszant egységeit vezettem volna fel az első emeletre, ezen belül egyenest a nagymama konyhájába.
– Mit tettél már megint te szerencsétlen gyerek?!
Nagyapa ekkor lépett ki a műhelyből. Először a földön heverő fegyverre nézett, majd nagymamára, végül rám. Közelebb hajolt.
– Jé, ez egy igazi Kalasnyikov! Hol találtad?
– A katonák ott hagyták – feleltem büszkén. – De én hazahoztam.
Nagyapa bólintott.
– Ez nagyon rendes volt tőled.
Aztán ismét rám nézett.
– Mondd csak… mit akartál vele csinálni?
Ekkor elmagyaráztam neki a tervet.
Hogy megmutatom Ildikónak. Hogy így katona leszek. És hogy akkor majd biztosan belém szeret és feleségül veszem őt. Nagyapa végighallgatta. Nem nevetett. Komolyan bólintott.
– Értem – mondta. – Logikus.
Nagymama közben már három nyelven szitkozódott, és a negyediket is fontolgatta.
– Mit hoztál ide?! Végünk van! Meneküljünk mielőtt minket is elvisznek a gulágra! Téged is! A gyereket is! Az egész családot!
Nagyapa azonban már nem figyelt rá. Fogta a fegyvert, letörölte róla a port, lekapcsolta a tölténytárat, becsomagolta a horgászfelszerelések közé, mintha csak egy közönséges pecabot lenne, majd felvette a zakóját.
– Hová mész? – kérdezte nagymama kezét tördelve és ritkuló haját tépkedve.
– Visszaviszem, még mielőtt valaki nagyon nagy bajba kerülne – felelte nagyapa.
Ezzel felpattant a motorjára, és elhajtott a kaszárnya felé. Nagymama az ajtóban állva nézett utána és csendesen motyogni kezdte egyik régi imáját.
– A fene essen ebbe a meshugene ünnepükbe! Az egész mishpoche-t bajba keveri ez a gyerek, még az akasztófán végzi!

2007 Kolozsvár

Évtizedekkel később Ildikóval egy osztálytalálkozón botlottunk egymásba.
Beszélgettünk egy kicsit, felidéztük a régi időket.
– Emlékszem rád, nemcsak a suli kapcsán – mondta mosolyogva. – Te voltál az a kisfiú, aki mindig valami őrültséget csinált.
– Például? – kérdeztem óvatosan.
– Egyszer láttalak az utcán, amikor egy gépfegyvert vonszoltál magad után. Azonnal hívtam anyut, hogy ezt látnia kell. Kár, hogy akkoriban még nem voltak mobil telefonok.
Elnevettem magam.
– A Kalasnyikov csak rövid ideig lehetett az enyém. Nagyapa kinyomozta, hogy melyik szerencsétlen kiskatona veszítette el és visszavitte neki.
Egy pillanatig hallgattunk. Aztán Ildikó vállat vont.
– Kár érte – mondta. – Biztosan nagyon menő lettél volna. Kis ember nagy fegyverrel…

Reflexió

Egy rövid prózai írásban az olvasó gyakran észre sem veszi, hány különböző eszköz dolgozik egyszerre a háttérben. Az író finoman tekergeti a szálakat: érzékszerveket mozgat meg, eltérő szereplői logikákat ütköztet, gyermekkori érzelmeket villant fel, néhol egy félmondatos rendszerkritikát is becsúsztat. Ezek együtt adják a szöveg sűrűségét, de a reflexió nem lehet mindenevő. Ha mindent egyszerre akar megmagyarázni, elveszíti a fókuszt. Ezért most hagyjuk a hangokat, a gyerekkori szerelmet és a korszak politikai hátterét, és maradjunk egyetlen tárgynál!

A Kalasnyikovnál.

Monti írásaiban gyakran feltűnik egy sajátos vonzalom a hármas szerkezethez. Nem hangsúlyosan, inkább ösztönösen: három nézőpont, három reakció, három egymástól eltérő logika. Ebben a novellában is ez történik.

A Kalasnyikov alapfunkciója valóban egyszerű és brutálisan egyértelmű: minél több ellenséget minél rövidebb idő alatt, minél költséghatékonyabban legyilkolni. A tárgy alapvető jelentése katonai és ipari: hatékonyság, tűzgyorsaság, szabványosítás. A modern történelem egyik legtisztábban funkcionális eszköze.

A történet azonban mégsem erről szól, hanem a jelentések szétcsúszásáról: ugyanaz a tárgy három különböző világba kerül, és mindegyik világban más jelentést kap.

A gyerek világában a Kalasnyikov nem fegyver, hanem az imádott lány szívéhez vezető, gyémántokkal kirakott kulcs – vagy legrosszabb esetben a népmesék varázskardja. A logika hibátlan: a katonáknak fegyverük van, a katonákat észreveszik a lányok, tehát a fegyver a figyelem eszköze. A fegyver itt nem öl, hanem imponál. A történet végén pedig kiderül, hogy a Kalasnyikov – a maga sajátos módján – valóban betöltötte a neki szánt történelmi szerepet.

A nagymama világában viszont a Kalasnyikov nem fegyver, hanem maga a végzet megtestesítője. Nem a lövedék számít, hanem a következmény. Katonaság, hatalom, rendszer, retorzió. A fegyver puszta jelenléte már önmagában veszély. A tárgy itt nem fizikai, hanem politikai.

A nagyapa világában viszont a Kalasnyikov végül visszaváltozik egy egyszerű, elveszett tárggyá. Letörli róla a port, kiveszi a tárat, becsomagolja a horgászbotok közé, és visszaviszi a jogos tulajdonosának. A fegyver itt nem szimbólum és nem végzet, hanem egy újabb megoldandó probléma.

Ez a három jelentés rövid ideig ugyanabban a konyhában létezik egymás mellett.

A gyerek romantikát lát.

A nagymama katasztrófát lát.

A nagyapa egy elveszett tárgyat lát.

Aztán a nagyapa csendes racionalitása és empátiája egyszerre három dolgot tesz: nem rombolja le az unoka álomvilágát, elhárítja a nagymama pánikját, és csendesen lezárja a történetet.

További novellák a montiverzumban:

– nagyapám történeteit ITT találod, én EZZEL kezdeném
– Erdély világa ITT nyílik meg, és én EZZEL indítanék
– a felnőtté válás és morális kalandok ITT, kezdésnek EZT ajánlom
– a világra tartott görbe tükröt pedig ITT, és talán EZZEL érdemes kezdeni