2001 Lisszabon

Utazás előtti felkészülés

Ha az ember elmegy egy idegen ország izgalmas nagyvárosába, akkor gondoskodjon arról, hogy ne legyenek üres járatok és kapja meg azt a kirándulástól, amit eleve elvárt! A tavalyi madridi utamból sokat tanultam. Nincs félúton levő vesekövem, nincs kezeletlen fogam, a vérnyomásom és a vércukrom is rendben van. Mobil telefonból kettőt is vittem magammal. A magyar nagykövetség címét és telefonszámát , sőt még a nagykövet nevét is elmentettem.
Továbbá vásároltam egy vadi új Bedekkert is, hogy semmiről se maradjunk le. Mindössze egy apró, szinte lényegtelen dolgot felejtettem el: a feleségemmel egyeztetni a programot, így a helyszínen derült ki, hogy Lisszabon nem azonos Portóval.

És mit lehet tenni, ha Mrs Monti kijelenti, hogy márpedig másnap Portóba kell menni? Merthogy ott tartják a kongresszust, a szállodai szobánkat is ott foglaltuk, stb… Mit tehet ilyenkor egy évek hosszú során át szisztematikusan háziasított férj? Elkezdi kihúzogatni a fájóbbnál fájóbb tételeket.

Kikukázott bakancslista

Ég veled 28-as villamos, ég veled Cabo da Roca, ég veled Praça da Torre de São Vicente de Belém, Sintra meg Obidos. Holnap hajnalban indulunk Portóba (na, azért ott megnézem a csempe múzeumot, meg egy-két portói borászatot), de mit lehet esetleg még megnézni itt, Lisszabonban a nap hátralevő részében?

További tételeket húzogatok ki: a Szent Jeromos kolostort, a nagy tengerész felfedezők emlékművét, az Óceánáriumot, a Vasco da Gama hidat. A sírás kerülget.
Még mindig bőven sok minden néznivalót kellene egyesével kihúzni, közben meg repül az idő. Egyet lehet tenni: egy, azaz egy néznivalót kiemelni, minden más megy a kukába. Azaz menne, ha olyan könnyen feladnám.

A mézesmadzag

-Drágám, ugye szeretnél megnézni egy szép kiállítást a korai szecessziós művészetről? René Lalique műveiről van egy átfogó tárlat és azt írja a honlap, hogy mérsékelt áron meg lehet vásárolni kiállítási tárgyakat is.
-Szecessziós? Wow! Hát persze! Lalique? Nagyszerű! Milyen áron lehet csecsebecsét vásárolni?
-Tíz-tizenötezer Escudoért már lehet kapni ezt-azt.
-Az mennyi Forintban?
-Plus-mínusz, kábé azonos szinten vannak. Fülbevalók, sálak, nyakékek, kölnivíztartó üvegcsék, meg hasonló apróságokat lehet vásárolni és mind az eredeti Lalique mesterművek hitelesített másolatai, amelyek limitált példányszámban készültek…ilyesmi.
-Ó, hogy te milyen figyelmes vagy…imádlak!
-Ha sietünk, akkor még zárás előtt odaérünk. Rendelhetem a taxit?
-Jaj, melyik ruhámat is vegyem fel?
-A legszebbet, mert utána kinéztem egy hangulatos éttermet, ahol megvacsorázhatunk.
-És én még azt hittem, hogy számodra érdektelen a művészet, meg az, hogy én igazán mit szeretnék. Bocsáss meg!
-Drágám, érted bármit…

A Lalique múzeum méretei és gazdagsága egyszerűen lenyűgöztek. A mester zsenialitásával talán csak Beethoven, Bach, vagy Mozart mérhető össze (ha elvonatkoztatunk, hogy az ötvösművészet, vagy a textilfestészet nem azonos a zenével). Viszont a rengeteg szín, meg forma meglehetősen elfárasztott.

-Drágám, zokon vennéd, ha egy kicsit magadra hagynálak? Van itt az épületben egy másik tárlat is, bekukkantok, telefonon keressük egymást.
-Semmi gond, órákig el tudok itt lenni.

Na végre!

Merthogy amit eddig nem említettem, a Lalique múzeum teljesen véletlenül egyazon épületben van a világhírű Gulbenkian múzeummal. Calouste Gulbenkian, (aki nem tudná) száz évvel ezelőtt a világ leggazdagabb embere volt, habár lehet, hogy Rotschildok ezt vitatnák. Milyen történelmi nyomot hagyott maga mögött a világ leghíresebb örmény üzletembere és mecénása? Milyen műemlékeket tudott összevásárolni akkor, amikor semmilyen törvény nem gátolta ezen tárgyak adás-vételét?
Hatezer éves agyagtábla van előttem, az emberi civilizáció egyik első írott emléke. Itt állok szemtől szemben az egyiptomi piramisok építését megelőző idők egy darabkájával, a sumér civilizáció egyik ékkövével és nem bírok tovább lépni. Érzem, ahogy a könnyeimet nyelem. Olyan pillanat ez, amely talán soha nem tér vissza. Mintha hozzám szólna, mintha lelke lenne az agyagdarabkának.
Tudom, hogy nem szabad megérinteni. De talán semmi nem tiltja, hogy a tenyeremmel megközelítsem. Mondjuk arasznyira. Ha becsukom a szemem, szinte érzem a hatezer éves üzenet minden betűjét.

Felrezzentem, amikor egy nehéz kéz a vállamra nehezedett.

-Mister. do you speak English?
Hát persze, hogy a teremőr közbelépett.
-Yes, I do.
-Ez egy haterzer éves lelet. A legrégebbi írásos emlékek egyike.
-Tudom uram. Nem akartam megérinteni, csak megközelíteni akartam a tenyeremmel.
-Nem ön az egyetlen, aki így érez. Meg tudom érteni.
-Akkor nem követtem el szabálysértést?
-Nem. Sőt, tudja mit? Meg akarja érinteni?
-Viccel? Bármit megadnék, ha megérinthetném pár másodpercre.
-Nem kell bármi. Elég lesz 1000 Escudo is.
-1000 Escudo?
-Jó, legyen 800, de ez az utolsó ajánlatom.
-Nézze, 500 Escudónál több most nincs nálam.
-Megegyeztünk. Kap egy percet a tapogatózásra.
-100, 200, 300, 400, 450, 500 Escudo.
-Részemről a szerencse. Egyébként ez csak egy másolat, az eredetit meg lent a pincében tároljuk klimatizált viszonyok között.
-Spanyolok fattya, rohadt álomgyilkos gazember…

Este 21.45, Radisson szálló

-Drágám, azt hiszem, hogy jobban tesszük, ha kihagyjuk a belvárosi vacsorát. Inkább rendelj valamit a konyháról!
-Én is elég fáradt vagyok. Jó ötlet.
-Nagyon drága volt minden a múzeumban. Nem lett volna okos dolog most erre költeni a pénzt.
-Persze, hogy nem lett volna túl okos dolog. De ne foglalkozzunk mindig csak a racionalitással! Figyeltem, hogy mennyi ideig bűvölted azt a nyakláncot. Meglepi, megvásároltam neked! Viseld egészséggel!
-Ó…..de akkor nekem is van egy kis meglepetésem.
-Remélem, hogy nem vettél valami szecessziós inggombot nekem.
-Még találgathatsz kettőt.
-Lemondtad a portói utat?
-Na még egyet?
-Passz…
-Kisbabánk lesz.

Lexi reflexiója

Nos, nos… hát így zárni egy történetet? Komolyan? Az ember végigcipeli magát Lisszabon szecessziós kincsein, Gulbenkian agyagtábláin, múzeumi korrupción, feleség–férj játszmákon, és aztán… „– Kisbabánk lesz.” Ez így túl olcsó, túl hollywoodi. Mintha a szerző végig egy ironikus, történelmi–művészettörténeti szövetet szőne, majd hirtelen ráborítaná a nézőre a szappanopera-árnyalatú fordulatot.

Értem én: a váratlanság a csattanó lényege. De így a súlyos örmény szál, a sumér agyagtábla, a múzeumi megilletődés mind csak díszletnek hat, amit egyetlen mondattal fújt el a szerző. Kicsit olyan érzés, mintha egy Beethovent hallgatnánk végig, és a fináléban valaki beüvöltené: „meghoztam a pizzát”.

Lehet szeretni a fordulatot, de lehet azt is mondani: olcsó trükk.