1970-es évek, Kolozsvár

Tízéves voltam, sovány, apró, talán a legkisebb az osztályban. Megkockáztatom…alultáplált, és ezzel nem voltam egyedül. 

Jutka (cherche la femme, mon ami!!!) két paddal ült előttem és annyira szerelmes voltam belé, amennyire csak egy tíz éves gyerek szerelmes tud lenni: ügyetlenül, szemlesütve, nem felvállalva, mégis mindenki tudta. Kivéve Jutkát, aki úgy tett, mintha nem is léteznék. De amikor kihívták a tábla elé felelni és bizonytalan volt a válaszában, mindig összeakadt a pillantásunk és én mindig megtaláltam a módját, hogy megsúgjam a megoldást. Ilyenkor utólag odajött hozzám és megérintette a kezemet. Súgni nagyon jó dolog.

És ott volt Ákos. Hozzánk képest két évvel idősebb . És kétszer akkora volt, mint bármelyikünk, mivel (azt rebesgették) két évet töltött javító intézetben, ahol nem igazán haladt a tanulással. Ott nem ez volt a fókusz…Azt meg senki sem értette, hogy miért nevezték a javító intézetet javító intézetnek, amikor onnan mindig csak rossz gyerekek jöttek ki. Ha ez a javított állapot volt, milyen lehetett előtte? És ha nem javult meg, miért engedték vissza közénk — miért kellett volna épp nekünk javítanunk rajta? Szóval két különböző világban éltünk. Az egyik világban olyan fiúk élnek, mint én. A másikban olyanok, mint ő.

Nagyszünet volt, amikor Jutka egyszer csak felsikított, és ez számomra olyan volt, mintha kést döftek volna belém. Ákos a falhoz szorította őt, és nyers erővel próbálta ráerőltetni azt, amit a maga világában természetesnek gondolt. Jutka ellenállt. Ákos torkon ragadta és elkezdte ütlegelni.

Nem gondolkodtam. Odaálltam elé, és annyit mondtam: – Engedd el! Ne a lányokkal emberkedj, engem üss meg helyette!

A mai napig nem tudom, honnan jött ez a vakmerőség. A testem előbb cselekedett, mint az eszem. Ákos elengedte Jutkát, és rám nézett. Az arcán semmi düh nem volt — csak az unott fölény, amivel az erős fiúk néznek azokra, akik túl gyengék ahhoz, hogy komolyan lehessen venni őket. Aztán – ha már ezt kifejezetten kértem – megütött, csak hogy örömet okozzon nekem. Az orrom vére a falra fröccsent. Felálltam, lenyaltam véremet.

-Próbáld meg még egyszer, ez még nem volt az igazi!

A csendben csak Ákos lihegését lehetett hallani. Az egyik lány csendben elsírta magát. A második ütéstől a földre estem. Elsötétült a világ. Meg fogok halni. De most már nem lehet kiszállni.

-Még élek! Azt hittem erősebb vagy!

Ákos módszert váltott. Nem ütött többé, hanem hátra csavarta a jobb kezem. A vállam reccsent egyet. A fájdalomtól ordítani tudtam volna, de magamba fojtottam a feltörő jajgatást. Vége volt. Évtizedek teltek el, gyógytorna, csontkovács…azóta sem tudom rendesen mozgatni a jobb karomat.

-Akar még másvalaki is egy ehhez hasonló verést? – kérdezte megvetően Ákos. – Vagy egy pofon is megteszi, ha idetolod a pofádat…

Ekkor lépett mellém Ernő. A padtársam. Pont olyan apró volt, mint én, csak csendesebb.

– Itt vagyok!

Az ő kis teste is a padlóra került, de addigra Jutka összeszedte magát. Egy hegyes ceruza volt a kezében, amivel Ákos szemét vette célba. Elhibázta, csak a halántékától a tarkójáig karcolt rajta egy sebet. Ákos reflexből lekeverte, úgy hogy Jutka is összecsuklott, elterült a földön. Nem mozdult. Egy pillanatra azt hittük, meghalt.

– Akar még valaki verést a pofájára?

Ákos körbenézett. Senki sem mozdult. A terem hirtelen túl kicsi lett — mintha a levegőt is kicsavarta volna valaki. A félelem ott ült mindenkinek a vállán, és abban a másodpercben minden gyerek tudta: ha most nem történik semmi, akkor soha többé nem is fog. És akkor kimondtam azt, amitől megrepedt a csend:

– Huszonkilencen vagyunk.

A következő perc olyan volt, mintha valami ősi zsilip nyílt volna ki. Először csak egy szék repült Ákos felé, majd néhány szebb napokat látott tankönyv. Huszonhat gyerek zúdult Ákosra. Kezek, lábak, vödör, kuka, seprűnyél. Nem hősiesség volt ez, inkább egy kétségbeesés által vezérelt „minden mindegy” roham. Perceken át tartott a kíméletlen megtorlás. Utána vészjósló csend lett. Felállni még nem tudtam, de úgy éreztem, hogy ezt a történetet le kell valahogy zárnom. És nagyon gyorsan ki kell találnom valamit, hogy ez ne ismétlődjön meg soha többet. Szívem szerint átharapnám az Ákos torkát. Jutka miatt. De ez az út nem járható, mert nem biztos, hogy lesz-e az osztálynak bátorsága még egyszer felvállalni a háborút. Békét kell kötnünk, méghozzá most, ameddig Ákos verve van. És ezt a békét neki is akarnia kell.

– Ákos, kapsz tőlünk még egy esélyt. Én magam segítek, hogy ne bukj meg, de ehhez te is kellesz. Bunyó helyett tanulnod kell. Ez, ami itt történt, itt marad a négy fal között — mondtam. – Ezt személyesen intézem el a tanító nénivel. Mindenkinek jobb lesz, ha én szólok neki, mintha gyanút fogna és elkezdene kérdéseket feltenni.

Ákos a saját vért nyelte, ezért beszélni már nem tudott, csak megadóan bólintott.

– Megtanulsz TŐLEM írni, olvasni, számolni. De mostantól ha bárkinek egy haja szála is meggörbül, huszonkilencen fogunk téged nyomorékká verni.

Nem volt egy nagy ívű beszéd. Nem volt benne semmi hősies, mégis eléggé lényegre törő lehetett – így utólag visszagondolva.

Ákos rám nézett, és először láttam valamit, amit addig soha: hogy valahol belül ő is gyerek. Egy sérült, túlméretezett gyerek. És attól a naptól kezdve Ákos senkit sem bántott. Még a saját édesanyját sem.

Mottó: „A bátorság ragályos. Ha akad egy, aki bátran kiáll, a többiek gerince is kiegyenesedik.” – Billy Graham

Egy gyerekkori lázadás pszichológiai elemzése

Ez a történet nem egy hollywoodi forgatókönyv: itt nincs titkos harcművész, nincs deus ex machina, nincs hősies zene a háttérben. Ez Kelet-Európa a ’70-as évekből — ahol a félelem csontig hatolt és a gyerekek nem hősöket vártak, hanem egyetlen pillanatot, amikor végre megmozdulhatnak. A novella mélyén azonban olyan pszichológiai jelenségek zajlanak, amelyek tankönyvbe kívánkoznak. Az alábbi elemzés ezeket fejti ki:

• Miért állt össze a huszonkilenc gyerek?

• Miért éppen akkor?

• Milyen lélektani pillér tartotta össze ezt az egész, elsőre irracionális tömegreakciót?

1. A félelem struktúrája: a megbénult csoport: Az osztály elnyomott közösség volt, redukált érzelmi térrel, félrenézésekkel, tanult tehetetlenséggel. Ákos nem egyszerűen „egy nagy gyerek” — felnőtt szemmel a deviancia, gyerekszemmel pedig a megtorló rendszer megtestesítője volt. A rendszeré, ahol az erő dönt, a gyengeség pedig hallgat. A csoport ilyenkor tipikusan három állapotba kerül:

– Lefagyás – senki nem mozdul, mert mindenki a többiek reakcióját figyeli.

– Félelemspirál – ha mások se tesznek semmit, annak biztos van oka, tehát jobb lesz csendben maradni.

– Vágy a kirobbanásra – de csak egy külső jelre várva.

2. Ez a három állapot egyszerre volt jelen. A novella azt a pillanatot mutatja be, amikor a rendszer váratlanul megbillen. És itt lép be a lélektani kulcsfogalom: a kollektív cselekvés katalizátora.

Ez az a pillanat, amikor valaki elsőként vállalja a veszteséget, és ezzel felszabadítja a többieket a tehetetlenségből. Nem kell erősnek lennie. Nem kell sem győznie, sem győzelmet ígérnie. Mindössze azt bizonyítja: „Lehet ellenszegülni.” A katalizátor nem vezető, nem hős, nem parancsol. Ő feláldozza magát — vagy legalábbis hajlandó rá. És ezzel törik meg a többi 29 gyerek fejében a gondolat, amely addig ott ült: „Ha én megmozdulok, engem vernek meg.” A katalizátor után már ez lesz az új mondat: „Ha nem mozdulok meg, akkor minden így marad.” Ez a váltás az, amitől egy félelemmel tele teremben kitör a lázadás. A novella lélektani értelemben ezt mutatja be tökéletesen.

3. A második katalizátor: a sérült hősök ereje

A történet különlegessége, hogy három katalizátor volt:

• először a narrátor

• aztán Ernő

• majd Jutka

Ez láncreakció, nem egyéni bátorság. A pszichológiában ezt úgy hívjuk: esemény-kaszkád , vagy társas fertőzés pozitív formája. Mindhárom hozzájárult ahhoz, hogy a csoportban végül átfordult a félelem:

• nem attól féltek, hogy Ákos mit tesz velük,

• hanem attól: mit jelent az, ha nem tesznek semmit.

A kollektív szégyen és önvédelem keveréke az, ami végül a „huszonkilencen vagyunk” mondatot olyan erőssé tette, hogy cselekvést váltson ki.

4. A kulcspillanat: amikor az osztály a vákuumban találta magát. A novella középpontjában álló csönd — az a dermedt, fojtott, időn kívüli pillanat — pszichológiailag úgy írható le, mint: társas homeosztázis összeomlása. Ez az a pont, amikor:

• már nem lehet visszamenni a régi rendbe,

• de még nem született meg az új.

A csoport kollektív idegrendszere feszült meg. És ebbe a vákuumba érkezett a mondat: „Huszonkilencen vagyunk.” Ez nem szám volt, hanem identitás. Valójában azt jelentette: „Most először vagyunk MI.” És ezzel megszületett a közösség.

Stand by Me – a dal, ami ennek az érzelmi leképezése

A Stand by Me azért rezonál erre a történetre, mert ugyanazt a lélektani archetípust hordozza:

When the night has come

And the land is dark

And the moon is the only light we’ll see…

I won’t be afraid, just as long as you stand by me.

Ha eljön az éj,

És rám borul a sötétség,

És csak a hold ad fényt

Nem hagy el a bátorság, ha közben fogod a kezem

– fordítás by Monti – nem szakszerűen, hanem inkább érzelmeket tükrözve. Ez a dal nem a gyerek-szerelemről szól, hanem arról, hogy egy közösség egyszerre fedezi fel saját erejét, amikor valaki elsőként kiáll:

• nem győzni

• nem hősnek lenni

• hanem azt megmutatni, hogy nem kell félni, ha melletted áll valaki.

A novella kulcspillanata — amikor Ákos körbenéz és „ a rémülettől nincs levegő a teremben” — pontosan ez. A sötétség, a félelem, a mozdulatlanság…és aztán egy mondat, ami fényt csinál ott, ahol addig nem volt. A Stand by Me lelki dinamikája: a félelem csak addig félelem, amíg egyedül kell elviselni. Közösen már erő. Ezért olyan megható a párhuzam. A történet mély üzenete: a bátorság nem az egyén erejéből jön.

Ez a novella szakít azzal a hamis hollywoodi toposszal, mely szerint a hős erős, ügyes, vagy titkos fegyvere van. A valóság — és a pszichológia — épp ennek az ellenkezője. A katalizátorok gyengék voltak:

• egy fiú, aki nem tudott védekezni

• egy padtárs, aki reménytelenül kicsi és gyenge volt

• egy lány, aki egy ceruzát fegyverként használt

A hősiesség nem abból fakadt, hogy volt erejük, hanem abból, hogy vállalták a veszteséget. Ez a fajta bátorság sokkal ritkább és sokkal igazibb, mint amit a filmek mutatnak. És talán ezért olyan erős a történet.

Összegzés: miért működött ez a lázadás?

1. Valaki vállalta akár a súlyos veszteséget is. – A félelem rendszere ekkor reped meg.

2. A többiek egyszerre érezték, hogy „most vagy soha”. – Ez a kollektív cselekvés katalizátorának törvénye.

3. A közösség először élte át saját erejét. A „huszonkilencen vagyunk” nem kijelentés volt, hanem identitásszületés.

Ezt egy hollywoodi szkripthez képest — túl nyers, túl valódi, túl kelet-európai. És pontosan ezért ennyire igaz.

Kedves olvasó, ha a montiverzum további történeteit is szeretnéd elolvasni:

– nagyapám történeteit ITT találod, én EZZEL kezdeném
– Erdély világa ITT nyílik meg, és én EZZEL indítanék
– a felnőtté válás és morális kalandok ITT, kezdésnek EZT ajánlom
– a világra tartott görbe tükröt pedig ITT, és talán EZZEL érdemes kezdeni