2007 Szamosújvár

-Hajnalodik?
-Igen nagyapa.
-Kocsival jöttél?
-Igen, itt parkolok a ház előtt.
-Nagyszerű. Akkor mi lenne, ha lelépnénk, még mielőtt a többiek felébrednek?
-Nagyapa, neked most pihenned kell…
-Pihenni lesz még időm, több száz, sőt több ezer éven át. Egy utolsót csavarogni viszont még most szeretnék.
-De nagyapa..,
-Ismered a székely viccet? „Te, Máté, hallottad, hogy Ábel bácsit, nem szerdán, hanem csütörtökön temetik? –Miért, talán jobban van?”
-És mégis, hogyan? Járni sem bírsz…
-Besegítesz a tolószékbe, kitolsz a kocsiig, ott beültetsz a hátsó ülésre, összehajtod a tolószéket, beteszed a csomagtartóba, majd a temetőben elölről kezdjük, csak fordított sorrendben.

Hogyan is tudnám én megemelni azt, aki számomra mind’ közül a világon élt legeslegnagyobb ember?
-Látom, aggódsz, hogy nem bírsz el. Ne izgulj, a leukémia miatt már alig vagyok több 40 kilónál.
-És miért mennénk ki a temetőbe?
-Megkeresem nagymamád, édesanyád sírját, meg a saját szüleimét is, és hogy neked is megérje megtenni ezt a hosszú utat, még tartalékolok egy jó kis történetet. Megmutatom, hogy hol vagyok eltemetve. Látom megleptelek. Siessünk, minden perc drága…

1915 Oszmán birodalom

Este lett, mire Garabed leásott annyira, hogy le tudta emelni a koporsó fedelét, úgyhogy a hideg éjszaka elől bebújt a jó meleg koporsóba és betakarózott a zsákvászonnal. Úgy gondolta, hogy a további teendőket talán lehetne holnapra is halasztani. Reggel elővette a jó tanácsokkal teleírt könyvecskét.

Apám levele

„Drága fiam, azt a célt tűztem ki eléd, hogy jussál el Magyarországra, ezen belül Erdélybe, Szamosújvárra. Ott él az én bátyám, aki a gondodat fogja viselni. Első lépésként el kell jutnod Adanába, ott megkeresed Nasirpal urat, akinél már többször voltunk együtt. Azért hozzá küldelek, mert a törökökben és a zsidókban nem bízom, a még el nem hurcolt örményeknek meg megvan a saját bajuk nélküled is.. Ezzel szemben Nasirpal keresztény kaldeus, őt nem fogják bántani. Mutasd fel neki a könyvbe beragasztott váltót és alkudjál meg vele! Gazdag ember ő, de szerintem ha a váltó értékének a negyedét odaadja, akkor már elérted a célodat. Ezt követően kérd meg Nasirpal urat, hogy egy szolgája kísérjen el Isztambulig, mivel nem szeretném, ha ilyen időkben egyedül járkálnál. Isztambulban megkeresed a Szent Antal templomot, ott kérsz további segítséget…” és így tovább.

-Mire eljutottam Adanába, addigra a törökök már Nasirpal úr házát felgyújtották, őt és a családját meg szintén elindították valamilyen halálmenetbe. Mert nemcsak az örmények estek áldozatul a népirtásnak, hanem a keresztény asszírok (kaldeusok) és a pontoszi görögök is. Sajnos apám rosszul ítélte meg a törököket.

-És akkor mit tettél?

-Rengeteg sebesültet hoztak haza a hátországba és nem volt elegendő szakképzett ápoló. A főorvos jót kacagott, amikor önkéntesnek jelentkeztem, de próba-szerencse alapon megkért arra, hogy két sebesült kötését cseréljem ki. Apám otthon is praktizált, én meg állandóan körülötte kotnyeleskedtem, ezért ez az egyszerű feladat nem okozott komoly gondot.

Megvizsgáltam őket, majd közöltem, hogy jó vicc, az egyiknek nem kötést kell cserélni, hanem azonnali amputációt igényel, a másikra kár lenne további energiát pazarolni, mert már meghalt. Meglepődött és ott helyben állást ajánlott – még egy kicsit alkudoztunk a bérem tekintetében, de még aznap elkezdhettem dolgozni. Az idill néhány hétig tartott…hamarosan önkénteseket kerestek, mert mennünk kellett Isztambulba a gallipoli csata sebesültjeit ápolni. Nekem ez megfelelt, úgyhogy csatlakoztam a menethez, a korábbihoz képest dupla fizetésért, mivelhogy közben betöltöttem a tízedik életévemet és én lettem a rangidős felcser.

A hosszú út

Isztambulban az első adandó alkalommal leléptem a seregtől és Szófiába utaztam. Itt a kelleténél talán több időt töltöttem, mert lenyűgözött az érzés, hogy íme, itt van egy hatalmas keresztény város, hol nem kell félnem keresztényként élni…de miután véget ért a háború továbbindultam Szamosújvár felé.

Erdélyt furcsa helynek éreztem. Már nem volt magyar, de még nem volt román sem. Német volt az iparos, zsidó a szatócs, magyar a munkásember, román a helyi bürokrata. A román nyelvvel (az örmény, a francia, a török és a bolgár után) egyébként meglepően jól boldogultam, hála a francia, a bolgár és a török nyelvből történő áthallásoknak.

Kolozsvárra érve a szívem a torkomban dobogott. Egyrészt még mindig gyerek voltam és nagyon vágytam arra, hogy végre családra leljek, hogy szeressenek és szerethessek, ugyanakkor rettegtem attól, hogy valami megint közbejön. A megtakarított pénzemen Kolozsvár legjobb zsidó szabójánál tisztességes sötét szövetruhát készíttettem magamnak, hogy nehogy szégyenszemre rongyszedőként állítsak be új családomhoz.

Szamosújvár Aleppóval, Adanával, Isztambullal, vagy Szófiával összehasonlítva egy poros, lepukkant kisváros volt, nekem mégis ez jelentette az életet, a reményt, a hazát. Mert 1919-ben négy évnyi bolyongás után „hazaértem”. Furcsa volt, hogy 2000 mérföldnyire a hazámtól itt olyan sokan értettek örményül, meg az is imponált, hogy a főtéren kimagasló örmény katolikus templom a városka dísze volt. Első utam ezért egyenesen oda vezetett.

Megköszöntem az Úrnak, hogy érdemtelen életemet meghagyta, hogy idáig épségben, egészségben egyengette utamat és megfogadtam, hogy ha meglelem a családomat, akkor örök életemre hálás leszek és szeretni fogom őket. Majd mély levegőt vettem…és megkerestem nagybátyám házát. Kopogtattam…közben a szívem majd kiugrott a helyéről. A kaput ki más is nyithatta volna, mint apám szakasztott mása – a nagybátyám.

Rám bámult, majd térdre esett…

-Aram?
-Garri vagyok, te meg ugye a nagybátyám vagy!?
-Garri?

A család egyéb tagjai is kicsődültek, tátott szájjal néztek rám…és egyre csak azt hajtogatták, hogy Aram… Mint kiderült, Aram, akihez állítólag úgy hasonlítottam, mint egyik tojás a másikhoz, az első unokatestvérem volt és azelőtt való éjjel halt meg spanyolnáthában. Végtisztességként azt a ruhát adták rá, amely ugyanannál a kolozsvári zsidó szabónál készült, mint ahol pár napja én is „kiöltöztem”, ezért érthető módon látványom és nem várt megjelenésem mindenkit sokkolt.

A család tagjai közül elsőként nagybátyám nyerte vissza józan ítélőképességét.

-Garri, az, hogy eljutottál idáig, az Isten akarata, és ha ez az Ő akarata, akkor az az enyém is. Te mától fogva a fiam vagy, én meg az apád leszek. Ők a testvéreid, ő meg mától az édesanyád. Isten adott nekem téged cserében az elveszített fiamért, ugyanakkor Isten szabta rám azt a nemes feladatot, hogy mostantól megóvjam öcsém vérvonalát.

-Most, viszont, hogy Isten szándékát ismerjük, a szálakat itt a Földön nekünk kell elvarrnunk: drága halott fiamat tisztességgel eltemetjük, de a fejfára a Garri, a te nevedet fogjuk írni, ugyanis így nem kell vacakolnunk meg magyarázkodnunk a hatóságok előtt, jobb lesz ez nekünk is, neked is. Neved legyen a mai naptól Aram, magyarul András. Isten hozott családunkban!

2007 Szamosújvár

Mire idáig értünk az elbeszéléssel, nagyapa rátalált a korhadó fejfára:

„Itt nyugszik Baruján Garabed, született 1907 Aleppo, meghalt 1919 Szamosújvár.”

-Vicces ugye? Ez vagyok én, ez az én nevem, csak hát nem az én testem. Azóta majdnem 90 év telt el…
-Nagyapa, a váltóval mi lett? Az, amit a kaldeusnál próbáltál volna beváltani?
-Nos, az apám azt még pont a kaldeustól nyerte el egy éjszakából hajnalba nyúló tarokk csatában, ahol a kaldeus belicitált, majd apám ellen rekontrával elbukott egy pagát ultit. A kaldeus ezt meg korábban valahol a Riviérán, talán Nizzában, vagy Marseilleben nyerte el egy francia tiszttől. Apám, illetve fogadott apám a háború után megkereste a francia tisztet és sikerült megállapodniuk: ebből vettük a házat, a malmot, a mozit, az első automobilt Szamosújváron. Persze a komcsik utána mindentől megfosztottak. Mit is mondhatok erről? Könnyen jött, könnyen ment.

Nagyapa második temetése, ahogy a fogadott apa megélte azt

Szamosújvár, 1919

Tegnap este vittük a ravatalozóba Aramot. Ültem a konyhában, előttem kihűlt a tea, de a kezemmel még mindig a bögrét szorítottam, mintha attól tartanék, hogy valami elrepül, ha elengedem. Aram… a kisebbik fiam. Pár napja még velem reggelizett. Délutánra belázasodott. Rá két napra halott volt. A spanyolnátha gyorsan öl, de ilyen gyorsan? Úgy vitték el, mintha csak egy gyertyát fújtak volna el. Egy gyerekre ilyen gyors halált senki nem tartogatna. Azt hittem, soha többé nem fogok mosolyogni. Mi maradt a fiam után? A gyász. A feleségem hallgatása. A már öt éve eltűnt, talán halott öcsém levelei. Meg a végtelen üresség. Kopogtak. A feleségem már az ágyban feküdt, azt suttogta, biztos valami kései rokon, küldjem el minél gyorsabban.

És akkor ott állt az ajtóban a ma reggel eltemetett fiam.

– Aram?

-Garri vagyok, te meg ugye a nagybátyám vagy!?

Nem tudom, mi történt velem. A térdeim megadták magukat. Térdre estem előtte, mint valami hívő az ikon előtt. Egy részem erősen hitte, hogy tulajdonképpen  Aram jött vissza. Egy másik tudta, hogy ez nem lehet igaz. De az arcvonásai, a termete… A ruhája, az anyag, a szabás – a szabónk keze munkája. Mintha Aram állna előttem, de nem ő volt, hanem Garabed, a testvérem gyermeke.

A feleségem az ajtófélfára támaszkodva nézte a jelenetet, mintha szellemet látna. A gyerekek döbbenten vágtak egymás szavába. A nevét kérdezgették, a származását, a történetét. Aram fiúnk meghalt. És Isten küldött helyette egy másikat. A vérünkből valót. Egy menekült gyermeket. Egy csodát. Elmondtam neki mindent. És elmondtam magamnak is. Nem csak azt, hogy itt és most örökbe fogadjuk. Hanem hogy ezt az egészet – a temetést, a nevet, az identitást – elvarrjuk, mint egy gondosan kezelt sebet.

– Garri, mától Aram lesz a neved. Illetve mától Aram vagy. Magyar neved András. Ez volt az én tegnap elhunyt drága fiam neve. És mától te leszel a fiam helyett a fiam.

A feleségem csak bólintott. Ő tudta, hogy mit jelent ez. Tudta, hogy most nem elvesztettünk valakit, hanem kaptunk egy új életet. Egy második esélyt. Egy új gyökeret a megcsonkított családfánkhoz. A fejfára Garabed neve került, mert a hatóságoknak valamit mondani kellett. De az én szívembe Aram neve égett bele újra.

Ez a fiú nem a saját fiam volt, hanem sokkal több: a testvérem fia.

Egy örmény fióka, akit a háború füstje közül mentett ki valami isteni gondviselés. Egyetlen hírnöke annak, hogy a világon még mindig van rend. Hogy a halál sem végleges, ha van, aki élni akar. Hogy a vér és az ígéret mindig utat tör. És akkor, 1919 nyarán, azt mondtam neki:

– Ne félj többé! Itthon vagy. És amíg én élek, ez a föld, ez a ház, ez a család a tiéd is lesz.

Kedves olvasó, ha a montiverzum további történeteit is szeretnéd elolvasni:

– nagyapám történeteit ITT találod, én EZZEL kezdeném
– Erdély világa ITT nyílik meg, és én EZZEL indítanék
– a felnőtté válás és morális kalandok ITT, kezdésnek EZT ajánlom
– a világra tartott görbe tükröt pedig ITT, és talán EZZEL érdemes kezdeni