Miért fontos az emlékezet?
A kérdés elsőre ártalmatlannak tűnik, de amint komolyan vesszük, zavarba ejtővé válik. Mert nem ugyanazt jelenti mindenkinek.

Egy gyereknek az emlékezet játék: történetek, ismétlések, mesék, amelyekhez vissza lehet térni.
Egy fiatalnak identitás-kísérlet: honnan jövök, mihez képest lázadok, mit tagadok meg.
Egy középkorúnak mérleg: mit vittem tovább, mit hagytam el, mit rontottam el.
Egy idős embernek pedig már nem kérdés, hanem tét: marad-e utánam bármi más, mint néhány adat és tárgy.

Az őskorban körbetáncolták a tüzet. Nem volt Instagrammjuk, sem facebook-jut. Sőt, még írni sem tudtak. Így hát meséltek. Vagy csak pletykálkodtak?

Ezzel szemben a modern világ státuszt, karriert, követőket, láthatóságot kínál, de ezek mind nagyon gyorsan avulnak. Egy profil megszűnik, egy cím elhalványul, egy fotó kontextus nélkül marad.
Előbb-utóbb mindenki eljut oda, hogy feltegye a kérdést: emlékeznek-e majd rám – és ha igen, mire?

Innen nézve az emlékezet nem nosztalgikus luxus, hanem a spirituális halhatatlanság egyetlen emberi eszköze. Nem vallási értelemben, nem heroikus értelemben, hanem nagyon egyszerűen: abban az értelemben, hogy valaki hordozza tovább azt, ami én voltam.

Pierre Nora (róla eddig nem sok szó esett, de írtam róla egy kis esszét, gazdagabb leszel tőle, ha elolvasod) – gondolkodása segít kimondani azt, amit ösztönösen már tudunk. A modern világban az emlékezet és a történelem elvált egymástól. Ami egykor élő gyakorlat volt – családi történetmondás, közösségi emlékezés, gesztusok és rítusok –, az ma archívumokba, intézményekbe, adatbázisokba szorult.
A történelem dokumentál, rendszerez, ellenőriz.
Az emlékezet viszont él, torzul, sűrít, érzelmet hordoz.

Pierre Nora emlékezethelynek nevezi azokat a pontokat, ahol az emlékezés megkapaszkodik. Nem feltétlenül fizikai helyekről van szó. Lehet egy tárgy. Egy mondat. Egy történet. Egy gesztus. Valami, amit újra és újra elővesznek, mert jelentése lett, nem csak ténye.
Egy sírkő információt ad vissza.
Egy régi fénykép arcokat.
De egyik sem mondja el, milyen ember volt az illető. Ezt csak a történetek tudják. Töredezetten. Pontatlanul. Szubjektíven. Mégis igazabban, mint bármilyen adat. És itt válik érthetővé, miért kerül elő újra és újra az emlékezet a Montiverzumban. A nagyapa-alak, a családi történetek, a mítosz és groteszk határán mozgó novellák mind emlékezethelyek. Nem bizonyítani akarnak. Nem rekonstruálni. Hanem átadni valamit, amit másképp nem lehet.

Nem „így volt”, hanem: „így maradt meg„.

Sokan félnek attól, hogy az elmúlás témája elriasztja a fiatalabb olvasókat. Pedig itt nem a halálról van szó, hanem a halhatatlanságról – annak egy szerény, emberi formájáról. Nem szobrokban, nem utcanevekben, hanem abban, ahogy egy gondolat túléli az alkotóját.

-Ha egy múzeumban megállunk egy 6000 éves agyagtábla előtt: megtudjuk-e, ki írta?
-És az az ókori írnok, aki talán még száz másik agyagtáblát is készített, sejthette-e, hogy épp ez az egy éli túl az évezredeket?

-Egy identitás-válságát átélő amerikai kisember miért kapaszkodik kétségbeesetten a vérvonalába?

-Nagyapa a halálos ágyán miért érzi kötelességének felfedni igazi származását?

-Miért mond el az ember egy utolsó imát akkor is, ha egész életében kételkedett? Miért küzd a lélek tovább, amikor a test már feladta?

-És miért vannak kollektív emlékeink, amelyeket szégyellünk, felejtenénk – mégsem tudunk?

Az emlékezet fontosságát nem mi találtuk fel. Már az ókori görögök is pontosan tudták: így maradhatott ránk az Iliász és az Odüsszeia.

Egyszer egy régi barátommal, Kornéllal beszélgettem és szóba hoztam az egyik novellámat. Ő ezt tíz éve olvashatta utoljára, amikor a könyvem megjelent. Nem idézett. Nem a címére emlékezett. Csak bólintott – és azonnal kimondta a csattanót.

Akkor értettem meg: nem én lettem halhatatlan – hanem az a gondolat, amely immár Kornélban élte túl önmagát. Ez nem archívum. Ez nem adat. Ez beépülés. És talán ennyi elég is. Ha egy gondolat átmegy. Ha valaki továbbviszi. Ha egy történet újra megszületik valaki más fejében – akkor az emlékezet működik. Nem történelemként. Hanem életként.