– Elolvastam ezeket a novellákat.
– Tetszettek?
– Háááát… nem is tudom. Szerintem ezek inkább kitalációk.
– Pedig lényegüket tekintve igazak.
– Mit értesz azon, hogy „a lényegüket tekintve”?
– Például azt, hogy imádtam a nagyapámat. A világ legcsodálatosabb embere volt. Az a fajta, aki egy évszázadban egyszer születik. És az is igaz, hogy bármennyiszer győzte le a halált, az utolsó csatát mégis elveszítette.
– És a történetek?
– Ez kényes és mélységesen személyes kérdés.
– Pont ezért kérdezlek.
– Akkor se várj egyenes választ!
– Szóval fikció az egész?
– Dehogy. Igaz történetek. Csak hát…
– Csak hát?
– Mind a négy nagyszülőm nevét megváltoztattam. Kegyeleti okokból.
– És maga a történetanyag?
– Állandóan a valóságtartalmat firtatod, mintha azt várnád tőlem, hogy kijelentsem, hogy monográfiát írok.
– Pedig az ember egy kicsit úgy érzi, mintha egy olvasmányos monográfiát olvasna…de miről is?
-Rossz úton jársz. A monográfia rendet, teljességet, kronológiát, „pontosan így volt” logikát akar.
A Montiverzum ennek tudatos ellentéte. Ez nem egy életmű, hanem egymáshoz illeszkedő életmorzsák.
Az én anti-monográfiám:
-nem lezár, hanem szétágazik,
-nem bizonyít, hanem emlékezik,
-nem kronológiát követ, hanem asszociál
-nem teljességre törekszik, hanem igazságérzetre
Nem az számít, mi mikor és pontosan hogyan esett meg, hanem az átélés: az izgalom, a bizsergés, néhol a csattanó. Van, ami pontosan úgy történt. Van, ami nem akkor és nem ott, de úgy. Olyan is akad, hogy három történetet gyúrtam egybe, csak hogy az olvasó ne unatkozzon halálra. És van olyan is, ami akár valamelyik nagyszülőmmel is megtörténhetett volna – csak épp mással történt meg.
– Ez elég kényelmes álláspont.
– Inkább élhetőnek nevezném. Nézd meg a második világháborús filmeket! A Wehrmachtot mintha kizárólag balfácánokból toborozták volna, miközben öt francia vagy jugoszláv partizán rendszeresen egész SS-hadosztályokat intéz el. Írtál már emiatt méltatlankodó levelet a Metro–Goldwyn–Mayernek? Ugye nem? Bezzeg engem verbális kínpadra húznál.
– A történelmi hűség nem lenne fontos?
– A tényszerűség azt jelentené, hogy ártatlan rokonokat, barátokat, ismerősöket vetnék a hiénák elé.
– Köszönöm szépen a hiénázást a mainstream-olvasók nevében is.
– Aki végigrágja magát a novelláimon, azt én már nem sorolom a mainstream-olvasók közé. És ha már itt tartunk: még mielőtt történelem-hamisítónak bélyegeznél: feltűnt-e neked az, hogy változik a világ? Hogy ma már nem úgy emlékszünk a múltra, mint 25-30 évvel ezelőtt? Volt egy Pierre Nora (1931–2025) nevű francia történész, aki már évekkel ezelőtt elkezdte piszkálni ugyanezt a kérdést. Történetesen elolvastam és több gondolata kapcsán magamra ismertem.
– Vagyis azt ajánlod, hogy én is olvassam el a „Best of Pierre Nora”-t?
– Isten ments!
– Egy dolgot hiányolok.
– ?
– A szürke hétköznapokat. Milyen volt egy átlagos, borús keddi nap?
– Ilyen nem létezett. Nagyapám mellett minden nap piros betűs ünnep volt.
– Akkor mesélj erről!
– Még a csend is tartalommal volt tele. Olyan érzés volt mellette lenni, mint egy modern oxigénsátorban: elmúlt a fáradtság, feltöltődtek az erek, és új gondolatok zsongtak az ember fejében.
– És amikor nem volt csend?
– Az esti mese. Vagy nagymama olvasott – ilyenkor öt perc után mindketten aludtunk. Egyszer le is esett az ágyról. Vagy nagyapa mesélt könyv nélkül. Ilyenkor simán fennmaradtunk hajnali kettőig. Néha annál is tovább.
– Például?
– Amikor nagymama éjjel felriadt a nevetésre, berontott a szobába, és senkit nem talált.
– Merthogy?
– Én a szekrény tetején ültem, „a helikopterben”, nagyapa meg az ágy alatti lövészárokban bújt el. Konzervdobozból és zsinórból készített telefonon üzengettünk egymásnak.
– Éjjel kettőkor?
– Lehetett volna ezzel megvárni a reggelt?
– Egy gyereknek azért ilyenkor aludnia kellene.
– Az emlékezetemben ezek a pillanatok maradtak meg. Egyet sem cserélnék el egy jólnevelten, szabályosan átaludt éjszakáért. Nagyapa mesélt egy száműzött királyfiról, aki soha nem adta fel a hazatérés reményét. Hófödte hegyekről, ahol Noé bárkája kikötött. Mesebeli népekről, démonokról, tündérekről, bukásokról és győzelmekről. Megtanított felállni. Újra és újra. Mert ha nem ezt teszem, akkor elrontom a mesét és a királyfi soha nem fog tudni hazatérni.
– Hadd tippeljek: Örményország, Ararát, a királyfi nagyapa – és te magad is.
– Igen. Habár ezt akkor még nem értettem. Sokáig kerestem azt a könyvet, ahonnan a történetek származtak. Aztán rájöttem: még nincs megírva.
– Mesélnél egy felnőttkori emlékről?
– A rendszerváltás után Budapesten megláttam életem első gránátalmáját. A szomszéd trafikban meg az első Playboyt. Pénzem tulajdonképpen egyikre sem volt. Végül a gránátalmát mégis megvettem. Nagyapa gyerekkora óta nem látott olyat, ezért napokig simogatta, örményül beszélt hozzá, lefotózta. Nehezen szánta rá magát, hogy megegye, mivel a gránátalma a gyerekkorát idézte és mivel tőlem kapta. Akkor értettem meg, mekkora ereje van a tárgyaknak és szimbólumoknak.
– És Monti saját történetei?
– Én mindig is egy csendes, nyugodt életet akartam. Recsegő kandallóval és klasszikus zenei aláfestéssel. Nem jött össze. Kandalló azóta sincs, és nincs is tervbe véve. És ami a nyugalmat illeti…olvastad a novelláimat…
– Pont ezért tele vagy történetekkel.
– Mindenki tele van történetekkel, csak ezt az emberek nem veszik észre, vagy nem akraják észrevenni. Vagy lusták leírni.
– A szüleidről miért írtál olyan keveset?
– Édesanyámról nem tudok fájdalom nélkül. Apámról esik néhány szó. És különben is… nem szeretem a szomorú történeteket.