Mi történik az emlékezéssel akkor, amikor már nincs közösség, ami továbbadja? Pierre Nora azt vizsgálta, hogyan vált a múlt élő tapasztalatból rögzített adattá, és mi marad meg belőle történetekben, tárgyakban és szimbólumokban. Ez az írás nem a történelemről szól, hanem arról, hogyan emlékezünk – és miért fontos ez egy olyan korban, ahol mindent dokumentálunk, de egyre kevesebbet élünk át.
Egy képzeletbeli interjú keretében az elbeszélő saját történeteinek igazságtartalmát vizsgálja. A szöveg a nagyapához fűződő emlékeken, gyermekkori meséken és felnőttkori felismeréseken keresztül vall emlékezésről, identitásról és elbeszélésről. A Montiverzum mint tudatos anti-monográfia nem a tényszerűséget, hanem az átélés igazságát állítja középpontba.
1981-ben, a magyar–román focimeccs után két diákot kihallgatnak, mert a feleki tetőn túlhevült állapotban román zászlót égettek. Montit is kihallgatják, bár ő végig otthon volt. A szekusok megpróbálják vallomásra bírni, de gyorsan kiderül, hogy Monti nemcsak a matekpéldatárakat, hanem Szókratész retorikáját is bújja és „concessio ad absurdum” nevű csapdába csalja őket.
Egy milánói pizzéria teraszán Montit egy román pincér egyetlen mondatból felismeri: beazonosítja az erdélyi akcentust — utcára, iskolára, gyerekkorára pontosan. A finom nyelvészjáték végül egy negyven éve eltűnt lippai szakasztárs felbukkanásába torkollik.