1982 november, Lippa, gyalogsági kaszárnya

-Ébresztő!! Riadó, éles riadó! Teljes harci készültség! 180 másodperc!
-A büdös életbe…sötétíts! Ti hárman a zsinórozott takarókkal az ablakokhoz! Blagu, te később öltözz, nyisd a fegyvertárat! Most!
-Riadó! Riadó! 150 másodperc a gyülekezőig!
-Sötétítés első ablak megvan, második ablak megvan, harmadik is megvan. Villanyt bekapcs!
-Olteanu, rohanj és kezdd el osztani a vegyvédelmi felszerelésért! A pizsamádra vagy ráöltözöl, vagy eldugod a raktárban, de vissza már nem tudsz jönni.
-Felső ágysorok rohannak a fegyverekért, utána a vegyvédelemért! Alsó ágysor öltözködik,
-100 másodperc a gyülekezőig!
-A fegyverosztó és a vegyvédelmis ruháit a mellettük levők vigyék ki nekik, a lépcsőn később futva is lehet öltözködni. A bakancs bekötésére nincs idő! Sliccel, gombokkal sem bajlódunk!
-Folyósó elsötétítve!
-Fegyver osztást kezdjétek el, az első, aki fel tudott öltözni, az segítsen be Blagunak!
-90 másodperc a gyülekezőig, gyerünk, gyerünk!
-Fegyverosztás első adag kész!
-Alsó ágysor rohanás a fegyverekért,
-60 másodperc!
-Felső ágysor öltözködik, 50 másodperc!
-Rohanás! kicsúsztunk az időből!
-Nem csúsztunk ki, megcsináljuk!  
-A vegyvédelmis szedje össze az összes maradékot! Bradu zárja mindkét raktárat!
-10 másodperc, végeztünk. Megcsináltuk! Na ilyen utolsó 40 másodperces véghajrát ez a kaszárnya még nem látott.
-Persze, hogy megcsináltuk, ha nem egymást tapossuk halálra, mint a birkák. A felső ágysoron való ágyról ágyra ugrálgatás volt a kulcsmomentum.
-Hehe, leelőztünk az alattunk levő emeletet. Szépen feltorlódtak mögöttünk.
-Legközelebb majd lemásolnak minket és elénk vágnak.
-Legközelebb majd Monti megint kitalál valamit, amire nem számítanak. Mekkora pancserek, csak annyit tudtak mondani, hogy „gyorsan, gyorsan”!

Hova lett a tölténytáram, édes Istenem, hol van a tölténytáram?

Meg fogok fagyni, nem tudtam zoknit húzni, valaki elszedte a téli kabátomat. Én meg a valaki másét.. Csak a tölténytárat észre ne vegyék, édes Istenem, csak a tölténytárat ne vegyék észre…lopok, vagy veszek helyette másikat, csak most ne vegyék észre!

-Pssz…Monti…a tölténytárad…
-Tudom…hiányzik…akasztani fognak.
-Szerintem rosszul kattintottad rá a fegyverre, a folyosón veszítetted el. Szerencsére belébotlottam. Jössz egy sörrel.
-Kettővel is. Köszönöm Nicu, az életemet mentetted meg.

Dermesztő hideg van, fúj a szél, havazik, de leginkább a csend és a sötétség nyomaszt. Csak egymás lihegését lehet hallani. Talán nem is a futás ennek az oka, hanem a rettegés. Mi a búbánat ez a harci riadó? És mi ez a nagy csend? Mi történik? A katonai egység parancsnoka kimért léptekkel sétált el előttünk.

-Tudjátok, hogy mi ez? Megmondom. Ez nem egy katonai egység. Ez egy kupleráj. Egy fegyelmezetlen, szervezetlen, hasznavehetetlen kupleráj. Egytől egyig halottak vagytok. Így nem lehet felvenni a harcot az ellenséggel szemben.
-Ez meg mi a szarról dumál?
-Azt mondja, hogy kurvák vagyunk. Túlkoros, kövér, büdös kurvák.
-Akárcsak az ő kedves anyukája.

-Mi a neved közlegény?

-Szabó Csaba.
-Hadd halljam még egyszer…?!
-Szabó Csaba.
-Milyen kicseszett román név az, hogy Szabó Csaba?
-…
-Közlegény, a szemembe nézz! Milyen kicseszett név az, hogy Szabó Csaba?
-Magyar.
-És ez meg milyen hadsereg?
-Román.
-Halljam még egyszer!
-Román!
-Még egyszer kislányom, suttogjad egy picit hangosabban, hogy mások is hallhassák!
-Román!!!
-Na ugye, hogy ki tudod mondani? Fáj a szád, vagy szégyelled kimondani azt, hogy román?
-…
-Tudod-e, Szabó Csaba közlegény, hogy miért vagyunk mi most itt?
-Mert riadó készültség van.
-És miért van riadó készültség?
-Nem tudom ezredes elvtárs.
-NEM TUDOD? Hát akkor most mondom. Azért riadó, mert országos szintű háborús készültség van.
-Csezd meg, csak úgy ömlik belőled a minősített információ, ó parancsnokom…
-Ja, azért van riadó készültség, mert riadó készültség van. Köszi.
-Lehet, hogy ezekben a pillanatokban a hazánkat már meg is támadta az ellenség. Még egyszer jelzem, hogy mindenki értse. Ez most nem hadgyakorlat. Ez most harci készültség. A hazát nektek kell megvédenetek. Az olyanok, mint Szabó Csaba. Az olyanoktól, mint Szabó Csaba. Értitek?

-ÉRTJÜK EZREDES ELVTÁRS

-És te Csabikám…ha az ellenség észak-nyugatról támad, akkor te kire lősz?
-…
-Nem hallom Csabikám.
-Ezredes elvtárs…akkor én magammal végzek.
-Vigyétek el! Hadbíróság elé állíttatom ezt a rohadék hazaárulót.
-Van-e itt még más magyar nemzetiségű fickó is közöttetek?
-…
-Nocsak…ez egy olyan nagyszerű katonai egység, ahol az egy szem Szabó Csabát leszámítva mindenki román. Öröm ezt látni. Mi a neved közlegény?
-Negrescu
-Stanescu
-Enache
-Buzoianu
-Scarlat
-Gherasim
-Monti
-Monti? Milyen kicseszett név az a Monti?
-Olasz
-Magyar, vagy román?
-Magyar.
-Na ugye?
-Szóval egy Monti nevű magyar-olasszal állunk itt szemben!
-…
-Aztán mondd csak Monti közlegény, ha támad az ellenség észak-nyugatról, akkor te merre fogsz lőni?
-Az ellenségre, az hétszentség.
-Nocsak, nocsak.
-És ki a te ellenséged, Monti közlegény?
-Aki rám lő, vagy a népemre, az az ellenségem, arra én visszalövök.
-Monti közlegény, te ilyen hülye vagy, hagy engem nézel hülyének?
-Ezredes elvtárs, engem itt arra tanítottak, hogy a parancsot gondolkodás nélkül végre kell hajtani.
-Kiváló. Kiváló. Szinte elhiszem. De ismét megkérdezem, csak most másként. Az imperialista, revizionista magyarok megtámadják az országunkat. A szeretett hazánkat, Romániát. Veled szembe jön egy magyar katona. Fegyver van nála. Mit teszel? Halljam, közlegény!

1982 Szeptember, Szamosújvár

-Kisfiam, mi a célod a katonaságban?
-Hogy megtanuljak harcolni.
-Tévedsz!
-Hogy férfivá váljak.
-Még mindig tévedsz!
-Feladom.
-Az legyen a célod, hogy túléld, semmi más. Hogy túlélje a tested és a lelked, mert magyarként nem lesz könnyű dolgod a román seregben. Mi lesz ott a te legerősebb fegyvered?
-Az Istenbe vetett hitem?
-Na, az Isten áldása nem árt, ha rajtad van, de még jobb, ha saját kezedbe veszed a dolgokat. Tapasztalatból mondom…az Isten általában igazságot tesz, de sokszor csak utólag. Nekem és neked az túl késő lenne, nem optimális. Szóval mindig legyél észnél! Mindig reagálj gyorsan, de okosan! És mindig kerüld el az olyan helyzeteket, amikor a náladnál erősebbek játékszabályai szerint kell játszani! Soha ne állj le sakkozni egy sakkmesterrel, ne birkózz egy birkózóval, ne vitatkozz egy bölcsésszel! Lépjél ki a neked szánt szerepből, írd át a forgatókönyvet!
-…
-Ne feledd kisfiam…az igazi életben folyamatosan harcban áll a hasznosság és a helyesség. A hadseregben viszont mindent át kell értékelned. Romániát pont annyira kell szeretned, mint amennyire Románia szeret téged. Vagyis nagyjából – ezt ítéld meg te magad, nem akarlak befolyásolni. Ez a hazaszeretet dolog csak akkor működik, ha egyensúlyban van, ha oda-vissza működik. Mi egy foglyul ejtett nemzetiség vagyunk. Nem kell meghalnunk a fogva tartóink iránti szeretetből. Nem kell bátornak lenni, nem kell igazat mondani, nem kell kitűnni a tömegből. Egy a fontos. Túlélni, lehetőleg karcolásmentesen. 9 hónap, vagyis 274 nap, ami 6574 óra.
-Értem nagyapa.
-Olvastad az Egri csillagokat?
-Legalább ötször…
-Ki a példaképed?
-Bornemissza Gergely.
-Sejtettem. Ez most rossz válasz.
-Dobó István?
-Figyeltél te egyáltalán arra, amiről beszéltünk az előbb? 
-Feladom, nagyapa.
-Arra kérlek, hogy te legyél Sárközi.
-A cigány?
-Az. Ez nem a te várad, nem a te néped, és csak félig-meddig a te hazád. Legfőképpen ez nem a te himnuszod, nem a te zászlód. Bármit megtehetsz és meg is kell tenned, hogy épségben hazagyere.

1982 december Lippa

-Ezredes elvtárs, természetesen lelövöm.
-Miért tennéd ezt?
-Különben ő lő le engem. Azt meg nem szeretném.
-És ezek szerint nem kiabálnál, hogy „ne lőj testvérem, magyar vagyok?”
-Ezredes elvtárs, szerintem a magyar katona ezt nem hallgatná végig. Látja, hogy fegyver van nálam, látja, hogy román egyenruha van rajtam, nem fog sokat filozofálni. Aki először lő, az életben marad.
-Miért kellene ezt elhinnem egy magyar nemzetiségű katonának?
-Ezredes elvtárs, engedje meg, hogy visszakérdezzek. Milyen okot adtam én arra, hogy kételkedjen bennem?
-Pofa be közkatona!

No, megy ez. Ő is pontosan tudta, amit én is tudtam. Tudta, hogy pontosan azt mondom, amit mondanom kell, és nem azt, amit hallani akar. Nem voltam hajlandó belemenni a nemzetiségi kérdéses kelepcébe. Ő meg megérezte, hogy nem jött ki túl jól ebből a menetből és jobban jár, ha nem erőlteti és kiszáll. Nem jó jel, ha akkor röhög tele szájjal a fél kaszárnya „jól kiválasztotta magának Montit vitapartnernek” beszólások kíséretében, amikor nem ő mondja a poént. Köszönöm, nagyapa.

Kínos lassúsággal teltek a percek, meg az órák. Nem érzem az átfagyott zoknitlan bal lábfejemet. Milyen hadiállapot lehet az, amelyik egy helyben topogásra kényszerít egy ekkora katonai egységet? Habár, ha jobban belegondolok, akkor jobb ez így, mint harcolni. Szépen, békében megfagyunk, de legalább nincs vérontás. Puskalövés nélkül fog elpusztulni a dicsőséges honvédő sereg.

Közben megindult a találgatás, ki támadhatta meg az országot? A magyarok? Az oroszok? Esetleg az amerikaiak? Terrorakció? De jó lenne, ha itt lenne a zsebrádióm!

Hoppá…de hiszen itt van a zsebrádióm!

Emiatt esett ki a tölténytáram. Erről annyit kell tudni, hogy bármiféle rádiónak a kaszárnyába való behozatala és / vagy használata a legszigorúbb büntetést vonta maga után. Ennél már csak az lehet rosszabb, ha az ember nem kellőképpen tájékozott a nagyvilág eseményeit illetően, ezért nagyapa megbuherált egy régi Szokol készüléket és beépítette az egészet egy szappantartóba. A fülhallgató csatlakoztatása egyúttal kapcsolóként is üzemelt, hangerő szabályozója viszont nem volt. Mivel Lippa közel volt a román – magyar – jugoszláv hármas határhoz, ezért a semmitmondó román és magyar állami rádióadókon kívül egyetlen értelmezhető hírforrást lehetett befogni: az újvidéki rádiót.

Büszkén állítom, hogy a katonai egységben elsőként tudtam meg a nagy hírt: Brezsnyev elvtárs meghalt. Nincs többé közöttünk. Az egész földgolyó őt gyászolja. Mondjuk ez erős túlzás, én csak a hírműsort idéztem. Az újvidéki rádióban megszólaltatott kremlinológusok szerint két utód jöhet számításba: Konsztantyin Csernyenko, aki állítólag jó sok időt töltött a moldávokkal, de ez mégis kevésnek bizonyult ahhoz, hogy meg is kedvelje őket, és Jurij Andropov, aki viszont Pesten volt nagykövet 1956-ban, emiatt neki akut magyar-fóbiája volt.

-Monti, mondjál már valamit…vannak már híreid?
-Ja, meghalt Brezsnyev elvtárs és a bukaresti pártelit most azon parázik, nehogy Csernyenkót válasszák főtitkárnak.
-Szóljunk-e a hadnagy elvtársnak, hogy akkor mi most visszamennénk a jó meleg kaszárnyába, mert a háború legjobb esetben is csak holnap indul?
-A bakáknak szólhattok, de a tisztek hadd izguljanak még egy ideig! Majd valamikor csak leszólnak nekik is a központból, így utolsóként ők is megtudhatják, hogy az érdektelenségre való tekintettel, a mára tervezett világvége egyelőre elmarad.

Szerzői megjegyzés

Ez a novella a román hadsereg 1982-es kiképzési környezetében játszódik. A riadóhelyzet, a katonai rendszer és a kaszárnyaélet hiteles elemei valós emlékeken alapulnak.

Reflexió a Riadó!-ra

(Egy játszma, amit megnyerni nem, de döntetlenre hozni igenis lehet és kell is)

Van az úgy, hogy a történelem újra és újra feladja ugyanazt a kérdést – csak mindig más szereplőnek, más oldalon. A Padurea Spânzuraților című regény (és a belőle készült film) egy román katonáról szól, aki az Osztrák–Magyar Monarchia seregében kénytelen szembenézni azzal a dilemmával: lelőjön-e egy másik románt. Egy honfitársat. Egy testvért. Az ő tragédiája mára a román irodalom egyik legfontosabb morális szimbólumává vált.

És most nézzük meg ugyanennek a játszmának a másik oldalát.

Lippa. A román hadsereg egy eldugott kaszárnyájában egy magyar nemzetiségű közlegényt, Szabó Csabát nyilvánosan megaláznak. Nem azért, mert áruló. Nem azért, mert engedetlen. Hanem pusztán azért, mert magyar. A kérdés – hogy lelőné-e a saját nemzetét – nem valódi kíváncsiságból hangzik el, hanem mint csapda, mint provokáció, mint egy megjátszott morális teszt, amelynek nincs jó válasza.

A novella ebben a jelenetben éri el az egyik legnagyobb erkölcsi mélységét.

A főhős, Monti, már gyakorlott a játszmákban. Nagyapjától tanulta, hogy egy olyan világban, ahol az igazság és a túlélés nincsenek barátságban, a túlélés lesz az első számú parancs. Nem elárulni kell, nem hősködni, hanem túlélni – ép ésszel, ép lélekkel. Monti ezt a tanítást alkalmazza akkor is, amikor őt kérdezik: „Mit teszel, ha jön egy magyar katona?”

A válasza mesteri: egyszerre elégíti ki a felettesek elvárását, és marad hű ahhoz a belső iránytűhöz, amit a nagyapja adott neki. Kimondja, amit kell, de nem árulja el senkijét – sem a vér szerintieket, sem az elveit.

A novella zsenialitása abban rejlik, hogy nemcsak leleplezi a rendszer abszurditását, de rámutat: a legkeményebb harcokat nem a csatatereken vívják, hanem az emberi elmékben és szívekben. A morális dilemmákban, amikor választani kell – nem élet és halál, hanem árulás és túlélés, elvhűség és józanság között.

És még valamiben rendkívüli ez a történet: humorral meséli el a tragédiát. Monti nem patetikusan áll ellen, hanem okosan, rafináltan, ahogy kell, ahogy ez egyáltalán lehetséges. Úgy, hogy közben nem csúszik át a saját árnyékán, nem lesz az, amit gyűlöl – és nem válik hőssé sem. Mert ebben a világban hősnek lenni annyi, mint nem hazajönni.

A Padurea Spânzuraților hőse elbukott. Monti túlélte. És ezzel ő is része lett annak a kollektív sorsjátéknak, amit egyetlen nép sem kerülhet el – csak minden nemzet máshogy írja meg a maga válaszát.

„Take care, bro!”(Bălan Constantin közkatona elbeszélése)

Azt hiszem, ez volt életem leghosszabb éjszakája. Állunk a fagyban, mozdulatlanul, mint valami elátkozott szobrok. A bakancsom átázott, a lábujjaim zsibbadnak, a vállamon a puska, a hátamon vegyvédelmi zsák, az orromban takony, a gyomromban semmi, az agyamban meg ott a kérdés: mi a franc történik itt?

A parancsnokaink szerint országos harci készültség van. De nincsenek lövések. Nincsenek parancsok. Csak a hó, a sötét, meg a dermedt csend. Aztán egyszer csak… valaki odasúgja.

– Brezsnyev meghalt.
– Mi van?
– Meghalt, mondom.
– Biztos?
– Biztos.
– Mennyire biztos?
– Monti mondta.
– Akkor biztos.

Nem kérdés. Ha Monti mondja, az úgy is van. Ő tudja, honnan tudja. Nem kell tudni, hogyan. Tudja. És ha tudja, akkor már nem lehet nem tudni. Most én jövök. A hír nálam van. Körbenézek, és halkan, mint valami illegális slágert, továbbadom:

– Meghalt Brezsnyev.
– Ki mondta?
– Monti.

Olyan, mint valami varázsszó. Továbbgurul. Továbbél. A kör közepén én állok. Érzem, ahogy elindul a lavina. Egyik sorból a másikba. Mint egy apró, alattomos robbanás: Brezsnyev halott.

És akkor… megindul a röhögés.

Először csak egy srác az ötödik sorban. Aztán egy másik. Aztán én. Először a torkomban bizsereg, aztán felfut az arcomra, és érzem, hogy dagadni kezdenek az ereim a nyakamban. Muszáj visszafognom. Muszáj. De nem lehet. Mert ahogy kimondom magamban, újra és újra, egyre jobban elkap:

„Brezsnyev meghalt. Brezsnyev meghalt.
Ízlelgetem…
Brezsnyev meghalt!”
Hátul a kis Mircea sírva röhögve nyögött fel:
-Beszartam…

Én meg rég nem röhögtem olyan jót, mint amikor megtudtam, hogy Brezsnyev már nem fogja többet szájon csókolni Honeckert. Take care bro, nem fogsz hiányozni!

A kaszárnyaudvaron sötét van, a parancsnokok fagyott szobrokként állnak, és fogalmuk sincs, miért mozognak a vállaink, miért rezdülnek az arcaink, miért harapjuk a zubbony gallérját, hogy elfojtsuk a röhögést.Ők nem értik. De mi tudjuk.