Albániában valami véget ért bennem. A józan ész például.
Boldogan húztam a bőröndömet a reptér felé, mint aki azt hiszi, tudja, mit csinál. Csakhogy egy héttel későbbi dátumra foglaltam a retúrjegyet. Vagyis a józan ész szabálya szerint…egyáltalán mi keresnivalóm volt ott és akkor azon a reptéren érvényes repjegy nélkül?
A szállodából már kijelentkeztem, a taxis is elhúzott, az utolsó albán Leket az utolsó albán burekra elköltöttem. Nem volt visszaút. Se előre. Se oldalra.
Ott álltam a reptéren, mint egy rossz sakklépés, amit nem lehet meg nem történtté tenni.

De nem adtam fel. Alternatívát kerestem, mert…de tényleg…miért is nem fordultam vissza? Van Tiranában vagy kétszáz szálloda! E helyett, figyelmen kívül hagyva a baljós jeleket és az idő előtti demencia tüneteit úgy döntöttem, hogy akkor is hazamegyek, ha vörös hó esik és szárnyas sült malacok vezénylik a forgalmat. Hazamegyek, méghozzá Róma Fiumicino repülőtéri átszállással. Mert ugye(?), az olcsóbb lenne, mint hétvégére kivenni egy szállodai szobát (egy büdös francot lett volna olcsóbb!).

Éjszakai járat, átszállással. Megvettem. Felszálltam. Reménykedtem.
Rómában pedig még jobban felgyorsult a pokolba vezető út
Lekéstem a csatlakozást. Mármint nem én, hanem a tiranai járat. Esélyem sem volt. Úgyhogy jó reggelt, szombat!
De sebaj, van egy reggeli járat Budapestre! Hurrá! Délre fél nap késéssel úgyis hazaérek!
Elaludtam. Méghozzá Európa egyik legzűrösebb repülőterén. Erre is csak én vagyok képes.
Mire felébredtem, már csak azt nem lopták el, ami rajtam volt. Habár szerintem még a cipőmmel is próbálkozhattak. És…te jó ég! A sliccem! Ugye nem járt erre a kőbányai szopórém?
Eltűnt a laptopom.
Eltűnt a mobilom.
Eltűnt a kockás füzetem a jelszavaimmal.
Eltűntek a barátokkal (és barátnőkkel) készített fényképeim
Eltűnt néhány novella vázlatom…mondjuk ezekért nem nagy kár, mostanában ihlettelenül, fantáziátlanul írok. Mintha egy standup műsorban akarnék fellépni egy nekrológgal. A sajátommal.
Tulajdonképpen csak a becsületem maradt volna meg, mármint ha egyáltalán lett volna…valaha. És én még szerencsésnek mondhattam magam. Én csak a laptopomat veszítettem el, de állítólag volt itt egy köztiszteletben álló apácákból zarándokcsoport…nos ők mindahányan a szüzességüket veszítették el és azóta sem találják…

Így hát ott álltam reggel hatkor Fiumicinóban, iratok nélkül, beszállókártya nélkül, két túl vidám olasz járőr társaságában, akik pont olyan arcot vágtak, mint akik eldöntötték:

„Ez az olaszos nevű, olaszul nem beszélő, magyarnak tűnő hominida biztos valami földalatti szekta tagja.”

Ilyenkor két dolog történhet:
1. vagy hazaengedik az embert, (Schengeni zóna, miegymás, lehet ideológiát mögé tenni)
2. vagy kinevezik az olasz, valójában Dante-i ihletésű pokol tiszteletbeli lakójává.

Na nekem vajon melyik jött össze?

A pokol pont úgy nézett ki, mint egy reptér, csak itt legalább működött az ügyfélszolgálat.

Minimalista enteriőr, rosszkedvű adminok, és egy irgalmatlanul vastag fekete dosszié “Monti” felirattal hevert az asztalon. A bűnlajstromom tetején ott virított a fényképes bizonyíték arról az esetről, amikor a Mammutban beparkoltam a Toyotát a mozgássérültek részére fenntartott helyre. Igen, tudom…szűk volt a beálló, így egyszerre két parkolóhelyet vettem igénybe, de csak arra az öt percre…na jó…fél órára…de tényleg…csak egy filmnézés erejéig. Meg még volt egy rövid vacsora is a film után. De esküszöm, még ekkor is akadt egy-két üres parkolóhely.

Nyolc évet kaptam. Jó magaviselet miatt lett belőle négy év.

Azt mondták, a pokol célja nem a büntetés, hanem a tanítás és a nevelés, majd ezt követően a szabad életre való felkészítés. Maradjunk annyiban, hogy ez nem minden esetben sikerült maradéktalanul. Mondtam nekik, hogy ez remek, de én már így is többet tanultam annál, mint amit egy normális ember valaha is akarna: például azt, hogy a Fiumicinoban nem szabad elaludni.

Egyik nap odalépett hozzám egy öreg démon:

– Monti – mondta rekedt hangon – vége van…
– De…mmmmiért? – kérdeztem.
– Mert nálunk mindenki valamiért van itt. Aki elvesztette önmagát, azt megtaláljuk. Aki megtalálta, azt kivételes esetekben elengedjük.
– És én mit találtam meg?

A démon hangja hirtelen szigorúból ellenségessé vált:

– A humorérzékedet. Azt kifejezetten tilos a pokolban tartani, mivel rendszeridegen, rendszerfüggetlen. Sőt, rendszerellenes. Mi nem szeretjük azt, ha valaki röhög a kátrányfürdőben. Azt meg kifejezetten utáljuk, ha ez csoportosan fordul elő. A mi küldetésünk a testi és lelki szenvedés maxolása és a kiszabott büntetésnek ténylegesen fájdalmas büntetésként való megélése. Mert a munkahelyünk, a pokol nem attól válik pokollá, hogy „jaj, ez egy bibliai tűzhenger”! Ezek csak szavak…
-…
-Itt megalkuvás nélküli rendnek kell lennie. Mert mivé válik a pokol, ha a kéngőzös kamrából kihallatszik, hogy „Haha, a treff ötös visz mindent. Kérsz még egy slukkot?” és utána mindenki röhög, a saját smasszereinket is ideértve. Tudnám még folytatni, Monti. Minden egyes szarkavarásban ott voltál és most nem csak arra gondolok, ami a munkaköri leírásodban amúgy is szerepel. Te illegális szarkavarást is végeztél. A vád ellened, hogy megpróbáltad élhetővé, sőt élvezhetővé tenni a poklot. És nálunk a vád egyben ítélet is.
-…
-Ki vagy rúgva!