Az elátkozott váltó 2007, Szamosújvár
– Nagyapa, mesélsz még a váltóról? Arról, hogyan gazdagodtatok meg?
– Meggazdagodtunk? – mordult fel finoman. – Rövid történet ez, fiam. Rövid… és inkább keserű, mint édes.
– Miért keserű? Nagyapa elnézett a kályha fölött lógó régi fényképekre, mintha azokból akarná kiolvasni a választ. A szeme sarkában a ráncok összegyűltek, mint amikor valaki egyszerre látja maga előtt a fiatalságát és a veszteségeit.

1920–21, Szamosújvár – Marseille

-Majdnem tizennégy éves voltam, mire kinyomoztuk, hogy az ember, akin követelni tudjuk, hogy kiegyenlítse a váltó-kötelezettségét Marseille-ben él, nem is rosszul. – kezdte. Úgyhogy fogadott apám – akit akkorra már igazi apámnak tekintettem – és Miklós bátyám (örmény nevén Melek) kíséretében útnak indultunk. A cél egyszerű volt, a remény még annál is egyszerűbb: pénzzé tenni a váltót, amely első látásra csak egy ártatlan papírnak tűnt, de a gondtalan élet ígéretét jelentette számunkra.
Azt hittük, csupán egy vonakodó adóssal lesz dolgunk.
Azt hittük, majd alkudozunk kicsit, mint minden rendes ember a Balkánon.
Azt hittük, ha sarokba szorítjuk, fizet. Ha nagyon szorítjuk, ha esetleg meg is fenyegetjük, akkor nagyon fizet.
Hittük.
A valóság az volt, hogy az emberünk nemhogy fizetni nem akart, de tudomást sem akart venni a kötelezettségéről:
„Uraim, ez az úgynevezett váltó sose létezett, maguk pedig bizonyára álmodták.”

Apám feldúltan rótta a panzió nyikorgó padlóját. Végigsétált a szobában ezerszer, kétezerszer, talán tízezerszer is, és közben olyan szürkén dübörgött a mellkasa, mint a vihar előtti ég. Olykor dünnyögött magának, mint Ábrahám, amikor alkudozott az Úrral Szodoma felett:
– A felét… ha a felét kifizetné… elengedném a maradékot.
– A harmadáért is odaadnám…
– Ha legalább annyit fizetne, hogy a szállást és a hazautat álljuk… Majd elhallgatott, és csak a padló nyikorgott tovább helyette. Nem bírtam nézni. Nem bírtam hallgatni. És nem bírtam tovább éretlen gyerekként viselkedni.
– Apa – szólaltam meg végül.
– Már miért adnád el aprópénzért, ha egyszer sokat ér? Keressük meg azt, aki többet adna érte! Apám rám nézett. Pont úgy, ahogy az ember néz egy pacal-levesbe esett muslincára.
– Drága fiam… mi már mindenkit megkerestünk – sóhajtotta. – A testvéreit, az üzlettársait, a diplomatákat… senkinek nincs ennyi pénze.
– Apa… szerintem rossz helyen keresed a megoldást. Csak ennyit mondtam, de éreztem, hogy most vagy leszakad a fejem, vagy megváltozik a világ.
– Ha a barátai nem tudják kiváltani a váltót – tettem hozzá lassan –, akkor nézd meg, mennyit érhet az ellenségeinek. Minden gazdag embernek vannak ellenségei, ugye, apa?

Apám előbb megkövült. Aztán elsápadt. Majd vörös lett, mint a tűz. És végül rohanni kezdett. Két örmény ismerőst rángatott magával vissza, később még többen is jöttek. Csak azt láttam, ahogy hevesen vitatkoznak, és pénzt dobálnak az asztalra a várható költségek fedezésére. A váltó hirtelen új értelmet nyert: nem tartozás lett, hanem fegyver. És azzal már lehet üzletet csinálni.
Az adósunknak hirtelen megjavult a memóriája. Fizetett is – nem keveset. Olyan összeget, amit addig csak képzeletben láttam, ott viszont élőben hömpölygött az asztalon, mint valami aranyfolyam.
Fogadott apám azt mondta: – Ezzel, fiam, mi a magunk módján megbosszultuk a franciákon Trianont.
Én pedig elhittem neki.

1921 Párizs, a vagyon illúziója

A pénztől mindannyian megittasodtunk. Párizsban úgy szálltunk ki a vonatból, mintha miénk volna a világ – pedig csak egy papírdarab váltotta valóra egy fiú kamaszálmát.
Apám azzal kezdte, hogy vett egy Hispano–Suizát. Nem egy autót, hanem egy autónak látszó jelképet. Olyan csillogót, olyan értelmetlent, olyan fényűzőt, amit mi, szamosújvári por- és sárgyerekek csak moziban láttunk addig. Csodálni lehetett – használni nem; a francia utakon még csak-csak, otthon viszont alig akadt olyan út, amin tengelytörés veszélye nélkül végig tudott volna menni.
Hazatérve apám úgy költött, mintha a pénz örök lenne: földeket vett – sokat, malomra tett szert, mozit vásárolt, zongorát hozatott Bécsből, szőnyegeket Isztambulból, bútorokat Pozsonyból.
A ház tele lett tárgyakkal, de valahogy üresebb lett tőlük. Valami megrepedt köztünk, de akkor még nem értettem, mi.
Miklós bátyám – Melek – egyre többet időzött Kolozsvárt. Később már napokra eltűnt. Végül egy este hazajött, ledobta a táskáját, és olyan hangerővel közölte, hogy kommunista lesz, mintha legalábbis új vallást alapítana.
Apám előbb elfehéredett, majd elvörösödött és olyan hévvel harapott az ajkába, hogy kiserkent a vére. Előkapta a pisztolyt, amelynek a létezéséről sem tudtunk.
Az udvaron kergette Miklóst, egyik kezében a fegyver, a másikban egy vasvilla, miközben ordította: – Megöllek, te vörös fattyú! Szíjat hasítok a hátadból!
Miklós csak azért élte túl ezt a napot, mert gyorsabb volt a golyónál is.
Attól a naptól fogva apám mintha darabjaira esett volna szét. A hangja elvékonyodott, a tekintete ködössé vált, viselkedése meg olyan lett, mint akit belül falak vesznek körül.
Aztán egyik reggel ő is eltűnt.
Csak leveleket hagyott maga után: egyet anyámnak, egyet nekem, egyet a húgaimnak.
Az én levelem így kezdődött:
„Drága fiam! Mire ezt olvasod, én már nem leszek az élők között. Vétkeztem, és most bűnhődnöm kell…”

Nem értettem. Ajajj…adósságba keveredett volna? Vagy Miklós árulását nem tudta feldolgozni? Aztán kiesett a papír a kezemből.

„Párizs… meg a sok pénz miatt elvesztettem a fejem… Szifiliszem van. Gyógyíthatatlan. Az egyetlen, amit még tehetek,az az, hogy a magam és a család becsületét mentem, amíg még menthető.”

Apám testét a sínek mellett találták meg. A feje…és ezt már a levelében is előrevetítette – „elveszett” és sajnos soha nem került elő.

Akkor, tizennégy évesen, másodjára is véget ért a gyerekkorom. Egyik napról a másikra maradtam magamra: anyával, három kishúgommal, az apám által összevásárolt fél várossal, azzal a vagyont érő automobillal, amellyel a mi utcánkon száz métert sem lehetett menni és azzal a felismeréssel, hogy a pénz olyan, mint a víz: ha görcsösen akarod fogni, kifolyik az ujjaid között.

A bukás után: raktár, zongora, sofőriskola, túlélés – nagyapai módra

Nem volt időm tisztességgel meggyászolni apámat. Anyám és három kishúgom némán támaszkodtak rám; a város meg kérdőre vont, hogy most mihez fogok kezdeni a vagyonnal, sőt, magával a várossal. Elvégre itt védtelen emberek napi egzisztenciájáról volt szó.

Még első gyerekkoromban édesanyám azt tanította, hogy minden bonyolult helyzetnek van egy egyszerű megoldása, csak meg kell találni. Nos a helyzet meglehetősen bonyolult volt, ahogy édesanyám mondta a példázatban:
-Túl sok birtok,
-Túl kevés pénz,
-Nulla hozzáértés.

A Hispano–Suiza ott állt a ház előtt: méltóságteljesen, fényesen, használhatatlanul.
A malom döglődött.
A földek parlagon hevertek
A mozi bevételei nem fedezték a kiadásokat.
A raktár tele volt mindennel, amire senkinek nem volt szüksége.

Elkezdtem kiagyalni az egyszerű megoldásokat. Először a földekkel kezdtem. Ezek a búcsújáró hely közelében feküdtek, így az ortodox közösség boldogan átvette bérbe, tisztes összegért.

A mozi tulajdonjogát jelentős árkülönbözettel elcseréltem egy fényképész-szalonra. Utána hetvenöt évig ebből éltem.

A malmot egyetlen határozott tárgyalással „üzemszünetre ítéltem”: a konkurencia fizetett azért, hogy ne működtessük. Néha a semmittevés a legjövedelmezőbb vállalkozás.

A raktár egy fájóbb kérdés volt. Hatalmas épület volt, rossz, félreeső helyen. Pont ez kellett a zsidó közösségnek, hogy kevésbé legyenek szem előtt, kevesebb inzultus érje őket. Cserébe kaptam egy belvárosi épületet, amit először bérbe adtam, majd később jó áron el is adtam a hadseregnek. Addig is – és ez volt a legjobb – heti három alkalommal rendelkezésemre bocsátottak az egyetlen sofőrjüket, aki a Hispano–Suizán vezetésre oktatta a pénzes kolozsvári urakat. El tudod képzelni azt a túljelentkezést? Ne is próbáld…nem…nem tudod elképzelni. Így lett: – a raktárból üzlet, – az autóból iskola, – a fényképészetből megélhetés, – a veszteségből túlélés, sőt, tisztes megélhetés.

A pénz jött és ment.
A sors pedig hol árvízzel, hol háborúval, hol vallási, vagy nemzetiségi üldöztetéssel, hol gazdasági válsággal verte szét a munkám gyümölcsét. De mindig újrakezdtem. Mert engem-minket nem a vagyon, hanem a józan ész, a hidegvér és a becsület tett túlélővé. Végül már csak ennyit tanítottam tovább – amit rád is hagyok, fiam:

„A pénz jön-megy. A szeretet, a becsület és a hit: azok maradnak. És ezek örökölhetőek – méghozzá adómentesen.”