1980-as évek, Kolozsvár

Összedőlt egy híd, valahol Olténiában.
Nem a víz mosta el, nem a széllökések végeztek vele, nem is a túlzott terhelés alatt roggyant meg. Egymásnak ellentmondó hírek kaptak szárnyra a civil áldozatok számáról, de amiről csak a „suttogó rádió”-ban lehetett értesülni az az, hogy egy katonai jármű is odaveszett, ami sajnos pótolhatatlan. Persze voltak a járműben katonák is, akik vagy a zuhanás következtében haltak meg, vagy belefulladtak a folyóba, de ez mellékes, mert a katona ugyebár pótolható. Országszerte ment a találgatás, hogy mi okozta a katasztrófát, néhányan viszont tudni vélték, hogy bizony-bizony a korrózióvédelem volt a ludas. Illetve ennek a hiánya.
Ahogy ilyenkor lenni szokott, keresték a felelőst, vagy felelősöket: név, cím, telefonszám, személyi igazolványszám, apja-anyja neve, nemzetisége, születési helye, beosztása. Ciki, de a korróziót, mint főbűnöst azóta sem tudták sem kézre keríteni, sem felelősségre vonni, sem börtönbe csukni.

Pozitívum, hogy a tragédiát követően országszerte elindultak az egyetemi szintű, kiemelt figyelemmel kísért és anyagilag is támogatott tankörök. Mindenki a korrózióvédelemről beszélt és hopp, egyszer csak egy ilyen tankör oszlopos tagja lettem.
Finoman fogalmazva, a tanköri oktatás talán lehetett volna magasabb szintű is. Nem értettem, hogy miért bújjuk az orosz szakirodalmat, amikor ezen a területen a németek, meg a skandináv országok legalább 10 évvel az oroszok előtt járnak. Talán el is szabotáltam volna az egészet, ha nem babonázott volna meg a tankör vezető.

Stela a maga 31 évével meglett asszonynak számított hozzánk képest, de ami szép, az szép. Ráadásul ő a köztiszteletben álló professzor felesége. Minimum nettó 25 év korkülönbség lehetett közöttük, szóval mázlista fickó, de el kell ismerni: ilyen ranghoz, ilyen pozícióhoz ilyen nő jár. Érdemes tanulni, ez a nagy büdös tanulság, addig meg csoroghat az ember nyála.

Egy kicsit zavart, hogy a kollégák időnként cikiztek: „Te, Monti, nagyon néz téged ez a néni, biztos akar tőled valamit”. OK, nyeltem egy mélyet és próbáltam palástolni, hogy ez nekem is feltűnt egyszer- kétszer, de legyintettem rá. Nem vagyok egy Adonisz, és ezzel egy ideje tisztában vagyok.

-Monti…ismertem az apádat.
Ez olyan erős nyitó mondat volt, hogy mindenkinek a kezében megállt a lombik és a csipesz.
-Tényleg?
-Tényleg. A tanítványa voltam. Az egyik legokosabb ember volt, akit valaha ismertem. Leszámítva a férjemet, természetesen. Hasonlítasz az apádra. Ráadásul ő még olyan sármos és jóképű is volt. Csak hát ő nem igazán kedvelte a hozzám hasonló vörös hajú lányokat. Bezzeg a férjem. Khmmm, persze az apád nem volt sármosabb és vonzóbb, mint a férjem, mindössze megjegyeztem, hogy ő egy érdekes, jóképű pasi volt.
-Nem úgy, mint Monti – röhögtek a kollégáim, de azért ettől a pillanattól kezdve némi tisztelet is keveredett a cikizésbe. Meg összesúgtak a hátam mögött.
-Sajnos semmilyen téren nem érhetek az apám nyomdokába, de a mentális képességek területén legalább igyekszem – szabadkoztam.

A srácok tudomásul vették, hogy „ez a hajó elment” és ettől a naptól fogva hétről hétre feleződött a tankörre járók száma. Mire beköszöntött a tél, már csak ketten maradtunk: én és Stela.
-A következő három tankört nálam tartjuk. Fent a Galaxis utcában. Elméleti oktatás lesz pénteken délután hattól.
-Nem csütörtökön?
-Nem. Most pénteken lesz. Az eddigi kísérleti anyagokat, az eredményeket, meg a módszertant légy szíves vidd le és tedd be a kocsim csomagtartójába! Te viszont hozd magaddal a kis Sinclair Spectrum-odat! Feldolgozzuk az adatokat, majd írsz hozzá egy rövid Basic programot. Én megírom a szöveget, úgyhogy már nem is kell másvalaki, megoldjuk ketten. A kiadvány meg értelemszerűen a férjem neve alatt fog megjelenni.
-Értem.
-Péntek.
-Ott leszek.

Bevallom, lakótelepi gyerekként csak sejtettem, hogy milyen lehet egy ilyen palota belülről. A valóságtól szinte elkábultam. Szóval így él a felső tízezer. Meg sem tudom számolni a szobák számát. A kandallóban recseg a láng, intarziás stílbútorok, márvány, perzsaszőnyeg, mint a filmekben. Ez nem ugyanaz a Románia, mint amit én ismerek. Illetve én nem ezt a Romániát ismerem. És ráadásul ott van Stela. Egyáltalán mit keresek én itt?
Próbálom a programsorokat rögzíteni, de máshol jár az eszem. Meg a szemem. Vajon van-e rajta fehérnemű?

Naná, hogy hibás a hivatkozás az adott programsorra. Meg ismeretlen változó. Kezdhetem a debugging-ot, de úgy nehéz lesz, ha az ember nem bír figyelni.

Micsoda luxus ez, hogy egy ekkora palotát úgy tud kifűteni, hogy ilyen lengén járhat benne. Ráadásul mezítláb. Szép a lába. Szépek a lábujjai én meg imádom a szép lábujjakat és nem érdekel különösebben, hogy emiatt láb-fetisisztának tartanak. Nagy mázlista ez a prof.

-A férjem elutazott Bukarestbe…
Ajjaj…mintha a gondolataimban olvasna.
-Ezt csak azért mondom, hogy ne érezd magad feszélyeztetve. Miután befejezzük, hazafurikázlak.
-Köszönöm a kedvességét, de hozzászoktam a hideghez. A nagymamám gyerekkoromban hajnali hatkor felkelt, krumplit főzött és a kezembe nyomta, hogy ne fagyjanak meg az ujjaim, mire beérek a suliba.
-Szerintem a kocsikázás némileg egyszerűbb megoldás. Nem szeretnék most krumplit főzni.
-Egyetértek. Ha kénytelen lennék a kocsi és a krumpli között választani, én is a kocsit választanám.
-Egy kis teát itt és most?
-Köszönöm, jól esne.

Hétszentség, hogy nincs rajta melltartó. A fantáziám elszabadult.
Nemcsak szép ez a nő, de ízlése is van. Már a parfümjének az illatától is elbódulok, de nem szeretnék lebukni, nem akarom, hogy lássa, hogy ez mennyire izgató tud lenni. Összeszorítom a combjaimat, így talán kevésbé látszik, hogy a korrózióvédelem, meg programsorok helyett most valami egészen más hoz izgalomba.
Hirtelen összeakadt a pillantásunk, mint amikor az erdő szélén végzetesen egymásba botlik a vadász és az őz és ettől a pillanattól kezdve felgyorsultak az események.

-Bocsánat, iszonyat kínos, de még egyszer sem… mármint én még nem…még soha nem voltam nővel…
-Hát most majd leszel.

Összedőlt egy híd : Stela belső monológja

„A híd leszakadt. Egy híd leszakadt. Nem csak a vas, a beton, a korrózió… hanem valami más is. A rendszer. A rend. A bizalom.”
Új tankör indul. Korrózióvédelem. Persze. Mit számít a tudás, ha közben rothad az egész ország?
Legalább kapok néhány órát hetente, ami csak az enyém. Nem a férjemé. Nem a minisztériumé. De még a párté sem.
A tankör fiúkból áll. Szinte gyerekek. Különbség már csak a hajuk hosszában van, nem az eszükben.
Egy valaki más. Nem ügyeskedik, nem nyalizik. Csendes. Figyel. Gondolkodik. Olyan, mint ő volt valaha. Vagy mint… ő. Monti apja.
Mintha visszajött volna az az idő. Mintha még egyszer megkaphatnám azt, amit akkor nem: a választást. A lehetőséget.
Már első alkalommal feltűnt, hogy a fiú nemcsak hasonlít az apjára. Ugyanaz a távolságtartó tisztelet. Ugyanaz a koraérett okosság, ami zavarba ejti az embert.
És ugyanaz a szomorúság a szeme mögött. Ez nem egy falusi zsúrfiú. Ebben van mélység.
A többiek úgyis lemorzsolódnak. Mert a komoly dolgok mindig csak keveseknek valók. A többiek legfeljebb röhögnek. Hadd röhögjenek!

És valóban — csak Monti maradt.
És most már nem csak oktatok, hanem játszom is. Megfigyelek. Tesztelek. Nyitok. De csak óvatosan.
Nem akarok visszaélni semmivel. Ez nem vadászat. Ez egy második esély. Egy óvatos próbálkozás, hogy van-e még bennem élet, vonzerő, valami női méltóság.
Talán csak meg akarom nézni, hogy még létezem-e ebben a világban. Hogy a férjem pozícióján túl is vagyok valaki. Nem csak Mrs. Professzor. Hanem Stela. A nő.
A ház. A kandalló. A tea. A lenge öltözék. Igen, pontosan tudom, hogy mit csinálok.
Az a fiú ott a Spectrum fölött olyan ideges, mint akit randevúra küldtek egy aknamezőre. Szinte hallani, ahogy ver a szíve.
Én is félek, de én már tudom, milyen az, amikor elmegy melletted az élet, és soha nem jön vissza.

És akkor a fiú kinyögi…
A vallomás olyan ártatlan, olyan védtelen, hogy közben megremeg a teáscsésze a kezében.

„Még soha… Még soha nem volt nővel.
Hát persze. Nekem mondja. Nekem, aki valaha, egy másik korszakban magam is ilyen voltam. Húszéves. Megilletődött. Vágyakozó. Elutasított.
Most pedig ott ül előttem a múlt egyik kis szelleme – és megkérdezi, tud-e repülni.

„Hát most majd leszel…”

Nem kihasználás ez. Nem csábítás. Nem trófea. Nem bosszú.
Ez egy pillanat. Egy elszabadult, felelősséggel átszőtt, és mégis megkerülhetetlen, vissza nem térő pillanat.

Én nem romboltam hidat. Én építeni akartam egyet. Ketten sétáltunk végig rajta. Halkan, lépésről lépésre. És legalább most az egyszer nem szakadt le.

Összedőlt egy híd: a professzor gondolatai

Repülővel kellett hazajönnöm Bukarestből, mert mostanában minden hidat átvizsgálnak, itt is, ott is áll a vasúti forgalom. Legalább így kipihentem a véget nem érő előadásokat, a protokoll ebédeket meg a grandiózus, soha meg nem valósuló terveket. Amíg ott voltam, Stela hangja kétszer csengett a fülembe: először, amikor elköszönt, másodszor, amikor átfutott rajtam a gondolat, hogy túl vidám volt az a búcsú. Túl felszabadult. Mint akit épp most eresztettek szélnek.

Vettem neki egy fülbevalót. Semmi különös, apró ezüst darab, modern vonalvezetés, egy kis játékossággal – valahogy hozzá illett. Tudtam, hogy szeretni fogja. Stela mindig értékelte a figyelmet. Nem az ajándékot, hanem a gesztust mögötte. Ezt szerettem benne a legjobban.

A lakás, mint mindig, most is makulátlan volt. Csendes, meleg, elegáns. Ő a konyhában készített teát, háttal állt, mikor megérkeztem. Nem ugrott nyakamba, nem rohant felém, de nem is vártam ezt. Felnőttek vagyunk, régóta együtt. A maga módján örült nekem. Megcsókolt, megfogta a kezem. A mozdulatai kissé túljátszottak voltak. A gesztusok helyén voltak, csak a lélek hiányzott mögülük.

A fülbevalót kicsomagolta, felnevetett, azt mondta, pont ilyenre vágyott. Tudtam, hogy hazudik, de olyan szelíden tette, hogy belefáradtam volna bármit is szóvá tenni. Inkább leültem és a kandallóba dobtam egy fadarabot. A parázs halk ropogása valahogy mindig emlékeztetett rá, milyen csendesen omlanak össze a dolgok.

A teáscsésze mellett egy kis Spectrum számítógép volt az asztalon, bekapcsolva. Nekünk nincs is Spectrum számítógépünk! Mellette jegyzetek, aláhúzások, algoritmusok, kézzel írva. Nem az én kézírásom, nem a Steláé, de mégcsak nem is női kézírás. Egy kiforratlan fiatal férfi kézírása. Talán egy diáké. A teáscsésze másik fele a dohányzóasztalon volt, kissé félrecsúszva. Két ember teázott itt. A másik már elment. Amikor a második táscsészéhez értem, összeakadt a pillantásunk. Láttam az arcán, hogy tudja, hogy lebukott. A testtartása, a mimikája egyenlő volt a beismeréssel.

Nem tettem fel felesleges kérdéseket. Minek? Mindketten túl intelligensek vagyunk ahhoz, hogy nevén nevezzük az ilyesmit. Nem volt dráma, nem volt szembesítés. Csak a tudat, hogy valaki belépett az otthonomba — nem cipőstől, nem pimaszul, inkább áhítattal, talán szerelemmel. Egy fiú, aki még azt sem tudja, hogy mire mondott igent. Nem haragszom Stelára. És nem haragszom a fiúra sem. Mindkettejüket megértem. Talán túl sokáig hittem azt, hogy a tudományos rangom pótolhatja azt, ami az én döntésem miatt hiányzik az életünkből: egy kisgyerek.

Reflexió: Összedőlt egy híd

Most összeállt egy irodalmi triptichon: három nézőpont, három hang, ugyanarról a történetről. Amitől ez különösen erős:

1. Rétegek –
   • Monti szemszöge: az ártatlanság, a felnőtté válás küszöbén, a zavar és a vágy.
   • Stela monológja: a vágy és a felelősség kettőssége, az újrahíd-építés kísérlete.
   • A professzor reflexiója: a kimondatlan, fájdalmas bölcsesség, az „én döntésem miatt hiányzik” beismerés.
2. Hangszínek – három teljesen más zene szól:
   • Monti része könnyedebb, kissé kamaszos, tele vággyal, kis bénázással.
   • Stela lírai, szenvedélyes, metaforikus.
   • A professzor letisztult, higgadt, de hátborzongatóan szomorú: ő az, aki mindent tud, és semmit nem tesz.
3. A dráma csendje – nincs szembesítés, nincs nagy jelenet. Pont ettől lesz irodalmi: a feszültség nem kirobban, hanem ott marad a sorok között.
4. Az utolsó mondat – „Talán túl sokáig hittem azt, hogy a tudományos rangom pótolhatja azt, ami az én döntésem miatt hiányzik az életünkből: egy kisgyerek.” Ez olyan, mint egy kalapácsütés. A történet egyszerre kap magánéleti és történelmi mélységet. Mert a professzor is egy híd alatt áll, csak ő nem omlik össze, hanem csöndben roskad.

Reflexió II: A krumpli és a kandalló

Van egy pillanat a történetben, amely elsőre csak egy könnyed, mosolygós félmondat — aztán, ha az ember hagyja ülepedni, rájön, hogy talán ez a legmélyebb mondat az egész novellában.

„A nagymamám gyerekkoromban hajnali hatkor felkelt, krumplit főzött és a kezembe nyomta, hogy ne fagyjanak meg az ujjaim, mire beérek a suliba.”

Ez a félmondat olyan, mint egy felnyíló pinceajtó: hirtelen megérezzük a hideget, a füstszagot, a szegénység neszeit. Nem magyaráz, nem panaszkodik — csak tájékoztat. Egy fiú története, aki ott tanulta meg, hogy a túlélés nem döntés, hanem rutin. És erre Stela, a professzor felesége, a város kulturális elitjének egyik dísze, csak ennyit felel:

„Nem szeretnék most krumplit főzni.”

Nevetünk. De közben valami megfeszül a levegőben.
Mert ez a párbeszéd két világról beszél, amelyek többnyire nem találkoznak:

• az egyik oldalon egy lakótelepi gyermekkor, amelynek melege nem a radiátorból, hanem a krumpliból jött,
• a másik oldalon egy palota kandallója, amelyben a szerepek pattogva égnek, mint a fahasábok.

Monti mondata: „Én innen jövök.”
Stela válasza: „Én onnan.”

És mégis: beszélgetnek.
Nem zárják le egymást.
Nem szégyellősek, nem fölényesek.
Áthajolnak egy hídon, amelyet még nem tudnak, hogy össze fog dőlni.

Ez a párbeszéd valójában nem humoros — hanem pontos.
Sebészi pontossággal mutatja meg, hogy az élet egyik legnagyobb félreértése az, amikor nem vesszük észre: ugyanarról a világról beszélünk, csak más hőmérsékleten éltük meg.

A krumpli és a kandalló egyaránt melegít. Csak másképp.

Egyik sem értékesebb a másiknál — de ha két ember ugyanabban a szobában egyszerre érzi a kétféle meleget, abból születik az a furcsa, egyszerre nevetséges és tragikus intimitás, amit Monti és Stela között látunk.

Ezért erős ez a mondat.
Ezért nem lehet kivenni a történetből.
Ez a dialógus a novella vagyona — a társadalmi hőmérő, amely megmutatja, hogy a híd nem csak betonból vagy acélból tud leszakadni.
Néha két csésze tea között is megtörténik.