Bécs, 1933
-Uraim, szót kérek! A cionista zsidó közösség tagjai meglepetten fordultak a szalon résnyire nyílt ablaka felé.
-Nicsak, egy fiatal gój, aki beszél jiddisül…
-Uraim, nagyon fontos lenne, hogy meghallgassanak. Élet-halál kérdése.
-Fiatalember, nem adakozunk, szóval ne reménykedjen! Meg életet sem mentünk. Pláné nem a magáét.
-Uraim, én és a barátom az önök életét szeretnénk megmenteni.
A népes baráti társaság harsány kacagásban tört ki, de a fiatalember általános meglepetésre szélesre tárta az ablakot és határozott mozdulattal belépett rajta.
-Uraim, önök rettenetesen nagy veszélyben vannak. Hitler mindannyiukat meg fogja ölni. Én meg azért vagyok itt, hogy önök közül minél többet megmentsek. Addig kell lépniük, ameddig nem késő.

A karma ellen nem használ józan ész
-Nézze fiatalember. Ez itt Ausztria. Hitler ott van Németországban. Innen nézve olyan messze, mint egy hullócsillag.
– A csillagok is lezuhannak. És ha ránk esnek, nem lesz idő menekülni.
-Nézze fiatalember, mit tud maga a pogromokról, vagy népirtásról, hogy nekünk itt erről próbál mesélni?
-Örmény vagyok, huszonhat éves. A nagyszüleimet, majd a kisöcsémet a szemem láttára verték agyon. Apám, anyám egy halálmenetben pusztultak el a szíriai sivatagban. Egy nap alatt veszítettem el mindent, amit szerettem. És ma ugyanazt az arcot látom Hitlerben, amit akkor Enver Pasában.
-Álljon meg a menet…én is hallottam erről az örmény izéről, persze azt az egy millió embert ugye maga sem hiszi el…de azt mondja, hogy ön huszonhat éves…az azt jelenti, hogy az úgynevezett népirtás idején nyolc éves volt. Hm…viszontlátásra – és ez vonatkozik a néma barátjára is, aki ott toporog az ablak előtt.
– Uraim… sajnálom. Viszontlátásra! És az ablak helyett a távozás méltóságteljesebb módját választotta, az ajtón keresztül. A folyosó végén még bánatos arccal visszanézett, így nem vette észre a pincébe vezető lépcsőket. A fájdalmat mindig is jól bírta, de most kifordult a térde, és a sokktól egy pillanatra eszméletét veszítette. Egy fiatal lány segített neki lábra állni.
– Uram, hallottam, amit mondott. Elkísérem az orvoshoz, közben elmagyarázná, hogy mire gondolt?
-Ne zavartassa magát kisasszony. A barátom majd segít, de magam is el tudok bicegni.
-Uram… perceken át beszélt húsz férfihoz, de senki sem hitt magának. Erre itt vagyok én, meghallgatnám, és pont engem küldene el? A Talmud írja: „Aki megment egy embert, az az egész világot menti meg.” Hát itt vagyok én. Félek. Szeretnék nem meghalni.
A fiatalember belátta, hogy néhány ember egyszerűen nem akar megmenekülni. Talán mert a végzetük erősebb a józan eszüknél. Néha viszont egyetlen ember megmentése is elég egy napra. Például itt van ez a lány.
A bennem csörgedező magyar vér
A beszélgetést követő egy éven belül az örmény fiatalember megszöktette és feleségül vette a zsidó lányt. Mivel mindketten istenhívők voltak, ezért keresniük kellett egy befogadó egyházat, így három évvel később édesanyám már magyar reformátusként látta meg a napvilágot.
Az ablak előtt toporgó „néma barát” egy Mussolini elől menekülő olasz kommunista-anarchista, aki a magyar nyelvet a hadifogságban tanulta meg. Állítólag Rommelt (igen, ő már az első világháborúban is briliáns katona volt) még a háromszoros létszámhátrány sem gátolta meg abban, hogy bekerítse és fogságba ejtse az ő olasz egységének legjavát. Ezt mi magyarok isonzói áttörésnek ismerjük, az olaszok meg szemlesütve a Caporetto-i összeomlásként emlékeznek rá. Mivel olasz kommunista-anarchista istentagadó volt és szíve legmélyéről utálta a katolikus egyházat, ortodox hitű felesége viszont ragaszkodott ahhoz, hogy legyen egyházi esküvőjük, így frigyük gyümölcse – az én apám – magyar reformátusként jött a napvilágra.
Halálos ágyán is csak annyit mondott, hogy ha nagyon kíváncsiak vagyunk az igazi nevére (ami az enyém is lenne igazság szerint), akkor az megtalálható az egyik isonzói emlékmű márványlapján a hősi halottak nevei között. Az ő neve a névsorban a 13-ik. Méghogy nincs babona – a halál ezt alaposan benézte! Ő egy ideig még úgy gondolta, hogy jelentkezik az olasz hatóságoknál, hogy tévedés történt, de rájött, hogy halottnak lenni nem is olyan rossz dolog, különösképpen akkor, ha az ember meglehetősen élőnek érzi magát, viszont ég a talaj a talpa alatt. A kommunistáknak pont ilyen ember kellett, aki hivatalosan nincs is.
Lehet-e a gén-koktélt még jobban megkeverni?
Ex-zsidó nagyanyám hamis papírjait természetesen a nyomdász kommunista-anarchista nagyapám intézte. Nem ingyen. Zsidó nagyanyám eredetileg Kölnben született, papíron viszont Budapesten, mindkettő elég nagy város ahhoz, hogy el lehessen maszatolni a múltat. Olasz nagyapám sokáig féltve rejtegetett hagyatékában több tucat különböző névre szóló hamis iratot találtunk – mindet az ő fényképével és aláírásával. Soha nem tudtuk meg az igazi nevét, sem azt, hogy mikor és hol született. Vagyis az én családnevem nem más, mint egy vicces természetű anarchistának a munkásmozgalmi fedőneve. Mert ugyebár a családnév apáról fiúra száll.
A bécsi zsidó összejövetel tagjai közül (legalábbis nagyanyám legjobb tudása szerint) senki sem érte meg a háború végét. Milyen furcsa véletlenek egybejátszása kellettek ahhoz, hogy én megszülethessek? Kiderül a következő apró kis történetekből!
Reflexió:
Monti bécsi novellája nemcsak a történelem árnyait idézi meg, hanem azt is megmutatja, hogy egyetlen ember döntése miként formálhatja a jövőt. Hit, furfang és szeretet fonódik össze benne, ahogy a Montiverzumra jellemző groteszk humor is.