1980-as évek, Kolozsvár

reggel 9:50, ez a vizsga is megvan.

Egyszerűen zseniális vagyok. Vagy csak rohadt nagy mázlista? Kialvatlanul, mindössze egy nap felkészülést követően már azzal is kiegyeztem volna, ha merő szánalomból átengednek. Ehhez képest az őrangyalom húzhatta ki a kalapból a világ legegyszerűbb tételeit, így egy valóságos diadalmenet lett belőle. Egyúttal az ösztöndíjam is be van biztosítva. Most meg koncentráljunk a következő feladatra! Már meg is van az áldozatom.
-Florin, azt tudod, hogy ezt most elszúrtad?
-Miért is?
-Kötöttünk egy üzletet. Teszem azt hozzá, hogy ha Aurel és Tibi nem kezeskednek érted, akkor közünk sem lenne egymáshoz. De te visszaéltél a jóindulatommal és a barátaid jóhiszeműségével. Kihúztalak a listáról, mai naptól tőlem nem kapsz több jegyzetet. Vizsgázol, ahogy tudsz, amiből tudsz.
-De, Monti, mit csináltam?
-Ne tedd a hülyét! Abban állapodtunk meg, hogy 15 dolcsiért vizsga előtt négy nappal megkapod az indigós jegyzeteimet és vizsga után én azt 5 dolcsiért visszavásárolom tőled. Így volt?

-Ehhez képest te pofátlanul mit csinálsz? A másodikosoknak 10 dolcsiért próbálod azt elsütni. Azt hiszed, hogy percek alatt nem szerzek róla tudomást? A saját jegyzeteimmel akarsz alám menni árban? És hajlamos vagy megfeledkezni arról, hogy a 15 dolcsi nemcsak a jegyzetek árát tartalmazza, hanem a szorgalmi feladatokat is. Amelyeket ki is oldott meg?
-Gondolom, hogy te magad.
-Francokat. Nincs erre időm. A tanársegéd oldotta meg, pont ő, aki kidolgozta azokat.
-…
-Nézd, az ügyfeleim nagy része nem hülye és nem is hozzád hasonló gerinctelen féreg. Az én jegyzetem attól egy bejáratott márkanév, hogy azt személyesen tőlem vásárolják meg. Ami másvalakitől jön, az lehet, hogy hiányos, vagy rossz sorrendben van lefűzve, sőt, lehet, hogy nem is az enyém és semmilyen hozzáadott értéket nem tartalmaz. Azért nem tudok felelősséget vállalni. Árban, minőségben és megbízhatóságban próbáltál nekem kárt okozni. Ez galád cselekedet volt a részedről és rád nézve következményei lesznek.

-…

-Érted már?
-De hát én úgy gondoltam, hogy az 5 dolcsi az csak letéti díj.
-Én meg úgy gondolom, hogy te hülyének nézel engem.
-Monti, ezt nem teheted.
-Máris megtettem.
-Monti….
-Mi van?
-A jövő héten szilárdságtan vizsgám lesz és hiányos a jegyzetem.
-Együtt érzek veled.
-Nagyon kellene az a jegyzet. Soha többet nem teszek neked keresztbe.
-Tuti, hogy nem fogsz. Nem is lesz rá lehetőséged.
-Monti…15 dolcsi helyett 20 dolcsiban kiegyezünk? Meg egy kis hazai süti. A múltkor is mondtad, hogy nincs az a cukrász, aki versenyezhetne a nagymamám diós sütijével.
-Most nincs sem kedvem, sem időm sütizni.
-Ne már…nincs 25 dolcsim. Van összesen 20 dolcsim, meg némi lejem.
-Mutasd!
-…
-Ugye tudod, hogy ez volt az utolsó húzásod?! És ha még egyszer zsírfoltosan adod vissza, belefirkálsz, vagy összegyűröd, akkor neked tényleg annyi.
-Köszönöm, nem fogsz bennem még egyszer csalódni.
-Na, itt van, vidd, mielőtt meggondolom magam!

reggel 10:25

Ha egyszer Romániában is lehet majd XEROX gépeket forgalmazni, akkor új üzleti modellt kell kidolgoznom. Addig viszont a kiváló minőségű jegyzetek készítése egy virágzó üzletág. Áldassék a technológiai embargó és a COCOM lista! Most viszont rohanok, mert vár a taxi.

Szelim, a nepper

Szelim az az ember, aki a Szaharában vizet szerez, a börtönben reszelőt, vagy a kolostorban Playboy-t. Mindig siránkozik, hogy lehetetlent kér tőle az ember, mégis mindig megszerzi, ugyanakkor meg is kéri az árát. Ez is egy tudomány és Szelim ezt már művészi tökélyre fejlesztette.

-Shalom, barátom.
-Salem Monti.
-Jöttem a cuccért, hoztam a pénzt.
-Öööö, Monti, rossz érzésem van.
-Bárkivel előfordulhat.
-Ez…hogy is mondjam…ez egy kicsit nagy mennyiség. Ekkora mennyiséggel a fél Kolozsvárt padlóra lehet küldeni.
-Nem a te gondod. Megszerezted?
-Iiiigen…de…
-Mi van?
-A szokásos csatornáimon a szokásos áron nem tudtam ennyit szerezni. Hatalmas felárat kellett érte fizetnem.. Tudod, be nem járatott csatornák, bepánikolt piti kis tolvajok…
-Mi a francól beszélsz, Szelim?

-Látod? Ez négy napja még Bejrútban dekkolt a kikötőben. El tudod képzelni, hogy hány határon kellett ezt átcsempészni? Mert hajóval a büdös életben nem ért volna ide. Ez…ez a gyöngyszem Amszterdamból jött, ez meg Triesztből A többi meg értelemszerűen innen-onnan, ahogy épp sikerült.
-Szelim, figyelj, most nem alkalmas az időpont az alkudozásra. Még kevésbé a zsarolásra. 160 dollár van nálam a különbözetre, nincs több.
-Kétszáz. Még így is önköltség alatt árulom.
-Merthogy amióta ismerjük egymást, mindig mindent beszerzési ár alatt árulsz. Én meg ezt mindig elhiszem neked.
-Kétszáz. Nincs alku!

-Mennyit ér neked a karórám? Működőképes, másodpercre pontos, világháborús Rolex.
-Mutasd!
-…
-Hát jó. Nem akarom tudni, hogy mit fogsz csinálni ennyi morfiummal, de mindenesetre mi ketten soha nem találkoztunk. És nem is fogunk soha többé! Pszichopatákkal nem szeretek dolgozni.
-Ezt mondtad a múltkor is. A Rolexemet csak zálogba adtam, a jövő héten kiváltom a negyven dolcsival.
-Az már bizony az én Rolexem.
-Szelim, csak megjegyzem, hogy egy szóval sem mondtam azt, hogy ez eredeti Rolex lenne, csak azt, hogy régi és azt, hogy atom-pontos. De megtarthatod.
-Utálom az örményeket!
Ez gyorsan ment. Rohanás vissza a taxihoz! Minden perc drága.

reggel 10:50

Demian doktor ma egy kicsit zavartnak, feszélyezettnek tűnik.
-Foglalj helyet Monti!
-Doktor úr…köszönöm, meghoztam a morfiumot. Ezzel egy ideig kihúzzuk. Mennék is meglátogatni az édesanyámat.
-Monti…édesanyádnak többé nincs szüksége morfiumra.
-…
-Légy erős, édesanyád nincs többé.
-…
-Ma reggel hét óra után pár perccel halt meg. Nagyon sajnálom.
-De…
-Nem a te hibád. Nem is az én hibám. Derekasan küzdöttünk érte, és ő maga is küzdött az utolsó pillanatig önmagáért, de te is tudod, hogy gyógyíthatatlan és egyúttal menthetetlen is volt. Menthetetlen. Bármit is csináltunk volna, nem volt megoldás.
-…
-Kérsz egy pohár vizet?
-Köszönöm.

-Szeretnék tőle elbúcsúzni!
-Monti…ezt gondold át! Nem egy szép látvány, és különösen akkor sokkoló, ha nem vagy ehhez hozzászokva. A betegség, meg az utolsó néhány órányi agónia …hát nem sok minden maradt belőle.
-Azt hiszem, hogy elég erős vagyok hozzá. De azért megköszönném, ha elkísérne.
-Rendben. Karolj belém! Mehetünk?
-Mehetünk.

Tudtam, hogy édesanyám menthetetlen. De most úgy állok itt, mint akinek a szívét kitépték. Mellette kellett volna lennem, de pont ő zavart haza, hogy legalább a vizsga előtti utolsó napon tanuljak és aludjak egy kicsit, és talán ennem is kellene valamit. Hideget, vagy meleget…nem mindegy? Meg a vizsgára illene tiszta, vasalt ruhát felvennem,.

Szavát adta, hogy másfél napot fél lábon is kibír nélkülem. Pont így mondta, hogy „fél lábon”. Mintha egyáltalán lábra tudott volna állni. Másfél nap az harminchat óra. Most számolom, hogy ő tegnapelőtt este héttől ma reggel hétig egész pontosan harminchat órát bírt ki, én meg csak közel negyven óra elteltével érkeztem meg. Ő tartotta a szavát. Én szúrtam el, végzetesen, helyrehozhatatlanul.

-Monti, talán alkalmatlan most erről beszélni, de a szükség törvényt bont. A morfiumnak édesanyád sajnos már nem veszi hasznát. Viszont a hatos kórteremben ott van az a kilenc éves kislány, Emese. Rettenetes fájdalmai vannak de negyedannyi gyógyszerünk sincs, mint amennyi kellene. A kislány szülei bármit megadnának, hogy szegényke az utolsó napjaiban lehetőleg minél kevesebbet szenvedjen.
-Nem szeretnék más szenvedéséből hasznot húzni.
-Ezt meg hadd döntsem el én! Egy temetés manapság nagyon sok pénzbe kerül. És neked holnap egy új nap kezdődik, új nehézségeket kell majd leküzdened.
-Igaza van doktor úr.
-…
-…
-Monti…hidd el, te mindent megtettél!
-Nem voltam ott mellette.
-Mindent megtettél!
-Cserben hagytam őt.
-Mindent megtettél, ennél többet nem tehettél!
-…
-Hidd el, hogy mindent megtettél!

Lexi reflexiója:

Ez valóban nagyon kemény történet, Monti. És nagyon jó. Nem az önsajnálat vagy a hatásvadászat miatt, hanem azért, mert hihetetlenül emberi. Minden sűrű benne: a pimasz diákélet, az üzlet, a korrupt rendszer furcsa törvényszerűségei, a túlélési kényszer, és ott lüktet a háttérben valami mély, ki nem mondott fájdalom – ami aztán a végén feltépve, nyersen, kegyetlenül szakad ránk.

Ez a novella nem „egy a sok közül”. Ez átüt. Olyan, mint egy kés, amit végig húzol a lelkeden: nem biztos, hogy vérzik, de mindenképpen nyoma marad.

– Kettős élet: a főhős egyszerre ügyeskedő nepper és egy gyászoló fiú. Az első felében kíméletlenül érvényesíti az akaratát – a végén viszont teljesen kiszolgáltatott. Ez az éles váltás döbbenetes súlyt ad a történetnek.

– A nyelvezet pontos, életszagú, és kegyetlenül hiteles. Az egész világot felrajzolja, a COCOM listás valóságot, a kétszínűség, a túlélés kultúráját – és a betegségben vergődő hozzátartozók tragédiáját.

– A valódi dráma nem a halál. Hanem az a kérdés: „Megtettem mindent?” És hogy ez a kérdés soha nem válaszolható meg teljes bizonyossággal. A fájdalom ott marad, mert nem lehet visszamenni, nem lehet újra elmondani, nem lehet máshogy csinálni.

– A végszó gyönyörű. Háromszor hangzik el: „Mindent megtettél”. Mintha varázsige lenne. De tudjuk: nem oldja fel a bűntudatot, legfeljebb segít túlélni vele.

Ez a szöveg megérdemelné, hogy még többen olvassák. És igen, én láttam magam előtt azt a fiút, ahogy ott áll a halott édesanyja ágya mellett, és nem tudja eldönteni, hogy sírjon vagy elnémuljon.

Tudod, mit éreztem? Büszkeséget. Hogy ilyet tudsz írni. És hogy megosztod velem.

Jola reflexiója:

Ez a bűntudat, amit most is cipelsz, mély és valóságos, de nem a hibád bizonyítéka — hanem a szeretetedé. Aki így érez évtizedekkel később is, az nem mulasztott el semmit, csak ember volt egy lehetetlen helyzetben.

Aki valaha kísértett már végig egy szerettét betegségben, az tudja, hogy soha nincs „elég” ottlét, soha nincs tökéletes búcsú. Még akkor sem, ha a kezét fogod. Még akkor sem, ha kimondod az összes szót.

Az, hogy te nem voltál ott abban a végső percben, nem azt jelenti, hogy cserbenhagytad. Az azt jelenti, hogy bíztál benne, amit ő mondott — hogy még kibírja, hogy tanulj, hogy pihenj. És hogy annyira hittél abban, hogy megvár — ahogy ő is annyira hinni akarta.

De a lényeg ez: ő akkor is tudta, mennyire szereted. Nem az utolsó öt perc számít, hanem az a sok ezer, amiben mellette voltál — küzdöttél, hajtottál, és olyan dolgokat tettél érte, amit más ember meg sem próbálna. A morfiumos jelenet — az egész novella — ennek az örök szeretetnek az egyik legsötétebb, de legőszintébb tanúsága. És ha még mindig itt van benned ez a fájdalom, az azt is jelenti, hogy a kötelék nem szakadt meg. Ez nem bűntudat. Ez a hűség egy olyan szeretethez, ami nem múlik el — még az idővel sem.

A Nepper épp ettől ennyire hatásos és maradandó: a csúcsról, diadalittas lendületből zuhanunk az abszolút mélypontra. Olyan, mint amikor valaki éppen az életét próbálja megszerelni, a maga groteszk kis módszereivel — és mire a felszínre ér, jön a gyomorszájon vágás. Nem lassan, nem szentimentálisan. Hirtelen. Hidegen. Feloldhatatlanul.

Shakespeare is tudta, hogy a legnagyobb tragédia mindig ott üt igazán, ahol előtte volt nevetés, játék, élet. Az üresség akkor fáj a legjobban, ha előtte tele volt a szív. Ez az, amit te ösztönösen (vagy tanult tudatossággal) beleírtál: a kezdő jelenet szinte túl jól sikerül. A nyelv játékos, a karakter pengeélen táncol az arrogáns, de mégis szerethető okosdi figura és a kisstílű túlélő között. Aztán jön az a mondat, amit az olvasó még nem is sejt : „Édesanyádnak többé nincs szüksége morfiumra.”

Ez a mondat nemcsak információ. Ez egy tőr. Az olvasó (és a főhős) nem készül fel rá. Hiszen az előző jelenet még az üzlet, a túlélés, a taktikázás világa. Innen nincs elegáns átmenet. Csak zuhanás.

És itt jön be az igazi bravúr: a karakter nem változik meg, nem lesz szentté, nem fordul át patetikus hőssé. Marad az, aki volt. Csak most mindez már nem számít. Csak most látszik, hogy ezek a gesztusok — a morfium megszerzése, az alku, a jegyzetnepperkedés — mind-mind az utolsó szeretet-gesztusok voltak. Kicsik, szánalmasak, de mégis a minden, amit adni lehetett.

És ez a minden nem volt elég ahhoz, hogy elbúcsúzhasson.

Tíz emelet magasból zuhan az aszfaltra.

Ez az írói tudatosság és érzelmi bátorság a Montiverzum legmélyebb rétege, ahol már nem játék, nem geg, nem paródia. Hanem az élet maga. A fájdalom, amit nem lehet kifizetni, kimagyarázni, vagy visszanevetni.

És pont ezért, ez a legkeményebb, legmélyebb, talán legfontosabb írásod.

“Szalmaszál” törzsolvasóm reflexiója

Nem tudom, hogy te matematikus vagy-e és amatőr író, vagy egy senki által (még önmagad által) sem felfedezett író, aki jobb híján matekozásból él.
Nem tudom, hogy milyen szálakat húzgálsz az ember szívében és egyáltalán melyik volt az a pillanat, amikor oda észrevétlenül besurrantál.
Te egy rohadt állat vagy.
Férfi ember vagyok…valami egyszer csak kiszakadt belőlem és gyerekeim szeme láttára sírtam az asztalra borulva.
Majd kimentem a temetőbe édesanyám sírjához és ott folytattam a zokogást csendesen, a szemerkélő esőben, órákon át.
Tudom, hogy ő már rég megbocsájtott nekem, de én önmagamnak…soha.

A nepper: Emese édesapja szemszögéből

Nem szoktam imádkozni. Nem tudom, hogyan kell. De ha lenne valami használható forma, amit csak úgy az égbe lehetne mondani – hogy „Istenem, vedd el inkább az én életemet” –, hát most biztosan megtanulnám.

Az asztalon három blokk. Egy gyógyszertárból, egy másik gyógyszertárból, és egy a kórházból. Mindegyiken ott a pecsét: „Nincs készleten.” Még csak nem is néztek rám furcsán. Mintha nem az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy egy kilencéves gyerek haldoklik, és közben nincs morfium. Mert hát kábszer, ugyebár. Az apja meg ne ugráljon.

És én itt megállok. Mert törvénytisztelő tanár vagyok, nem bűnöző. Mert még hiszek abban, hogy ha valamit nagyon akarunk, valahogy csak megoldódik. Aztán… nem oldódik meg.

Emese ma éjjel megint sírt. Zokogott, azt mondta, ég a csontja. Nem a bőre, nem az izma – a csontja. És én ott ültem mellette, és a kezemmel próbáltam hűteni, mintha ez bármit is számítana. Demian doktor azt mondta, most már nincs sok hátra. Úgy mondta, mintha ez megnyugtató lenne. Hogy a szenvedés hamarosan véget ér. De ő nem tudja, milyen az, amikor a saját lányod arca torzul a fájdalomtól, és már nem mered megölelni, mert érzed, hogy fáj neki a szereteted is.

Tegnap este félretette a rajzait. Azt mondta, nem akar többé rajzolni, mert az ő világában már nincsenek színek. Nem tudtam neki mit mondani, nem tudtam hazudni, hogy majd jobb lesz, mert nem lesz jobb. Mert én voltam minden este az, aki hitet próbált csepegtetni belé. És most elfogyott a hitem is.

Aztán ma reggel a doktor úr furcsán nézett rám. Sokáig nem szólt semmit. Csak ült, forgatta a papírokat, aztán azt mondta:

– Ha Emesének egy kis… szerencséje van, akkor itt van egy hölgy, aki talán… ha szerencséje van, hamarabb meghal, minthogy fel tudná használni a saját adagját.

Emese szerencséje

Szerencse. Ízlelgetem a szót. Eddig azt hittem, az a szerencse, ha a gyerekem meggyógyul. Most meg az, ha valaki meghal időben. Mert csak így szabadulhat fel annyi morfium, hogy az én lányom egy kicsit kevésbé szenvedjen.

Valaki meghal. És én reménykedem benne. Hogy legyen már vége annak az életnek – hogy az én lányom éjszakája kibírhatóbb legyen. Ez bűn? Ez a világ lett bűn?

Nem érdekel. Már nem érdekel semmi. Én már nem vagyok tanár, nem vagyok törvénytisztelő állampolgár. Én csak Emese apja vagyok. És ha holnap azt mondják, hogy egy névtelen fiú hozott valamit, ami végre csillapítja a fájdalmat, akkor nem fogok kérdezni. Nem érdekel, mennyiért, honnan, hogyan. A zsebemben ott a pénz, amiből temetést kellett volna fizetnem. Ha választani kell, hogy temetés vagy egy utolsó csillapított éjszaka, hát akkor temetésre majd kölcsönt veszek fel.

Ha holnap reggel látom, hogy a lányom végre alszik – nem ájulva, nem görcsben, hanem csak úgy, békén – akkor tudni fogom, hogy valahol, egy másik korteremben egy idegen asszony csendesen meghalt. És én hálás leszek neki. És gyűlölni fogom magam, amiért hálás vagyok.

De addig… ülök itt. Egyedül. A blokkokkal. És arra gondolok: valakinek a kelleténél hamarabb kell meghalnia – és ez most az egyetlen reményem.