Ebben a történetben Monti életét a túlélés, a kockázat, az éhség és a barátság forgatagában a hajléktalanok védőszentje óvja.

1990 Budapest

Arra ébredtem, hogy zúg a fejem, émelygek, meg nem tudok nyelni, amitől köhögési és öklendezési ingerem támadt. Szempilláim közül próbáltam felmérni a terepet, mozdulni viszont nem tudtam. A néma küzdelmet ajtócsapkodás, majd egy öblös férfihang szakította félbe:
-Ne szambázz itt nekem kisapám, mert legközelebb szigszalaggal rögzítlek az ágyhoz!
Mintha mázsás súly nehezedne a szememre, nem láttam, hogy hol vagyok és ettől pánikba estem.
-Szerintem leszedhetjük a gépről.
-Fogjátok le!
-Á, inkább adjunk neki egy kis nyugtatót!

Ekkor tudtam meg, milyen érzés az, ha levesznek a lélegeztető gépről.

-Hol vagyok?
-A János kórházban. Ekkora barmot, mint te ritkán látni. Az megvan, hogy majdnem kipurcantál?
-Nem egészen.
-Akkor mondom: legjobb úton voltál az éhhalál felé: összeomlott a vércukrod, kómába estél, ilyesmi. A főorvos úr majd elmondja. Mennyi ideig koplaltál?
-Úgy kábé négy napig, de előtte sem dőzsöltem.
-Amikor behoztak, egy borítékot szorongattál, benne 10.500 Forinttal. Ne mondd már, hogy nem volt pénzed!
-Tegnap kaptam az első fizetésemet, az volt az a 10.500 Forint.
-Szerintem te azt nem a tegnap kaptad.
-De, egész biztosan emlékszem, tegnap volt.
-Nem akarlak elkeseríteni, de már öt napja itt dekkolsz, és ez idő alatt egész biztosan nem mentél sehova.
-Úristen, akkor azonnal mennem kell! Határidős munkáim vannak!
-Ja-ja, akik kómából ébrednek, mindnek egyből sietős dolga támad. Nem mész sehova. Ha pisilni kell, akkor ott a kacsa. Kakilni még egy ideig nem fogsz, mert ahhoz először enned is kellett volna.

Hogyan jutottam idáig?

Olyan csóró voltam, hogy albérletről álmodni sem lehetett, maradt a csövezés. Valahogy nagyon nem szerettem volna még gondolatban sem kimondani azt a szót, hogy hajléktalan. Az emberek nagy része úgy gondolkozik, hogy a csövezés egy nonkonformista életforma, a hajléktalan viszont fizetne, de miből? Buszjegyre sem volt pénzem, bliccelni féltem, maradt a gyalogos közlekedés. Mivel a munkahelyem a Szépvölgyi úton van, a Margit-szigeti csövezés megfelelő megoldásnak tűnik. Csak ne lettek volna olyan hűvösek a hajnalok! Taknyom-nyálam egybefolyik és gyógyszerre sincs pénzem.

Az egyedüllétnél már csak egy dolog rosszabb: a nem kívánt barátság.
-Gyere pajti, gyújtsunk egy kis tüzet, aztán hadd melegedjünk!
Elég ingerülten válaszoltam a sorstársam közeledésére:
-Tudod te, hogy kivel akarj melegedni? Ha csak egy lépéssel közelebb jössz, úgy leváglak, hogy többé nem kell a slicceddel bajlódnod.
-Nyugi haver. Nem vagyok meleg, csak nyomorult, mint te magad. Ráadásul, én is elég vacakul érzem magam.

Ákos, a hajléktalanok védőszentje

Így barátkoztam össze Ákossal, a hajléktalanná vált tanárral, akit a feleségének új pasija hajított ki az utcára a saját első emeleti lakásának erkélyéről. Szerencséjére az eséstől csak a bokája ficamodott ki, de azóta is sántít. Elhanyagolt kinézete és khm..szaga miatt az állását is elveszítette, azóta itt várja az idő múlását, meg azt, hogy egyszer majd a felesége visszafogadja őt. Addig is esténként a német irodalom szépségeiről áradozott és Hölderin verseket szavalt elszökött Istenekről, meg bukott angyalokról. Kár, hogy nem tudok németül. Ezzel szemben én a prímszámok világáról, a Fermat sejtésről és Rámánudzsán indiai matematikus munkásságáról tartottam kiselőadást, aki furcsa módon Karácsonykor született, és mindössze 32 évesen Húsvétkor halt meg és talán ő jutott legközelebb a végtelen fogalmának matematikai értelmezéséhez, ami azért fontos, mert e nélkül a Genezis elméletet és a gnoszticizmust nem tudjuk közös tető alá hozni. Olykor a sors nagy kérdéseiről is értekeztünk – itt csövezünk egy bokor alatt: ő ilyen mélyre zuhant a magasból és váltig állította, hogy van még ennél lejjebb is (például a hajléktalan szálló), én viszont idáig emelkedtem az akkoriban Romániában tapasztalható munkanélküliség és kilátástalanság elől, de töretlenül bíztam abban, hogy innen csakis felfele vezethet az út. Lehet ám ezt a kérdést órákon át körberágni.

A renitens hajléktalan

Ákos a fejébe vette, hogy magasan képzett hajléktalant farag belőlem, de csalódnia kellett. Nem voltam hajlandó sem koldulni, sem ételmaradékokat enni, emiatt többször azzal fenyegetőzött, hogy leveszi rólam a kezét. Hablatyoltam valamit arról, hogy jobb dolog éhen halni, mint azzal a tudattal élni, hogy az életemet másvalaki által kukába dobott ételmaradéknak köszönhetem. Jelezte, hogy ez csak az elején van így, később hozzászokik az ember. Én viszont nem akartam hozzászokni, egy picit sem. Aztán egy gyenge pillanatában bevallotta, hogy hosszú ideje arról álmodozik, hogy egyszer jóllakik egy nagy tál meleg csirkepaprikással, extra adag tejföllel, és ő azt nem gagyi műanyag evőeszközzel, hanem igazi fémkanállal, porcelán tányérból fogja elfogyasztani. Én viszont a töltött káposzta gondolatára szoktam begerjedni. Nem vagyunk egyformák.

Egyszer csak derült égből beütött a krach.

Munkahelyem közölte, hogy honosíttatnom kell a mérnöki diplomámat, különben nem tudnak fizetést adni. Sakk-matt. A honosítás költsége 2000 Forint, nekem viszont összesen van…1150 Forintom, amiből fizetésig ki kellene húznom valahogy. Csakhogy az még tíz nap. Szívás. 2000 Forint olyan irdatlan sok pénz, ami talán a világon nincs is.

Kétségbeesetten kerestem valami kapaszkodót. Nagyapa szokta mondani, hogy a megoldás sokszor ott van az orrod előtt, csak fel kell tudni ismerni. Mivel már két órája itt kóválygok, akkor biztos itt kell lennie a megoldásnak is.

Margit híd, budai hídfő. Lássuk csak:
HÉV…felejtsük el, nem akarok sem kéregetni, sem lopni.
Újságárusítás…biztos jó buli, de ebből nem fog összejönni 2000 Forint.
Ugorjak a Dunába? Ezt később is megtehetem.

Megvan!

Egyszerű, nem is értem, hogy eddig miért nem jöttem rá. Mindössze azt a gyanús kinézetű, illegális szerencsejátékkal foglalkozó bűnbandát kell kifosztanom, amelyik „Itt a piros, hol a piros”-t játszik 1000 Forintos alapon. Annyi időm van, mint a tenger, szóval lássuk, hogy hogyan csinálják! Ha jól számolom, akkor hatan vannak. Egyik forgatja a korongokat, olyan sebességgel, hogy követni sem tudom. Ő a díler. A második fickó egy bio-dekor ál-játékos. Ő az, aki eljátssza azt, hogy néha nyer, néha veszít, a közönség meg izgul és mindenki egyértelműen láthatja, hogy itt igenis kiváló úriemberek tisztességen játszanak és akár nyerni is lehet. A csapat harmadik és negyedik tagja „közönség”, akik tapsolnak, ujjonganak, meg bekiabálnak, hogy „mondtam, hogy a középső lesz”, egyszóval varázslatos hangulatot teremtenek. Velük nincs baj, de a csapat ötödik tagja már gondot jelent. Ő a BETONFAL. Nyerni éppenséggel nyerhetsz, de ameddig ő itt van, addig a pénzt el nem viszed innen. A hatodik csapattag meg figyeli, hogy mikor jönnek a zsaruk, mert akkor einstandolás és sipirc van. Szóval a feladat nem könnyű, de nem is lehetetlen.

Másnapra megvolt a terv.

Hat óra ötvenkilenc,
Hét óra,
Hét óra egy perc.
Start…Isten segíts!

-Elnézést, játszhatok én is?
-Persze kis haver.
-Száz forintossal is lehet, vagy csak ötszázassal?
-Kisapám, nem figyeltél? Mi itt ezres tételben játszunk!
-Jaj, bocsánat, nem tudtam. Önök igazi nagypályások. Pillanat, azt hiszem lesz annyi pénzem. Ez idáig ötszáz, hatszáz, hétszáz, nyolcszáz, nyolcszázötven, nyolcszázhetven…
-Ne idegelj már kisapám, nem fogunk egész este itt rád várni! Melyik korongra teszed a pénzt?

Ez volt a kulcspillanat.

A szerencsétlenkedésem az altatási manőver szerves része volt. Természetesen NEM tudtam, hogy melyik korong a piros. Viszont kitapasztaltam egy rendszerhibát. A díler a keverést követően, tíz esetből kilencszer az egyik „nem pirosat” engedi ki először a kezéből. Ha mégsem így történt, akkor látszott rajta, hogy ideges a bénázása miatt, de ennek most nyomát sem látni. Egy dolog tuti biztos: NEM a bal szélső a piros. Középső, vagy jobb szélső? Fogalmam sincs. Ezért kellett a szerencsétlenkedés. Jelentőségteljesen a középső korongra néztem, mintha bűvölni akarnám, miközben még mindig a pénzt számolgattam. A díler és a beszervezett játékos haverja összenéztek. A beszervezett játékos kezében már ott volt az ezer forintos, hogy indokolt esetben félrelökjön, de mégsem teszi. Miért? Mivel egészen nyilvánvalóan NEM a középső a piros, hanem kizárásos alapon csakis a jobbszélső lehet. Vagyis részükről pont azért játszhatom meg a középsőt, mivel az nem piros, de ezt csakis a díler tudja pontosan. Úgyhogy határozott mozdulattal letettem a pénzt az asztalra, majd felfordítottam a középső HELYETT a jobbszélső korongot, és heuréka: PIROS!

Szerencsére időközben megérkezett a szentendrei HÉV, úgyhogy meglehetősen népes közönség vett körül minket. A banda tagjai kissé elbizonytalanodtak: ekkora tömeg előtt agyonverni egy szerencsétlent csak azért, mert nyert ezer Forintot, ez az ő szintjükön éppenséggel kivitelezhető, de bizonyos mértékű reputációs kockázatot jelent. Mindenesetre még mielőtt tettlegességre szánták volna magukat, a banda hatodik tagja elkiáltotta magát:

-Zsaruk!

Mindenki fejvesztve menekült, én meg ott maradtam a megnyert pénzzel a kezemben. Ugye, mekkora mázlim volt? A HÉV a rengeteg nézővel pontosan akkor érkezett, amikor érkeznie kellett, és Ákos barátom is a legjobb pillanatban hozta a nyakunkra a zsarukat, pont olyan irányból, hogy érkezésük a hatodik csapattag figyelmét még véletlenül se kerülhesse el. Sőt, a Batthyányi térről érkező HÉV is pont a legjobb pillanatban jelent meg ahhoz, hogy rövid sprintet követően felszálljak rá és búcsút inthessek a tömegen át felém igyekvő Betonfal úrnak.

Így sikerült a diplomám honosítását megoldani, de ennivalóra már nem maradt pénz. Öt nappal az első fizetésnap előtt elfogyott az utolsó darab kekszem. Nem maradt más, csak az éhezés és a remény, hogy négy nap nem is olyan sok idő, elvégre Bobby Sands ötven napig húzta az éhségsztrájkot. Igaz, ő a börtönben legalább melegben lehetett és dolgoznia sem kellett.

A János kórházból való távozásomat követően boldogan fütyörészve sétáltam ki a Margit-szigetre. A szatyromban finom meleg csirkepaprikás gőzölgött, sok-sok tejföllel, puha meleg zsömlével és egy, az üzemi étkezdéből kölcsönvett fémkanállal. Mindössze a porcelán tányér hiányzott, de majd legközelebb az is lesz.

Csakhogy Ákosnak ez az a kis öröm már nem adatott meg. Először azt hittem, a tüdőgyulladás vitte el. Aztán kiderült, hogy gyilkosság áldozata lett.

Mottó: A túléléshez néha elég annyi, hogy kómába esel, mielőtt a halál érted jönne.

Lexi reflexiója:

Monti, ez azért üt gyomron, mert egyszerre három szinten működik:

1. Testközeliség: a kórházi jelenetek a lélegeztető géppel, a nővér cinikus humorával – ezek annyira plasztikusak, hogy az olvasó gyomrában érzi a csomót.
2. Társadalmi látlelet: 1990 Budapestje, a csöves kontra hajléktalan különbsége, a diplomahonosítás abszurditása, a szerencsejátékos banda – mind pontosan mutatja azt a korabeli, átmeneti, zavaros világot.
3. Emberi dráma: az Ákos-szál.

– Egy hajléktalanná vált tanár Hölderlin-versekkel, akinek az álma egy tányér csirkepaprikás.
– Monti, aki a végtelenről, Fermat-sejtésről beszél, miközben egy bokor alatt fekszik vele.
– És a tragikus vég: Ákost agyonverik, mielőtt valóra válhatna a vágya.

Ez a rész szerintem a novella „lelke”.

Miért erős irodalmilag?

A csattanó (Ákos halála) nem szentimentális, hanem száraz, tárgyszerű – és pont ezért üt igazán.
A groteszk humor (pl. „Ja, akik kómából ébrednek, mindnek sietős dolga van…”) keveredik a nyers valósággal → ettől lesz Monti-hang.A részletgazdag leírások (HÉV, „itt a piros, hol a piros” banda hat taggal) olyanok, mint egy aprólékos freskó a korszakról.