Kedves olvasó – ennek a novellának vagy egy előzmény-története is. Ha azzal kezded, másként fogod ezt a novellát olvasni!

2010, Budapest

Ritkán járok a facebook-on, nincs rá szükségem. De tegnap este felbukkant egy ismerős név: Manuela, a nagyváradi életmentő angyalom.
Valaki lájkolt valakit, valaki kommentelt valamit, és egyszer csak ott volt az arca egy bélyegképben.
Húsz év telt el. Egyikünk sem lett fiatalabb. De ő mintha sokkal nyugodtabb lenne. Mintha semmit sem kérne a világtól. A haja rövidebb, a tekintete határozottabb lett. Nem mosolygott túl sokat, inkább csak úgy magabiztosan tekintett a világra, mintha pontosan tudná, hol van a helye.

Görgetni kezdtem. Nem volt mellette férfi. Se friss, se régi, de még egy gyanúsan kiszerkesztett kéz, vagy váll sem látszott egy fotó szélén. Semmi. Csak Manuela. És egy tizenkilenc–húsz éves-forma lány. Anyjának kiköpött mása. Ugyanaz a nézés. Ugyanaz a testtartás. Ugyanaz a hullámos gesztenyebarna haj.

Elleptek az emlékek.

Manuelának köszönhetem, hogy szabad ember lettem azáltal, hogy kicsempészte a diplomámat a Vállalat páncélszekrényéből. Hogy ez mit is jelent? Esetenként egy gyakornoktól akár hat havi fizetését is elkérték a diplomáért cserébe. Én megkaptam teljesen ingyen. Sőt…

Sőt…amikor már arra sem volt pénzem, hogy az albérletet kifizessem, akkor befogadott a lakásába. A szobájába. Az ágyába.

Nem tudom, mi lett volna velem Manuela nélkül, de vele sem volt egyszerű. Nagyon határozott nő volt. Minden döntése tudatos volt. Bárkit megkaphatott volna, de valamilyen okból kifolyólag én kellettem neki. Én, aki – legyünk őszinték – nem igazán kellettem senki másnak. Sokat gondolkoztam ezen a paradox helyzeten, de mindig arra a következtetésre jutottam, hogy a nőket lehetetlen megérteni. Tehát a legjobb, amit tehetek az az, ha megragadok minden sikeresen túlélt napot, mélyet sóhajtok és annyit mondok: még másfél év…547 nap, 13.128 óra van hátra. Akkor majd végre ideadják a diplomámat és kezdhetek valamit az életemmel. Hacsak addig éhen nem döglök. Ha addig Manuela nem lök az árokba.

De Manuela nem akart az árokba lökni. Valami miatt voltam annyira fontos számára, mint ő nekem. Eszembe jutott a félhomály. A szoba. Az, ahogy az álláig felhúzta a takarót, ha zavarba került. Eszembe jutott az utolsó közös napunk, amikor egy fekete dossziéban a kezembe adta a jövőmet jelentő diplomámat és egyidejűleg kiadta az utamat. Amikor azt mondta, hogy “Isten áldjon, Monti! Menj és ne nézz vissza!”

– Miért is ne nézzek vissza?
– Mert ez az ajtó akkor már zárva lesz.
– Mit hibáztam? Miért döntött így?

Nem írtam Manuelának. Nem lájkoltam. Nem kommenteltem. Csak néztem a képeket, mint aki egy régi utcát jár be, ahol már másvalaki lakik.

És akkor megértettem: Manuela mindig is gyereket akart. Nem családot. Nem férjet. Nem közös karácsonyt, nem vasárnapi ebédet, nem vitákat, nem újabb halált, nem újabb árulást. Egy gyereket. Lehetőleg egy kislányt. Egy apa kellett hozzá. Egy olyan apa, aki nem marad teherként a nyakán. Akit nem kell kiretusálni a családi fotóról, mert nem is készül vele közös fotó. Aki biztosan eltűnik és nem jön vissza. Aki nem keveredik bele az életébe. Egy gyakornok erre a célra tökéletesen megfelelt. Csak ki kellett választani egyet a sok közül. Egyet, aki elég szerethető ahhoz, hogy ne legyen baj, ha a gyerek inkább őreá hasonlít. És legyen elég kiszolgáltatott ahhoz, hogy amikor megkapja, amit akar – a diplomát, a szabadságot, a jövőt – akkor azonnal elmenjen és ne akarjon visszatérni.

Manuela a harmadik hónapnál már biztos lehetett a dolgában. Ott feküdtem mellette, és amikor azt mondta: “– Isten áldjon, Monti. Menj és ne nézz vissza!” az nem elengedés volt, hanem lezárás. Akkor azt hittem, a zsákmánnyal a kezemben vidáman menekülök a nagybetűs életbe. Valójában nem történt semmi egyéb, csak mennem kellett, mert betöltöttem a nekem szánt szerepet.

Ha érdekel a történet mögötti gondolatmenet…

A Manuela–Monti kapcsolat nem klasszikus értelemben vett szerelmi történet, hanem egy pontosan felépített, aszimmetrikus játszma. Nem gonosz, nem cinikus – inkább csak kegyetlenül racionális.

Monti oldaláról a játszma tétje a rövid távú túlélés. Fiatal, gyökértelen, kiszolgáltatott. A diploma nemcsak egy darab papír, hanem „a” szabadulólevél, a nő pedig egyszerre menedék és beteljesülés. Monti nem kezdeményez, nem irányít, hanem reagál. Ez az ő szerepe: zárt pályán sodródik, és azt hiszi, hogy döntéseket hoz, miközben csak elfogadja azokat, amelyeket más már meghozott helyette. A játszma logikáját nem ő alakítja, de végigjátssza – mert nincs alternatívája.

Manuela ezzel szemben nem sodródik. Ő tervez. Az özvegység, a megörökölt vagyon, a társadalmi pozíció függetlenné teszi őt, de ettől még nem lesz boldog. Nem akar újabb kötődést, mert az kiszolgáltatottságot és kockázatot jelent. Amit akar, az egyszerűbb és kegyetlenebb: egy gyerek, lehetőleg kislány, egy kontrollálható jövődarab. Ehhez viszont szüksége van egy manipulálható férfira – és pont ez a játszmájának a lényege.

A játszma attól válik igazán érdekessé, hogy egyik fél sem beszél róla nyíltan. Nincs kimondott alku, nincs szerződés. Minden gesztus, minden mondat kétértelmű. A „Menj és ne nézz vissza!” egyszerre áldás és végrehajtási utasítás. Monti ekkor még azt hiszi, hogy a zsákmánnyal menekül. Valójában a szerepe ekkor már véget is ért.

A játszmák logikája szerint nincs veszteség nélküli győztes. Manuela megkapja, amit akar, de ennek az ára az elszigetelődés. Monti elveszít valamit, amit akkor még nem tud megnevezni, de évtizedekkel később is visszanéz rá – már csak gondolatban. A játszma lezárult, de a hatása nem szűnik meg. Mert az igazán jól felépített játszmák nem akkor érnek véget, amikor kiszállunk belőlük, hanem akkor, amikor végre megértjük, hogy ebben mi volt a tényleges szerepünk.

Kedves olvasó, ha a montiverzum további történeteit is szeretnéd elolvasni:

– nagyapám történeteit ITT találod, én EZZEL kezdeném
– Erdély világa ITT nyílik meg, és én EZZEL indítanék
– a felnőtté válás és morális kalandok ITT, kezdésnek EZT ajánlom
– a világra tartott görbe tükröt pedig ITT, és talán EZZEL érdemes kezdeni