Az idősek otthonában az öregek többsége már a saját nevére sem emlékezett és a papucsát sem találta. Enrico bácsinak ezzel szemben az egész Világmindenségről határozott véleménye volt.

2013, Kolozsvár

Az idősek otthonában olyan szag volt, amit az ember nem felejt el. Fertőtlenítő, főtt káposzta, gyógyszer, vizelet és valami lassan rothadó remény különös elegye. A kollégáim néhány perc után kimentek levegőzni. Én maradtam.

Nem azért, mert hős voltam, hanem mert dolgoznom kellett. A bank számára kellett ellenőriznem az ingatlant, mint lehetséges fedezetet. Jegyzeteltem. Falvastagság, nyílászárók, tetőszerkezet, kihasználtság, amortizáció.

Próbáltam nem túl mélyen levegőt venni. Ekkor gurult mellém Enrico bácsi. Vagy Henrik. Vagy ki tudja. Papírjai alig voltak. Amik voltak, azokról mindenki tudta, hogy hamisak. De valaki letett egy akkora összeget az asztalra, hogy Enrico bácsit azonnal felvették, méghozzá életfogytig.

Furcsa akcentussal beszélt magyarul, románul, angolul, olaszul…németül. Néha ugyanabban a mondatban az összes nyelvből koktélt varázsolt. És volt egy visszatérő mondata.

– Egyedül én tudom, hogy hol van mindenki.

Enrico bácsi hirtelen megragadta a vállamat.

– Te ugye író vagy?

– Ööö…nem egészen.

– Ne hazudj! Látom, hogy írsz.

Lenéztem a jegyzeteimre.

– Jelentést írni nem ugyanaz, mint írónak lenni.

– Az is írás. Csak unalmasabb.

Ezzel nehéz volt vitatkozni.

– Figyelj rám – mondta. – Ezt le kell írnod. De úgy, hogy a többiek ne tudjanak róla. Mert én vagyok az egyetlen ember, aki tudja, hogy hol van mindenki.

– Kik?

– Mindenki.

Közelebb hajolt.

– Tudod, hogy én ki vagyok?

– Ön egy a sok lakó között, itt a rehabilitációs intézetben.

Legyintett.

– Nem azt kérdeztem, milyen minőségben vagyok itt. Azt kérdeztem, ki vagyok.

– Feladom.

– Egy reinkarnált időutazó vagyok.

– Értem.

Az ember bizonyos helyzetekben automatikusan ezt válaszolja. Nem azért, mert érti, hanem mert nem akarja más irányba vinni a beszélgetést.

– Enrico vagyok, de ez csak egy művésznév – folytatta. – Egy másik Enrico tiszteletére, aki egyszer feltett egy érdekes kérdést.

– Milyen kérdést?

Enrico bácsi a szemembe nézett.

– Where is everybody?

A mondatot tökéletes angolsággal ejtette ki. Ez volt az a pillanat, amikor letettem a golyóstollat.

– Fermi? – kérdeztem.

– Na látod?! Mégsem vagy teljesen reménytelen.

Ezután beszélni kezdett a Drake-egyenletről. Keverte a magyar főneveket és igéket román kötőszavakkal, néha olaszos mozdulatokat tett hozzá, és közben úgy beszélt galaxisokról és civilizációkról, mintha csak egy rosszul működő társasházról lenne szó.

– Mindenki számolgat – mondta. – Csillagok száma, bolygók száma, lakható zóna, rádiójelek. Mint valami részeg könyvelők egy kozmikus kocsmában. Pedig az egész egyetlen dologról szól.

– Miről?

– A mázliról.

A folyosón valaki ordítani kezdte, hogy ellopták a papucsát. Enrico bácsi fel sem nézett, de óvatosan behúzta a lábfejét a kerekesszéke alá.

– Az élet nem törvényszerűség. Nem program. Nem isteni kötelezettség. Hanem statisztikai baleset.

– Azért egyszerű élet máshol is kialakulhatott.

– Persze. Penészből lehet sok. Shakespeare-ből kevésbé.

Ez jó mondat volt, úgyhogy azonnal leírtam. Enrico bácsi elégedetten biccentett.

– Látod? Mégiscsak író vagy. Vagy csak leszel egyszer…

Aztán hirtelen felemelte az ujját.

– Az emberek mindig az első lépéstől vannak meghatva: „Jaj, kialakult az élet.” Pedig ez csak egy a sok probléma közül. Mert következnie kell a második, harmadik, negyedik és ezredik lépésnek. És ezek közül egyet sem lehet elhibázni.

Közelebb hajolt.

– Tudod, milyen hosszú sorozat kellett ahhoz, hogy te most itt ülj és ezt jegyzeteld?

Nem válaszoltam.

– Hold kellett. Egy hatalmas nagy Hold. Árapály. Stabilitás. Jupiter kellett. Szaturnusz kellett. Pont jó gravitáció. Világóceán. Oxigén. Lemeztektonika. Fotoszintézis. Eukarióta sejtek. Dinoszauruszokat kiirtó aszteroida. Fosszilis energia. Fémek. Üveg. Tűz. Ló.

– Ló?

– Igen, a ló. Az amerikai őslakosoknak nem volt. És nézd meg, hol tartottak 1492-ben! És még most is ott tartanának, ha közben többségüket ki nem irtja a fehér ember.

A távolban megszólalt egy televízió. Valami török szappanopera ment túl hangosan. Ez látszólag kizökkentette Enrico bácsit.

– Tudod, miért lett Európából civilizáció? – kérdezte.

– Gondolom most mindjárt a görögökről fogunk beszélgetni. 

– Igen, a görögök pont jó helyen voltak. Hídnak. Katalizátornak. Az arabok még pont jókor őrizték meg a matematikát. A hollandok megtanították a világot kereskedni. A skótok mérnökökké tették a fél bolygót. Az olaszok újraindították a civilizációt. Gutenberg megsokszorozta a memóriát. Galilei megtanította az embereket nézni. Newton megtanította őket számolni.

– Ha nincs Newton akkor, lett volna másvalaki.

Enrico bácsi lassan a fejét rázta.

– Ezt mindig azok mondják, akik nem éltek végig kilencszáz év stagnálást. Én átéltem, de egy kicsit másként…

Csend lett.

Vagy inkább csak bennem lett csend.

Az otthon közben tovább élt maga körül:
köhögés,
papucs-csattogás,
fertőtlenítőszag,
valaki nevetett,
valaki sírt.

– A civilizáció nem alapállapot – mondta végül. – Hanem metastabil véletlen.

– És a Fermi-paradoxon?

– Az nem paradoxon.

– Hanem?

– Félreértés. Az emberek abból indulnak ki, hogy ha itt megtörtént, akkor máshol is meg kellett történnie.

– És nem?

– Nem.

– Miért?

Enrico bácsi ekkor rám nézett. Fáradt volt a tekintete. Nem öregesen fáradt, hanem úgy, mint aki túl sok időn ment keresztül.

– Láttad már a képeket a Hold túloldaláról? – kérdezte.

– Igen.

– És mit láttál?

– Krátereket.

Közelebb hajolt.

– Az emberek szerelmes verseket írnak a Holdról. Pedig a Hold nem más, mint egy véget nem érő légvédelmi jelentés. Az mind olyan történet, ami nem velünk történt meg.  Ha akár csak egy azok közül a galaktikus lövedékek közül pár ezer kilométerrel arrébb megy el, akkor nincs Róma. Nincs reneszánsz. Nincs Tesla. Az emberiség beleragad az egyenáram zsákutcájába, vagy el sem jut az egyenáramig. 

– …

– Az emberek azt hiszik, hogy az élet kialakulása olyan, mintha a hurrikán a szeméttelepből összerakna a Boeing gyárat és ráadásul mondjuk egy cukrászdát, benne fagylaltozóval, kávézóval és zenegéppel. Kimondjuk az entrópia törvényét, aztán úgy teszünk, mintha a Földön nem pontosan az ellenkezője zajlana évmilliárdok óta. Ez senkit sem zavar?

– Igen, de volt erre pár milliárd év és utána, ha már kialakult az emberi agy, akkor előjött az emberi elme civilizációt teremtő mintaérzékenysége.

Hallgatott egy ideig.

– Mintaérzékenység? Szerinted mire ment volna az emberi agy mintaérzékenysége a Schoemaker-Levy üstökös 1994-es becsapódása ellen? Legfeljebb lett volna idő elmormolni egy utolsó imát. Ez az üstökös kozmikus léptékkel mérve a fülünk mellett zúgott el. Ha becsapódik a Földbe, azt még a baktériumok sem élik túl.

– …

– Nemcsak az kellett, hogy folyamatosan bekövetkezzen minden, aminek be kellett következnie, de négy milliárd év alatt semmi olyan nem következett be, aminek nem szabadott bekövetkeznie.

A folyosón ekkor megjelent a nővér.

– Domnu’ Enrico, iarăși speriați oamenii? (Enrico úr, már megint ijesztgeti az embereket?)

Enrico bácsi visszaváltozott öregemberré.

– Eu? Niciodată. (Én? Soha)

A nővér rám nézett.

– Ne vegye komolyan. Mindig ezt csinálja. Megmondja, hogy hol vannak a többiek.

– És hol vannak?

A nővér vállat vont.

– Többnyire az ágyukban. Ha szerencsénk van.

Ezzel odébb gurította Enrico bácsit. Mindössze egy pár felemás papucs maradt a kerekesszék helyén, én pedig folytattam a jelentést.

Falak: közepes állapot, helyenként penészes.
Tető: javításra szorul, beázik.
Nyílászárók: elavultak, nem zárnak rendesen, cserére szorulnak.
Funkció: idősek otthona. Működési engedély megszerzése: “folyamatban”.
Kockázat: jelentős.
Fedezetbe történő bevonás javasolt / nem javasolt (aláhúzandó):