A román néphadsereg sok mindentől félt. Én akkor még nem tudtam, hogy a Möbius-szalag is közéjük tartozik.
Lippa, 1982
A katonaság nulladik napja nem számított bele a szolgálati időbe, de az ember életébe igen.
Ezen a napon a civilből katonát csináltak. Nem meggyőzéssel, hanem ollóval, leltárral és ordítással.
Először leadtuk a civil ruháinkat. A kabátot, amelyben még az anyánk illata volt. A cipőt, amely tudta, hogyan kell járni. A nadrágot, amelyik nem kért engedélyt, mielőtt leültünk volna benne. Mindent.
Aztán kaptunk helyette kincstári bakancsot, nadrágot, zubbonyt, pizsamát és egy olyan sapkát, amelyben az ember nem katonának, hanem rosszul becsomagolt állami tulajdonnak érezte magát.
A bakancs természetesen testreszabott volt. Ez azt jelentette, hogy mindkét lábra jutott egy-egy darab. Egyébként néha a méret pont megfelelő volt. Ha nem (és ez volt a gyakoribb eset), akkor addig cserélgettünk egymás között, ameddig mindenki révbe ért.
A hajnyírás következett. Sorban ültünk a széken, és a fodrász úgy dolgozott, mintha nem embereket, hanem bozótost irtana. A gép végigment a fejünkön, aztán lehullottak az utolsó civil gondolatok is.
Utána jött a kofferek átvizsgálása. Ez volt az a rész, amikor a rendszer be akart nézni az ember fehérneműje alá is, hátha ott rejtőzik a világrend ellensége.
Én akkoriban egy mini-rádiót vittem magammal, amit nagyapa buherált bele egy szappantartóba. Ma már nehéz elmagyarázni, mit jelentett akkor egy mini-rádió. Nem tárgy volt, hanem egy fétis. Menekülési útvonal. Annak a bizonyítéka, hogy létezik egy másik világ is, a kerítésen túl, olyan világ, amit nem az őrmester elvtárs engedélyezett.
A rádiót szerencsére nem találták meg. Ha megtalálják, talán nem lőnek agyon. De olyan hangsúllyal kérdezték volna meg, hogy mi ez, hogy az ember maga válaszolta volna: államellenes összeesküvés.
Amit viszont megtaláltak, az egy könyv volt. Magyarországi kiadású, matematika és fizika témájú ismeretterjesztő esszégyűjtemény. Könnyű, relaxációs olvasmánynak vittem. Voltak benne mindenféle ártatlan dolgok: Möbius-szalag, Coriolis-erő, parittyamanőver, Riemann-sejtés, a PI szám számítása sorba-fejtéssel, meg hasonló vicces dolgok.
A haza bátor őre kivette a könyvet a kofferből, megforgatta, mintha robbanószerkezet lenne, majd kinyitotta valahol a közepén.
Nézte.
A betűk néztek vissza.
Ez a találkozás egyik félnek sem tett jót.
– Ez meg mi a pics@? – kérdezte végül barátságosan.
A körletben hirtelen csönd lett. Nem az a csönd, amikor senki nem beszél. Hanem az a csönd, amikor mindenki egyszerre kezdi el számolni, hányféle módon lehet meghalni egy rosszul sikerült mondat után.
Az őrmester rám nézett.
Én rá néztem.
A könyv kettőnk között feküdt, mint egy lefoglalt idegen civilizáció.
– Könyv – mondtam egyszerűen, mivel senkit sem szerettem volna megtéveszteni, legkevésbé az őrmestert.

Ez most mégsem volt elég jó válasz. A hadseregben a jó válasz az, amelyikben benne van, hogy „igenis”, és nincs benne semmi, amitől a kérdező gondolkodni kezd.
Az őrmester elvtárs újra belenézett a könyvbe. Megakadt a szeme egy ábrán, amely valószínűleg Möbius-szalag lehetett. Az arcán megjelent a kincstári zavarodottság.
– Közkatona! Miért van nálad olyan könyv, ami nem románul van és nem értem?
Ez volt az a pillanat, amikor az embernek hallgatnia kell.
Ezt minden józan ember tudta volna. Én is tudtam.
Csak nálam a józanság és a mondat között mindig volt egy kis fázis eltolódás.
– Őrmester elvtárs – mondtam udvariasan –, ön ezt akkor sem értené, ha románul lenne.
Reflexió
A történet egyszerre nagyon személyes és nagyon univerzális. Személyes, mert egy konkrét korszakról, egy konkrét laktanyáról és egy nagyon is valós élményről szól. De közben univerzális is, mert szinte mindenki találkozott már olyan rendszerrel, ahol a tekintély valójában sokkal törékenyebb volt, mint amilyennek mutatta magát.
A Möbiusz-szalagos novella megírása közben jöttem rá valamire.
A novella nem arról szól, hogy Monti „legyőzi” az őrmestert. Inkább arról a furcsa pillanatról, amikor a körülöttük álló katonák „popcorn-kóla üzemmódba” kapcsolnak és rájönnek: a hatalom is zavarba hozható.
Szerintem a tekintélyrombolás itt kezdődik. Nem nyílt lázadással, nem nagy forradalmi gesztusokkal. Monti ugyanis nem klasszikus lázadó. Nem a hatalom halántékát veszi célba, hanem a bokáját rúgja ki. Egy rosszkor kimondott mondattal, egy fejjel lefelé tartott könyvvel, egy Möbiusz-szalaggal.
Talán ezért volt olyan jó érzés megírni ezt a történetet. Nem azért, mert „hősies”, hanem mert sikerült visszahozni valamit abból a fiatal, kopasz, veszélyesen szarkasztikus Montiból, aki ösztönösen érezte, hogy a rendszerek nem mindig ott a leggyengébbek, ahol a legvastagabb a fal.
További történetek arról, hogy a hadsereg hogyan élte túl Monti ottlétét:
–Riadó! – vidám történet egy értelmetlen éjszakai riasztásról és egy vidám halálesetről
–Lövés dördült az éjszakában – arról, hogy mindenkit hazavár az édesanyja, de sajnos nem mindenki fog hazamenni
–A szamarak hadművelete – hogyan válnak az örömlányok, egy öreg örmény paraszt és a propaganda egy sikeres hadgyakorlat logisztikájának alapfeltételeivé
Kedves olvasó, ha a montiverzum további történeteit is szeretnéd elolvasni:
– nagyapám történeteit ITT találod, én EZZEL kezdeném
– Erdély világa ITT nyílik meg, és én EZZEL indítanék
– a felnőtté válás és morális kalandok ITT, kezdésnek EZT ajánlom
– a világra tartott görbe tükröt pedig ITT, és talán EZZEL érdemes kezdeni