1982 december, Lippa – katonai egység , Románia

Hadgyakorlatra készültünk december közepén. Ez normális esetben is rossz hír, de nálunk azt jelentette, hogy harminc kilométert kell menetelni oda, ugyanannyit vissza, teljes menetfelszereléssel, aknavetőkkel, lőszeres ládákkal, sátrakkal, vegyvédelmi cuccokkal és azzal az elkeserítő tudattal, hogy egy srác a másik századból, aki előttünk egy héttel próbálta ugyanezt, az tüdőembóliában meghalt.

Én viszont nem akartam meghalni, és ezt a szakasztársaim is ugyanígy gondolták. Mármint önmagukra vonatkoztatva….

A körletben összedugtuk a fejünket. A Brezsnyev-ügy óta — és azóta, hogy Szabó Csabát kimentettem a rasszista hajtóvadászat alól — valahogy mindenki rám nézett, ha balhé közeledett. Bradu is, pedig ő volt a rangidős. Kolozsvári fiú, látásból ismertük is egymást, és tudta, hogy ha valamit ki kell okoskodni, akkor nálam nagyobb ördög nincs a században.

– Na, Monti, mit csináljunk? – kérdezte halkan.
– Először is kellene egy kis pénz – mondtam. – Mondjuk kétszáz lej. Nem baj ha több. A tiszti szállásra biztosan kell majd… hm… szolgáltatást biztosítani.
Bradu hümmögött, a többiek összenéztek.
–Ez veszélyes…mert mi van ha…?
–Nekem mindegy, fiúk, nekem az is megfelel, ha összedobjátok a pénzt.
– Hát jó…holnap úgyis mi látjuk el az őrszolgálatot. Mugur, szólj a nővérednek, hogy este megint jöhet és hozhatja a barátnőit is! Összesen kétszáz lej „kapupénzt” kell leperkálniuk…
-…
-Nem, Mugur, ez most nem alku tárgya. Kétszáz lej, kereken. Miért kétszáz? Mert Monti mondta – zárta az eligazítást Bradu.
-…
– Ennyi?
– Majdnem – mondtam. Valaki derítse ki, pontosan hol lakik egy vélhetően örmény nemzetiségű Vasiljan nevű parasztgazda! Annyit tudok, hogy nagyjából a hegy lábánál kell őt keresni. Ha megtaláltátok, akkor hozzátok ide nekem azt az embert!
– És ha nem akar jönni?
– Mondjátok neki azt, hogy az öreg Baruján küldött – és jönni fog!
– Ennyi? – kérdezték a tágra nyílt szemek.
– Ennyi – feleltem.

Ahogy annak idején Montecuccoli mondta: a háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz és pénz. Meg a pénzt okosan kell felhasználni – amely esetben minden úgy megy, mint a karikacsapás.

Így hát másnap Vasiljan bácsi — aki tényleg örmény volt, sőt ráadásul mindenki szerint egy félistennel való személyes rokonságban állt — száz lejjel gazdagabb lett. (Ez csak az előleg volt, nem nyúltam le a másik százast. Ez nálam elvi kérdés: ha már korrupció, akkor tisztességgel.) Ja és köszönöm nagyapa, hogy felderítetted Arad megye vélhetően egyetlen örmény nemzetiségű parasztgazdáját!

Aztán valahogy úgy alakult, hogy Vasiljan bácsi pont akkor vitte fel a szamarakat a hegyre, amikor mi is megindultunk, és valahogy úgy alakult, hogy a szamarakon már eleve ott volt egy masszív heveder, meg tartószerkezet, aminek a tetejére pont tökéletesen ráfértek az aknavetők, a sátrak, a lőszeres ládák és a vegyvédelmi csomagok.

Mi pedig „a látszat kedvéért” vittük az üres aknavetős táskát.

Valahogy úgy alakult, hogy amikor megérkeztünk a kijelölt éjszakai táborhelyre, a hét sátor helye már ki volt egyengetve. A föld fel volt égetve, és olyan meleget sugárzott, mintha a poklot mi üzemeltetnénk. A tábortüzek helye szintén ott volt előkészítve, néhány megalit-méretű kő meg fel lett hevítve. Csak be kellett vonszolni őket a sátorba, és reggelig ontották a meleget.

És valahogy úgy alakult, hogy megjelent egy kisfiú, aki nagyon gyanúsan hasonlított Vasiljan bácsira. A gyerek forró szamártejet hozott bögrékben, és akkora mosollyal kínálta, mintha tudná, hogy az életünket menti meg.

Másnap ledaráltuk a lövészetet — olyan tempóban, hogy a feletteseink azt hitték, valami csoda történt , majd vidáman dalolászva indultunk vissza a kaszárnyába.

A parancsnok gyanakodva méregetett minket. A sisakok nem horpadtak, a katonák nem lihegtek, a csizmák nem véreztek. Ez szúrta a szemét.

– Elvtársak – mondta Braduhoz fordulva – ezt meg hogy a fenébe csinálták?
Bradu a szemével engem keresett. Megráztam a fejem: „Nem kell a felhajtás.”
Bradu bólintott, majd teljes komolysággal azt mondta:
– Parancsnok elvtárs… álmomban megjelent Nicolae Ceaușescu elvtárs. Harcra buzdított. Megosztottam a látomásomat a fiúkkal, és átragadt rájuk is a hit meg a lendület. Egy a hazánk, egy a zászló. HURRÁ!

A parancsnok elvtárs nyelt egyet.
– Értem – mondta halkan. – Rendben.

És ekkor, a tiszti szállás felől, a már megint ott vendégeskedő fiatal hölgyek vidám kacaja tavaszi szélként szelte át a kaszárnya udvarát.

Így esett meg, hogy az őrnagy elvtársat másodszor is teli torokból kiröhögte a kaszárnya népe…

Reflexió – A Kelly hőseitől Erdélyig

Ha valaki szerint ez a történet kicsit olyan, mintha Donald Sutherland bohém csodabogara egyszer csak átsétált volna Erdélybe néhány szamárral… nos, lehet benne valami. A helyzet abszurditása, a katonai logisztika kreatív újraértelmezése és a „valahogy mindig minden összejön” típusú túlélési taktika valóban idézi a Kelly hősei hangulatát.

De ez itt nem Franciaország, nincsenek Sherman tankok, nincs német arany, és nincs jazz a háttérben.
Itt mínusz tizenöt fok van, a szamártej ráfagy az ember bajszára, és a legjobb „harci moráljavító” az, hogy az ember lát arra esélyt, hogy nemcsak a tüdőembóliát, de még a lábujjak amputációját is megússza.

És Csodabogár (eredetiben Oddball) helyett egy Monti próbálja felülírni a hadsereg abszurditását.
Nem tankkal, hanem szamárral.
Nem arannyal, hanem örömlányokkal.

Ha valami a Kelly hősei rokona ebben a történetben, akkor nem a cselekmény, hanem a hozzáállás: ha már körülöttünk minden teljesen irracionális, akkor a leghelytelenebb dolog amit tehetünk az az, ha racionálisan viselkedünk —és ha ehhez még hozzákeverünk egy kis pimaszságot is, nos: annál jobb. HURRÁ!

Bradu Călin – Nézőpont

Kolozsváriként én már akkor utáltam a bukarestieket, amikor még azt sem tudtam, miért kellene. Így neveltek minket: van az ország, és van Bukarest — és a kettőnek semmi köze egymáshoz. Amikor az őrnagy bekerült a századhoz, még aznap eldőlt, hogy utálni fogom.

Montit egy matekversenyről ismerem, ahol mindketten hajszálra ugyanannyi pontot értünk el. Sőt, a megoldásaink is kísértetiesen azonos logikát követtek. A zsűri szerint ez azt jelentette, hogy egyikünk sem érdemli meg a továbbjutást. Gyenge vigasz, hogy az így felszabadult helyet Bukarestnek adták. Szóval már akkor megtanultuk, hogy errefelé a döntéseket nem az ész és nem a jóindulat irányítja. Ez a kezdeti utálatot követően egy egész életre szóló szövetség kezdete lett köztünk: ha már két eszes srácot együtt rúgnak pofán, akkor legalább egymásra számíthatnak és a katonaságnál ez az összhang még inkább működött.

A Brezsnyev-ügy óta egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Monti nemcsak egy jó matekos, hanem valami furcsa, a természet által nem teljesen szabályosan kiadott fajta: amikor mindenki más megdermedt, ő még akkor is lazán poénkodott. Én pedig megtanultam olvasni a szemét. Egyetlen pillantásából tudtam, mikor kell hallgatni, mikor kell hazudni, mikor kell röhögni — és mikor kell fedezékbe húzódni.

Ahogy az őrnagy odajött hozzánk, és azzal a tipikus bukaresti arcával kérdezte:

– Elvtársak, ezt meg hogy a fenébe csinálták?

…először ránéztem: „Monti, te szúrod tökön ezt a fickót (már megint), vagy most én tegyek a fejére egy szép nagy csörgősipkát?”

Monti tekintetében ott volt minden, amit tudnom kellett:. „Te döntesz, Călin. Nekem most nem kell a felhajtás”

Úgyhogy odafordultam az őrnagyhoz, kihúztam magam, és a legnagyobb komolysággal, amit ember valaha magára erőltetett, kimondtam:

– Parancsnok elvtárs… álmomban megjelent Nicolae Ceaușescu elvtárs. Harcra buzdított. Megosztottam a látomást a fiúkkal is. Egy a hazánk, egy a zászló.
HURRÁ!

A kaszárnya elnémult.
Majd egyszerre kiszakadt a levegőből a visszafojtott vihogás.
Még az őrnagy arcán is láttam, hogy valahol mélyen legbelül érzi: ez most nem is neki szólt, hanem a rendszernek, amit ő képvisel.

És akkor ott, abban a fagyos román decemberben, én, Bradu Călin megértettem, miért kell Monti mellé állni. Mert engem édesanyám hazavár.

Mini-kritika – A Balkán logikája: ahol a tragédia és humor kéz a kézben jár

A Szamarak hadművelete Monti egyik legérettebb vidám története — azzal kezdődik, hogy egy kiskatona meghal tüdőembóliában, és a folytatás sem egy folyóparti séta: fegyelmi csőd, korrupció, prostituált lányok és egy olyan katonai gépezet, amelyet még a szamarak is átvernek. Mindez könnyen csúszhatna moralizálásba, de Montinál egyetlen fölösleges szó sincs: a humor nem ellenpont, hanem túlélési módszer.

A történet úgy nevet a rendszer arcába, hogy közben pontosan érzi annak súlyát. A groteszk jelenetek — a szamarak, a pénzgyűjtés, Mugur nővére — nem kabaré-elemek, hanem a balkáni valóság abszurditásának leképezése. Olyan világ ez, ahol a szereplők a nihil peremén táncolnak, és a kacagás tartja őket életben.

A novella mélysége abban rejlik, hogy nem ítélkezik. Nem mondja meg, mi a jó vagy rossz — csak megmutatja, hogy így éltünk. A végső, kimondatlan bölcsesség: a rendszer lehet embertelen, de az emberség megmaradhat a törésvonalak között is.