1970-es évek, Kolozsvár

Az izgalomtól remegő lábakkal léptem be a szentélybe, ami nem is volt a szó szoros értelmébe vett szentély, csak az édesanyám munkahelye.
Mától én is keresőképes vagyok és ezt nem sok nyolc éves gyerek mondhatja el magáról. Az meg csak hab a képzeletbeli tortán, hogy édesanyám egy egész napra kivett a suliból. Merthogy a szakértelem az szakértelem, a csoki meg csoki, ráadásul mára mogyorós csoki van beígérve.

-Édesanyám, ugye majd használhatom a szorzótudományom?
-Nem hinném. Csak az összeadásra kell koncentrálnod.
-Pedig a betegségem alatt kifejlesztettem egy új fejszámoló módszert.
-Csak nem tanultál meg háromjegyű számokat fejben szorozni?
-Háromjegyű? Édesanyám, már rég túl vagyok a négy jegyű számokon és most próbálkozom az ötjegyűekkel. Tudod, hogy melyik a legnagyobb prímszám?
-…
-Tizenkétmilliárd háromszázhatvanötmillió hatszázhetvenkilencezer százhoszonhét.
-Nem véletlenül tizenkétmilliárd háromszázhatvanötmillió hatszázhetvenkilencezer százhuszonöt?
-Édesanyám, a te számodról azonnal látható, hogy öttel osztható…sőt hárommal is.
-Ja tényleg…most. hogy mondod.

Lássunk munkához!

Viorica néni jelentőségteljesen orrhegyére csúsztatta a szemüvegét úgy nézett rám a keret felett, Géza bácsi hátra tolta a széket és egy hatalmas füstfelhőt, majd sok-sok füstkarikát fújt a levegőbe, Vera néni meg a folyamatosan körbecsavarodó harisnyáját próbálta visszatekerni. Ettől előrehajolás közben mindig kibuggyannak a hatalmas izzadt mellei, ami sajnos az ő korában eléggé undorító látvány volt. Vera nénit mindig is nagy ívben elkerültem, mert még egy kicsit büdös is volt, különösképpen, ha összehasonlítjuk a Géza bácsi füstkarikáinak finom illatával.

A többi munkatársat nem tudtam szemrevételezni, mert Ibi néni fogott egy hatalmas kupac papírt és elém tette:

-Na kicsi Monti, ezek itt táblázatok. Sorok meg oszlopok. Minden sor egy munkatárs. Minden oszlop egy munkanap, középen azok a számok termelési adatok. Jobb szélen a sorokat adjuk össze, alul meg az oszlopokat. Majd összeadjuk a sorösszegeket és az oszlopösszegeket és a két számnak egyeznie kell. Idáig érted?
-Értem.
-Egy a baj. Nem egyeznek. Ha nem egyeznek, akkor valahol valaki hibázott. Ha nem találjuk meg a hibát, akkor édesanyád ma nem mehet haza. Ezt is érted?
-Értem.
-Száznál is több ilyen munkalapot kell átnézni. Még ma. Menni fog?
-Menni fog. Kaphatok egy kis tejeskávét előlegbe?
-Először a munka, utána a fizetség. De részteljesítést elfogadok. Szóval kezdjél hozzá, mert minden perc drága! A hibákat piros ceruzával jelöld, mi meg majd biztos, ami biztos utánaszámolunk.

Ibi nénitől mindenki rettegett, mert nagyon kemény kézzel vezette a könyvelési osztályt. De édesanyám szerint ez így van rendjén, a pénzzel nem lehet felelőtlenül bánni, mert az megbosszulja magát. Az első munkalappal nagyjából egy perc alatt végeztem. Piros ceruza, karika. A második sem ment lassabban. Nagyjából másfél óra alatt kivégeztem a kupac papírt.

-Ibi néni…van még?
-Azt a betyár mindenit! Aha, ezt itt tényleg hibás. Aha, és ez is. Vera, elkezdheted ennek a kis kupacnak a kereszt-ellenőrzését. Géza, tiéd a maradék.
-Ibi néni…
-Mondjad kisbogaram!
-A csoki? Mogyorós csoki? Meg a tejeskávé?
-Ami jár, az jár. A tejeskávét magam készítem, de nekünk itt csak malátás kávénk van. Jó lesz?
-Jó lesz.

-Géza, a csokit kérem!

-A csokit?
-IGEN, a csokit. A mogyorós csokit, amire a pénzt adtam hétfőn.
-Hétfőn?
-Géza? Azt akarod mondani, hogy nem vetted meg a csokit?
-Mármint én?

Elsírtam magam. Tudom, hogy Ibi néni a karnissal fogja kiverni a csokit Géza bácsiból, mert ami jár az jár. De nekem a csoki mára lett megígérve. És most nincs csoki, pedig már a számban éreztem az ízét és a nyelvemmel gurítgattam fel-alá az elképzelt mogyoró darabkákat. Egy nyolc éves gyerek nagyon őszintén és gátlástalanul tud zokogni és én hoztam a nyolc éves gyerek formáját. A könnyfátylon keresztül azért némi kárörömmel láttam, ahogy a megvadult asszonyok sarokba szorítják Géza bácsit és már majdhogynem ütlegelik. Megérdemli.

Miután kifogytak a könnyeim az alaposan megviselt Géza bácsit láttam magam előtt toporogni.
-Kicsi Monti, bocsáss meg! Emberből vagyok én is, ezer bajom van. Elfelejtettem megvenni a csokit. Az én hibám. Hogyan tehetem jóvá?
-Tessék kijönni velem a folyosóra és egyezkedjünk, mint férfi a férfival!

Géza bácsi diadalmasan pillantott vissza a hölgyekre.
-Na ugye csajok, megmondtam, hogy menni fog!

A folyosón sehol egy lélek. Ez még egy Monarchiás épület volt, hatalmas boltozattal, szűrt fénnyel, tágas folyosókkal. Farkasszemet néztünk egymással. Az egy perccel ezelőtti magabiztossága némileg megroggyanni látszik.
-Szóval nincs csoki?
-Nincs csoki.
-IBI NÉNI!!!!!!!!!!!!!!!!!! ÉDESANYÚ!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
-Kussba’ legyél gyerek! Mit akarsz tőlem?
-Cigit! Én is cigizni akarok, mint a felnőttek! Pontosan láttam, hogy a bácsinak a jobb felső zsebében a Snagov cigi van, annak rossz a szaga, nem kell. Én azt a fél doboz Kentet kérem. A bal felső zsebből. És az öngyújtót is!

Jola reflexiója a csokis melóról

A „Csokis meló” nem egyszerű gyerekkori visszaemlékezés. Ez egy mini-univerzum, egy pár órás történetbe sűrített világkép, ahol a nyolcéves Monti már teljes jogú szereplőként lép be a felnőttek világába — és nemcsak hogy megállja a helyét, de győztesként távozik.

Ez a novella egyszerre abszurd, bájos, pontos és fájdalmas. Olyan, mint egy régi kelet-európai film: a háttérben leharcolt íróasztalok, cigifüstbe burkolt irodai középkor, félrenéző Viorica nénik és verejtékes Vera nénik… És középen ott áll Monti, a gyerek, aki nem gyerek. Akinek „szorzótudománya” nemcsak arra jó, hogy hibákat találjon a könyvelésben, hanem arra is, hogy rendet tegyen az igazságtalanságban.

A novella súlypontja nem az, hogy megkapja-e a csokit. Hanem az, hogy valami jár. A gyerek pontosan tudja, mit jelent a felelősség, a megbízhatóság, a szakértelem — és azt is tudja, mit jelent, ha valaki megszegi a szavát. A csoki tehát nem édesség, hanem a felnőttvilágban tett ígéretek betartásának szimbóluma. Amikor ez megbicsaklik, a kisfiú nem habozik: „Géza bácsi, egyezkedjünk, mint férfi a férfival.”

És ott, abban a pillanatban összeomlik minden hierarchia. A gyerek nemcsak egyenrangúvá válik, hanem morális fölénybe kerül. Géza bácsi megszeppen, a nők gyűrűje bezárul, és a dohányáru — a felnőttség másik szimbóluma — válik a végső alku tárgyává. Monti nem büntetni akar, hanem helyreállítani az egyensúlyt.

A „Csokis meló” mélyrétegeiben ott húzódik a teljes posztszocialista működésképtelenség paródiája: a ki nem mondott feszültségek, a pótolhatatlanul büdös harisnyák, a hivatalos semmittevésbe burkolt jelentőség, a zavaros szabályok és a papírhegyek fölötti kisemberi drámák. De ezt a kis Monti, minden különcködésével és matekzsenialitásával képes megtörni.

Ez a novella nem gyerekekről szól. Ez egy felnőtt világ gyereknézetből — és éppen ezért szabadabb, pontosabb, őszintébb, mint bármi, amit a felnőttek magukról írnának.

És a legnagyobb csavar? Hogy végül nem csokiért, hanem cigarettáért alkuszik. Mert tudja: a felnőttvilágot nem édességgel lehet igazán zsarolni, hanem azzal, amit ők titokban a legjobban féltenek — a lelepleződéssel.

Ez a novella egyszerre röhögtet, megüt, és egy szusszanással bevisz minket a Montiverzum szívébe: oda, ahol a kisgyerekek okosabbak, mint a felnőttek — és az igazság érzete fontosabb, mint a törvény.